Egy Váci utcai illatszer hatása
Egy Váci utcai illatszer hatása
Kevesen mondhatják el magukról, hogy a Váci utcában születtek, de Kompolti azok közé a kevesek közé tartozott, aki nyugodtan kijelenthette:
– Váci utca 1. szám alatt születtem, és ha tudni akarom, hány óra van, a Szervitáknál nézem meg a toronyórát. Én mindig így éltem, és így akarok élni.145
Még kevesebben mondhatnák el magukról, hogy harminc év óta mindenkit ismertek Pesten, aki ebben a városban valamit számított, de Kompolti ebben a tekintetben is kitűnő:
– Kérdezzétek meg Apponyi Albertet, hogy kivel sétált a Váci utcában azon a napon, amikor egy délben a német követségen fogadás volt, és ott a háborúról tanácskoztak, én megmondom, ha Apponyi Albert nem emlékezne rá. Hű házitanítójával, Rákosi Jenővel járkált.
Ámde Kompolti a férfiakon kívül ismerte a hölgyeket is, akik valaha darab időre a Váci utcában megfordultak, és ott emléket hagytak hátra, ha máshol nem: Kompolti láthatatlan jegyzőkönyvecskéjében; s ezért így nyilatkozott:
– A dámák ugyan csak a szívükhöz legközelebb álló dolgokra emlékeznek, s azokra se mindig pontosan: de csak kérdezzétek meg Márkus Emíliát, hogy ki csókolt neki kezet a Váci utca sarkán legelőször, amikor az Éva boszorkány előadása után egy új kalapban a korzón megjelent, mert Márkus Emília azok közé tartozik, akik a Váci utca véleményét is hallani akarják, amikor valamely sikerük van.
És Kompolti ismerte azokat is (ami legjobb bizonyítványa volt Váci utcai származása mellett), akik valaha, tegnap délelőtt vagy tegnapelőtt délben a Váci utcában találkoztak először egymással, aztán egymásba szerettek, hogy bizonyos idő múlva karonfogva jelenjenek meg a korzón.
– Mit tudjátok ti, akik néhanapján végiglődörögtök a Váci utcán unott arcaitokkal és hanyag testtartástokkal, vagy valamely divatos urat vagy még divatosabb hölgyet utánozva, például a vizitbe jött királynét, amikor valamennyien széles karimájú Ena-kalapot tesztek a fejetekre a spanyol királyné tiszteletére, vagy a velszi herceget, aki nyitva hagyta az alsó mellény gombját – mit tudjátok ti, hogy egy igazi, vérbeli, romantikus szerelem, amelyről beszélnek: milyen változásokat idéz elő a világban? Hány milliomos pesti kisasszony szerelmesedett meg a Váci utcában, amikor Vanderbilt Gladys férjhez ment a grófhoz? Hány vagyonos, előkelő fiatalember vett el nyomban szegény leányt feleségül, mikor a szegény Franck Boriska felesége lett a magyar mágnásnak, hozományba nem vivén mást, mint egy pár ragyogó szemet és gyémánt szívet?
– Néha olyan divatba jön a boldog szerelem a Váci utcában,146 mintha minden boltban árulnák. Tele van karonfogva járó párokkal a gyalogjáró, a Vörösmarty tértől a Kígyó utcáig. Alig lehet elmenni a ragyogó arcok mellett, amelyek úgy virágoznak, mint májusban a fák.
Az embernek kedve volna hangosan rákiáltani az egymást megtalált szerelmesekre. Halló! Ne feledkezzetek meg egészen régi ismerőseitekről, mert még szükség lehet rájuk! Hahó! Adjatok nekünk is valamit a boldogságtokból, a szívetekből, az álmaitokból, a reményeitekből, ha már a csókjaitokból nem is koldulhatunk!
– Mondom, néha az egész Váci utca szerelmes, mintha mindenki elveszítette volna a fejét. Nem csodálnám, ha egy délben a főváros lakatosai új táblákat raknának az utcasarkokra ezzel a felírással: Szerelmes utca. Különösen májusban…
Így beszélt Kompolti a Váci utca sarkán, ahol pontosan tartózkodni szokott déli tizenkét és egy óra között.
Mindig volt egy bizonyos hallgatója, aki kéznél van, akár szép időben, akár rossz időben, ez a hallgató pedig nem volt más, mint önmaga, mert Kompolti azok közé a boldogok közé tartozott, akik a maguk mulattatására és enyelgésére is szoktak beszélgetni.
De ezenkívül hallgatója volt Kompoltinak minden bolti kirakat, amellyel megbeszélést folytatott tartalma felett, miközben szemrehányásokat tett női kalapokhoz, amelyek még nem találtak vevőre. És ugyanilyen fejcsóválással méregette az ékszerész kirakatában a ritka drágaköveket, amelyek darab ideig ott hevertek.
– Úgy látszik, már nincsenek jó ízlésű emberek Pesten – dörmögte, mikor egy gyűrű hetekig a kirakatban feküdt. – Országokat kellene meghódítani ezért a rubintért!
*
Az urak felemelték fejüket a Váci utcában, és a levegőben szimatoltak.
– René a Váci utcán sétál – mondták, midőn orrukkal megérezték azt a különös illatot, amelyet Wahrmann René használt egyedül Budapesten.
Sajátságos illatszer volt.
Keleti karavánországok és párizsi szalonok illata keveredett benne. Szaglására éppen úgy eszébe juthattak az embernek azon kígyóbűvölők, mint az elérhetetlen ladyk, akik egy skóciai lovagvár képtárában147 könnyeiket törülgetik egy pesti fotográfia felett. Excentrikus illatszer volt, amelynek kábító szellője René ruháival végigfutamodott minden délben a Váci utcán, hogy nyomban megérezzék, merre jár vadkecskebőr cipőiben a legtüneményesebb pesti lány, akit ez idő tájt éppen úgy szerettek és éppen úgy gyűlöltek, mint a híres regényhősnőt, akit egyik nap szentté akarnak avatni, másnap a boszorkány máglyáján megégetni.
Wahrmann René megérdemelte volna mind a két sorsot. Boldogság és boldogtalanság egyformán járt a nyomában; szeretni vagy gyűlölni egyformán lehetett őt.
A Kígyó utca sarkán szerették.
Itt táboroztak azok a lovagok, akik fehér rózsát viseltek jelvényül, mint akár Erzsébet királynő alatt Angliában.
És majdnem olyan messzire mentek azóta azok a lovagok, mint a fehér rózsa lovagjai Angliában Erzsébet királynő után felsorakozva, akik itt, a Kígyó utca sarkán valaha csak akkor éledtek, ha René asszony parfőmjét érezték.
De csodálatos: – lovagok most is állnak a Kígyó utca sarkán…
*
A Váci utcában mindig tavasz van.
Magyarország legszebb utcája, hozzá nem hasonlítható a földkerekség egyetlen utcája sem. Nyugat eleganciáját produkálják itt a keleti származású magyarok, talán jobban eltalálva a divat finomságait és kidomborítva annak szépségeit, mint ott, ahol a divat született, Nyugaton.
A londoni származású cilinderkalapot nemesebben viselik a Váci utcában, mint Szent Pál tornya alatt; a Párizsból eredt női kalapot angyalibb gráciával illesztik gyönyörű fejükre a budapesti hölgyek, mint a francia fővárosban. Minden divat jobban illik nekik, mint azoknak, akik kitalálták, mert a divat szinte megtisztulva és megnemesedve érkezik el a messzi Nyugatról az egykori Rákos mezején felépült Váci utcába. Párizsibb a kalap, mikor Pestre ér, mint Párizsban. A ruhák pedig úgy idomulnak a budapesti nők egyéniségére, hogy azt kell hinni, hogy minden divatot tulajdonképpen a Váci utcában találnak ki.
Még az illatszer is megfinomul, mire a francia parfőmök boltjából idáig érkezik. Sehol se tudják a nők az egyéniségükhöz illő illatszereket148 úgy eltalálni, mint a Váci utcában. Azt lehetne mondani, hogy minden Váci utcai úrinőnek sajátságos egyedüli illata van, mint a különböző rózsafajoknak, amelyeknek számát négyezerre teszik a kertészek.
Négyezer úrinő a maga különös illatával végigleng a Váci utcán. Négyezer különböző rózsa, amelynek ugyancsak különböző szerelmi élete van… „Meg kell bolondulni” – mint a Váci utcában mondják, ha az ember elgondolja ennek a déli korzónak a szívszerelmeit. Azokat az igazi, a szív kellős közepén, a lélek oltárán élő szerelmeket kell gondolni a gyönyörű szerelmek alatt, amelyekért áhítatosan füstölög mindig egy kis tűzrakás az ingmonogram alatt; amelyekért megállás nélkül ketyeg a legfinomabb művű szívórácska; amelyekért az élet minden szórakozásai és gyönyörei közepette is egy önfeledt, önkéntelen sóhaj röppen ki az ajkak közül, a legbelülről jövő sóhajtás.
Ó, ha a szívek kellős közepébe lehetne nézni a Váci utca tündérvásárában, a világ legdivatosabb ruhái mögé, a legragyogóbb szemek tüzei mögé, a gondtalan szavak röpke dominói, a szenvedélytelen arcok kis álarcai alá, ahol a szerelem briliánsát rejtetten viselik: ha látni lehetne azt, amit nem láthatunk: akkor ismernénk meg igazán a Váci utcát, ahol mindig tavasz van, mert Magyarország legszebb női szoktak erre sétálni.
Mennyország a város közepén.
Az ég angyalai, a legjobb költők ideáljai, a művészek ábrándjai lehetnek csak hasonlók a Váci utca eleven hölgyeihez. Amikor a Barátok tornyában a delet harangozzák, a legújabb divatú ruhák, illatszereket lehelve magukból, szállni kezdenek, és csodálatos női tekintetek világítanak az utca során. Új ütemet vesznek a lábak, amikor a Kígyó utca sarkára érnek, mert itt kezdődnek az úgynevezett Váci utcai lépések, amelyek ruganyosabbak a hétköznapi lépéseknél. Mennek a lábak, mint az őzikéé, a páváé, a darué; mennek a léptek, a kiismerhetetlen célú, női léptek, hogy nyomukat akár megcsókolni lehetne.
Új taktust kezdenek a szívek, amikor befordulnak a Vörösmarty tér felől, úgynevezett Váci utcai taktusra dobognak, amely taktus mindig ünnepélyesebb, szertartásosabb, mérsékeltebb, mint más utcákon. Hangosan nem mernek itt dobogni a szívek, mert az utcán ezer fül hallaná őket… A szívtaktus ez előkelő világban elhalkul,149 mert itt a szívek is megtanulnak illedelmet, jó modort, mint akár a szemek, a szájak, amelyek a kívánságok kimondására szolgálnak.
Mi lenne a világból, ha minden szív, minden szem, minden száj megmondaná hangosan és érthetően, amit akar a Váci utcában?
Ha a szerelemről hangosan és érthetően beszélni kell valakinek ezen a tájon: arra valók a színésznők a Belvárosi Színházban, akiknek ez a foglalkozásuk a színpadon. „Civil nő” úgyse tudja elmondani úgy az érzelmét, bármily nagyszerűek is, mint elmondja érzelmét egy színésznő, ha megfelelő költő adja hozzá a szavakat. A Belvárosi Színház kis színpadán esténkint az egész Váci utca helyett beszéltek a szerelemről.
Nem lehetett olyan piros szó, amelyet ott a festék pírja alatt ki ne mondtak volna.
Nem lehetett olyan szerelmi érzelem, amelynek hangját meg ne találták volna a mindenre kész színésznők. Nem sírhattak annyit a Váci utca hölgyei, hogy a színésznők ne sírjanak helyettük, ha a szerepük ezt írta elő.
– Szeretlek! – kiáltotta a Belvárosi Színház színésznője a színpadról esténkint, mintha a Váci utca négyezer hölgye helyett mondta volna a várva várt szót.
Már csak ezért is könnyebb volt a hallgatás a korzó hölgyeinek. Beszélt helyettük Titkos Ilona a színpadon.
*
Most egy cilinderes úriember érintette meg Kompolti lábát.
Széles vállú, bikanyakú, nevetős szemű, kövér karú férfi volt, akit mindenki ismert a Váci utcában.
K. Géza volt, minden úriember párbajsegédje, mintha csak a francia lovagkorból, D’Artagnan és a többi testőrök korából maradt volna itt Budapesten. Éjjel-nappal rendelkezésére állott barátainak és azok barátainak. Egész Magyarország párbajsegéde volt, s ezért jóformán a maga dolgaira sohasem jutott ideje.
– Ráérsz, Kompolti?
– Ó, hogyne érnék rá, ha te kéred? Parancsolj velem, örülök, ha szolgálatodra lehetek – felelt a megszólított, mintha valóban csak ez volna tartózkodásának igazi oka a Váci utca sarkán.
– Egy párbajnál kellene kisegíteni, ahol az egyik segéd hiányzik, mert éppen ma küldtek érte a királyi ügyészek, hogy méltóztassék a150 váci államfogházba bevonulni és a tartozását leróni. A királyi ügyészek mostanában nem ismerik a tréfát.
– Mikor lesz a párbaj?
– Öt perc múlva a Koronaherceg utcai vívóteremben. Ismered a termet. Te majd mellettem segédkezel.
– Soha ilyen szerencsés napom! – kiáltott fel őszinte örömmel Kompolti. – A feltételekről nem is kérdezlek, mert tudom, hogy amelyik párbajnál te szekundálsz: ott a te híved oly nyugodtan állhat a vívóteremben, mintha az édesanyja ölében ülne.
– Nem hiszem, hogy most nagyobb baj történhessen, csak éppen arra kell ügyelni, hogy valami női közbelépés ne zavarja meg a lovagias eljárást – mond K. Géza, miközben a Kígyó utcán át a Koronaherceg utca felé lépkedett Kompoltival. – Éppen ezek miatt a női veszélyek miatt van szükség a te tapintatos, kipróbált személyedre.
– Szent Jeromosra, nőkkel nem szeretek párbajozni! – kiáltott fel Kompolti, miután éppen Szent Jeromost választotta védőszentjének, miután a többi szenteket (és szent nőket) a Váci utcai gavallérok már előbb lefoglalták. – Veszedelmes dolog, ha egy nő ért a kardforgatáshoz, és azonkívül, hogy tegezében hordja Ámor nyilait, amelynek amúgy se tudunk ellenállni.
– A mai nők már éppúgy vívnak és célba lőnek, mint a férfiak – mond K. Géza. – Maholnap mindnyájan csak szekundánsok lehetünk a női párbajoknál.
– Mint ahogy eddig is voltak szerencsés férfiak, akikért a nők vívták élethalálharcaikat – dörmögte Kompolti.
– Körülbelül ilyen szerencsés fickó a mi ellenfelünk, Szivy Indár úr is, akiért a nők harcolnak.
– Tehát Szivy Indár párbajozik?
– A mi barátunkkal, Jellemfivel – felelt K. Géza.
Vannak nevek, mint például a Jellemfi név, amelyeket vagy csak nagyon tréfásan lehet kiejteni, mint egy vándorszínészét, vagy pedig nagyon komolyan, férfias bizalommal, mint K. úr mondá Jellemfi nevét.
– Hm. Ez már komoly dolog – vélekedett a név hallatára Kompolti. – Én bizony eleinte azt hittem, hogy csak azért szólítottál meg a párbajban való részvételre, mert én voltam az első cilinderes férfi, akivel a Váci utcában találkoztál.
– Igaz, hogy Jellemfi komoly ember, éppen ezért kell mellette151 lennünk, hogy ne ölhesse meg Szivyt, ami feltett szándéka. És erről a Szivyről van okom feltenni, hogy valamiképpen elárulta egy hölgynek a párbajt. Gyanúmat megerősítette az egyik segédnek hirtelen eltűnése, de még inkább megerősítette az a körülmény, hogy korán reggel feljelentést tettek a rendőrségnél, hogy milyen veszedelmes párbaj van készülőben. A rendőrkapitány régi barátom, és ő figyelmeztetett, hogy a párbajt lehetőleg halasszuk el. Én ebbe nem egyezhetek bele Jellemfi barátom miatt. De különben is a Koronaherceg utcai átjáróházban fekvő vívóteremben védve vagyunk a rendőrség meglepetése elől. Mindazonáltal a Városház utcai kapun fogunk bemenni, ahol nem leskelődnek a titkosrendőrök.
– Öröm veled együtt dolgozni! – felelt Kompolti, amikor meghallgatta Magyarország párbajsegédének szavait.
– A vívóteremben én vagyok az úr, a vívómester nekem engedelmeskedik. Nem lehet, hogy ha egyszer odabent vagyunk, bármely meglepetés érhetne a rendőrség részéről. Csak női beavatkozástól lehet tartani. Ez a Szivy úgy be van gyulladva, hogy mindenre képes.
Kompolti szokás szerint magában beszélt:
– Tehát egy nőért párbajoznak?
– Ezt nem mondtam. Nem tudom, nem kérdeztem, miután úriemberek között nem szokták megbeszélni a nőies természetű dolgokat. Éppen elég, ha egy szóval jelzi az ember, hogy fontos ügy miatt akar elégtételt kapni magának. Jellemfi nem játszik a szavával.
– Bocsáss meg, Géza bátyám, hogy hangosan mondtam ki a gondolatomat. Nem nőért párbajoznak, hanem bizonyára azért, mert feleslegesnek tartja egyik úr a másik jelenlétét.
– Ez nem volna elég indoklás, hanem könnyebben elfogadható. De hivatalosan, ha tudni akarod, azért történik a duellum, mert az urak egy kimagyarázhatatlan félreértés miatt szóváltásba elegyedtek az Operaház ruhatárában.
– Értem. Ezért akarja megölni Jellemfi Szivyt.
– Te csak arra vigyázz, hogy rossz sejtelmem ne váljon valósággá, és ne jelenjen meg váratlanul egy tiszteletre méltó úrnő a teremben, ahol férfiaknak férfiakkal van dolguk, és a nők társaságára csak akkor van szükségük, ha dolgukat egymással elvégezték.
– Vigyázni fogok.
Meg kell adni Magyarország párbajsegédének, hogy rendőrségi értesülései helyesek voltak.152
A nagy bajuszú, nagy botos, keménykalapos és fekete kabátos titkosrendőrök, akiket ilyen alkalomra a főkapitányságról kiküldeni szoktak, hogy mindenki könnyebben felismerje őket: valóban csak a vívóterem Koronaherceg utcai kapujánál őrködtek, fel és alá sétálgatván. A ház Városház utcai kapujánál, ahol a párbajozók szoktak bejárni már emberemlékezet óta, nem őrködött senki, és így könnyen eljuthattak az emeletre, amelyet annyian jártak meg Magyarországon a múltban és jelenben, bizonyára még a jövőben is, amíg lovagias ügyek lesznek Szent István országában.
Fodor Károly, a vívóterem gazdája ünnepélyesen és tiszteletre méltóan fogadta az ajtóban régi ismerősét, K. Gézát, és lombos bajsza, amelyhez szakállából is csatolt egy darabkát, úgy volt kikefélve, mintha valamely örömteljes ünnepélyhez készülődne. Bizalmat gerjesztett ez a hatalmas bajusz még a félelemtől félőben is, mint akár a viharos tengereken járó halászok nagy bajusza, amelyek annyi esztendő óta nőttek, mint az emberevő harcsáké, és lám a végén a harcsát az ember eszi meg.
– Nem kell félni – mondta ez a harcsabajusz is mindazoknak, akik valaha a vívóteremben megfordultak, hogy az életüket tegyék kockára valamely fájó érzetükért. Fodor Károly, amíg élt: a legfájósabb fogakat is kirántotta a kíntól megdagadt lelkekből.
A vívóteremben a falra függesztett kardok társaságában már többen várakoztak.
Szinte meghatározott helyükre tették le műszeres táskáikat az orvosok, mielőtt felgyűrték volna az ingujjat karjukon. Paulikovics doktornak, aki legtöbbet fordult meg a vívóteremben, külön ruhafogasa volt, ahova köpenyegét, kabátját akasztotta. Míg a párbajozók a szobácskákban készülődtek teendőikhez – persze jó távol egymástól –, amely szobácskák hasonlítottak az uszodák kabinjaihoz, még fiók is volt bennük az értéktárgyak és végrendelet számára.
Az ellenfelek csak a vívóteremben találkoztak, ahová bevezették őket jobbról-balról a segédek, miután Fodor mester utolsó szemlét tartott a bandázsokon, amelyekről éppen olyan híres volt terme, mint egy kötszergyár.
Csakhogy most semmi hasznát sem vehette a vívómester híres bandázsainak, amelyeket a legélesebbre köszörült kard sem tudott átvágni.
A feltételek szerint az ellenfelek bandázs nélkül fognak verekedni.153 Két katonatiszt, két százados is segédkezett a párbajnál, és ezek miatt övig mezítelenül kellett megjelenni a viaskodóknak, akik a hastáji és hónalji vágásaikkal valóban halálos kimenetelűvé tehették mérkőzésüket.
– Csak semmi baj ne legyen – súgta Fodor K. Géza fülébe, és Kompolti, aki idáig derült arccal, veszedelmet nem sejtve nézegette a százszámra falra függesztett vívókardokat, amelyeknek megfelelő szerepük volt már Magyarország történetében, összerezzenve felfigyelt.
– Amíg itt vagyok, nem kell félni!! – felelt az ország párbajsegéde, akinek eddigi nyájas, barátságos, sőt gyöngédnek mondható magatartása megváltozott, mióta a vívóterembe lépett. Arcára komoly, felelősségteljes szigorúság ült, mint egy törvényszéki elnökére, aki az igazságot keresi.
A közelgő véres viadalnak jelvénye a vívókesztyű, amelyet nyomban jobb kezére húzott, és kezébe egy hatalmas kardot ragadott, mert a párbajozó felek között csak hasonló fegyverekkel lehet komolyan rendet tartani.
A vívóterem szolgája, egy mulatságos, törpekülsejű ember, akiről az a legenda járja, hogy a legjobban forgatja a kardot Magyarországon, de nincs kivel vívnia: a törpe csatlós, a drótkosaras, bebőrözött fejkosárral, amelyet a párbaj vezetője majd kellő pillanatban fejére zárt, ha az esetleg megvadultan kaszaboló felek közé kell ugrania: a fejkosárral Bálint mindenütt nyomában járt K. Gézának.
A vívóterem padlóján krétavonalakkal volt előre megjelölve a helye mindkét bajvívónak, akárcsak a régi lovagi tornákon a középkorban. A párbajsegéd intézkedett, hogy Bálint vastagabban meghúzza a vonalat.
Bálint zsebébe nyúlt, és a kréta máris kéznél volt.
– Tudom, hogy a vonal sohase elég erős Géza úrnak.
Ezután a kardok kisorsolására került a sor.
Két pár kard várt vászonba csomagolva egy asztalon, amely kardokat Bálint köszörülte, mert ehhez is értett, jobban, mint a legjobb fegyverkovács a városban.
Egy levegőbe dobott pénzdarab jelezte a sorsolást.
– Tessék parancsolni. Fej vagy írás? – szólott az országos segéd a huszárkapitányhoz, akiknek idősebbike ugyancsak kivont karddal állott már az ajtóval szemközt, hogy a párbajnál segédkezzen.154
– Fej! – felelt a kapitány, mert mindig azt mondotta.
A segéd a levegőbe perdítette a tallért. A kapitány nyert, őt illette a fegyverválasztás joga.
A kapitány az egyik vászoncsomagra mutatott, amelyből kardok fekete markolatai látszottak. A csomagot kibontották, és a kardokat előbb a kapitány, majd K. Géza vette vizsgálat alá. A kardhegyek félgömbölyűkké voltak köszörülve.
– Szúrásra is alkalmasak! – mond Paulikovics doktor, aki sebész létére ezredorvos is volt, és a komoly párbajhoz katonai egyenruhában jelent meg.
– Nem tanácsolnám, hogy valaki szúrni próbáljon, mert annak leütöm nyomban a kezét! – felelt Magyarország párbajsegéde, és a kapitányok szótlanul megbiccentették fejüket, mert a párbaj feltételei közül csakugyan ki volt zárva a szúrás.
Kompoltinak utasítást adott társa, hogy vegye kezébe az ott maradt párját a kardoknak, és a kellő pillanatban adja a kezébe felüknek. Elég súlyos kard volt, amelyet kezében tartott Kompolti, hogy annak hegye ne érhesse a földet, mert a tisztességre vigyázni kell. Ezért bal kezével végigsimította a pengét, aztán elismerő pillantást vetett a köszörűsre, Bálintra.
– Jöhetnek a felek? – kérdezte a segéd az idősebb kapitányt.
– Azért vagyunk itt, uraim – felelt a tiszt.
Az országos segéd bal kezében karddal, mögötte Bálinttal és a fejkosárral belépett a vívóterem mögötti folyosóra, ahol már a viadalhoz vetkőzve találták Jellemfit, aki sápadtan, de kellő nyugalommal várakozott. Negyvenesztendős forma úriember volt, rövidre vágott és felfésült hajjal, alig pödrött bajusszal, olyan rendes, tisztességes ember, amilyenek Magyarországon a példányférfiak és jó családapák. Minden anya ilyen vőről álmodik. Jellemfi bal kezén karikagyűrű fénylett, széles, komoly jegygyűrű, amilyent a budai kis ékszerészek árulnak.
– Igyál egy kevés konyakot! – mond Magyarország párbajsegéde, egy üvegcsét vonva ki zsebéből.
Jellemfi eltolta magától az üveget.
– Csak arra kérlek, Géza, hogy ne szüntesd be idő előtt a párbajt. Szeretném, ha minden komolyan történne.155
– Attól ne félj. A kardok a lehető legjobb állapotban vannak. Remélem, megtartottad ígéretedet, nyugodtan aludtál éjszaka?
– Soha ilyen egészségesnek nem éreztem magam.
– És nem beszéltél egyetlen női lénnyel, aki elvehette volna bátorságodat?
– Még az utcán is elkerültem a női tekinteteket. Tudom, hogy milyen veszedelmesek párbaj előtt.
– Látom, jól megjegyezted tanácsaimat – felelt elismerőleg a nemzeti szekundáns. – Most tehát nincs más hátra, mint az indulás. A vezényszavaimat ismered?
– Csak azt nem akarom tőled hallani, hogy „Állj” – mond szerény mosollyal Jellemfi.
Kompolti a vívóterem ajtajánál állva azt látta, hogy a várt, bepólyázott „vívóteremi búvárok” helyett a terembe két övig mezítelen férfiú lépett, akinek testén egyetlen kötés sem volt, csak Szivy nyakán függött egy igen finom művű aranylánc, amelynek közepén valamely kicsiny amulett mutatkozott, amilyenben női arcképet, emléket vagy áldást szoktak viselni azok a férfiak, akik női varázslatokkal veszik körül magukat életükben.
Szivy különben is igen fehér mellű, gömbölyű vállú, úgynevezett szoborszép férfi volt, akinek fekete, briliáns hajában csak egy-egy fehér, ezüst fürtöcske volt, bizonyára azért, hogy a női kezeknek legyen mivel eljátszogatni. Általánosan az első pillantásra meg lehetett ismerni, hogy Szivy Indár azok közé a férfiak közé tartozik, akiket esztelenül szeretnek bizonyos nők, akik a férfiakban mindig a testi szépséget keresik. Arcát illatosított, rövidre nyesett bajuszka és gyengén fodorított pofaszakáll ékesítette, ami az Országos Kaszinó fiatal tagjainál divatozik.
Idegesen összehúzott szemeivel, érzékeny, meghatott pillantással figyelt az országos segéd szavaira, aki vívókosarát baljában tartva, jobbjában előrenyújtott karddal magyarázta, hogy a büntető törvénykönyv tiltja a páros viaskodást: gondolják meg tehát a jelen lévő úriemberek, hogy mit cselekednek. Ez az a szokásos papolás, ami a párbajok előtt elhangzani szokott az olyan lelkiismeretes párbajsegéd részéről, aki a bajvívóknak nemcsak testi épségére, de lelki üdvösségére is vigyáz.
Nyilvánvaló volt, hogy Magyarország segédének nem kellett volna soká folytatni rábeszélését, hogy Szivy kibéküljön ellenfelével,156 de az idősebbik kapitány különös ember volt, mint minden idős kapitány, aki a hadtestparancsnokság irodájában, tehát zárt levegőn tölti napjait. A kapitány tehát köhögni kezdett, a kardot kezébe vette, amelyet Szivy kezébe adott, nyomban ugyanezt cselekedte Kompolti is, a kezében levő kardot meleg kézszorítás kíséretében adta át Jellemfinek, és az ország segéde nyomban a vívókosárba bújtatta fejét, mire barátságos, férfias arca eltűnt a drótszövet mögött, amint a fejvédő kosarat felcsapta, mintha egy jó angyal repült volna el a képével, hogy helyet adjon a vérengzés angyalának.
Jellemfi, aki földre szegezett szemmel, várakozólag, közömbösen állott eddig a krétával megjelölt vonalon, amint a kardot kezében érezte, egyszerre csodálatos változáson ment át.
Egy pillanat alatt eltűnt az előbbi flegmatikus, hideg férfi a vívóteremből, hogy megjelenjen ugyanazon a helyen, Jellemfi bőrében, egy lángvörösre gyulladt arcú és mellű dalia, akinek nyakán ujjnyi vastagságban dagadtak ki az erek, karján belső indulat feszítette az izmokat, mint a hajóköteleket, rekedt bikahang morgott fel szügyéből, amikor tompán elhangzott Magyarország megbízottjának kiáltása:
– Rajta!
A küzdők ellenállhatatlanul, szinte vakon rohantak egymásnak, mert valószínűleg ugyanazt gondolta mindkettő a párviadalnál alkalmazott technikáról. Szivy oldalvágást mért Jellemfi mezítelen gyomrára (amely vágás, ha sebez: körülbelül halálos lett volna), míg Jellemfi magasra emelt kardjával Szivy fejére sújtott, és megsebesítette is a szemöldökén.
A küzdők rohama olyan váratlan volt, hogy közbelépni sem lehetett. A következő percben, amikor a fősegéd közébük ugrott, már helyet cserélve, egyik a másik helyére kerülve állott, hogy a viadalt folytassa.
– Állj! Állj! – ordítottak teli tüdővel a kapitányok, egymást túlharsogva.
Magyarország fősegéde kinyújtott karddal ugrott a dühtől hápogó Jellemfi elé, míg Szivyt hátulról ölelte át Paulikovics doktor, miután a vér egy pillanat alatt kibuggyant a szeme felett.157
*
Ebben a pillanatban egy utazóköpenyes, lila fátyolos, barnavörös hajú, karcsú, de izmos úrinő futott a vívóterem közepére.
– Kegyelem, uraim! Hisz mindkettőjüket szeretem! – sikoltotta az úrihölgy magánkívül, és lila kesztyűs kezét imára kulcsolva, esdekelve fordította a férfiak felé.
Először Jellemfi fordított hátat a hölgynek.
A vívóterem földig érő tükrében szemügyre vette azt a kardvágást, amely gyomrát érte, és helye csendesen pirosodni kezdett. Míg Szivyt az orvosok a mellékszobába tuszkolták, és kinyitották a műszertáskáikat…
– Őrültség! – kiáltotta a fősegéd. – Kompolti, Kompolti! Kísérd a hölgyet innen el.
– Egy tapodtat sem megyek, amíg a párbajnak vége nincs! – kiáltotta most az úrnő a felé közelgő Kompoltihoz.
A mellékszobából kilépett Paulikovics doktor a két kapitánnyal.
– A párbajt be kell fejezni. A seb mélyebb, mint gondoltam, varrni kell, mégpedig nyomban – mond az ezredorvos.
– Mehetsz öltözködni – szólt K. Géza a még mindig várakozó Jellemfihez.
Majd az úrnő előtt levette fejéről a vívókosarat.
– Asszonyom, a párbajt beszüntettem. Meg van elégedve?
– Becsületszavára? – kérdezte a lila fátyolos hölgy.
– Becsületszavamra! Kérem, asszonyom, nem lehet tovább egy percig sem itt tartózkodnia.
– Tudomásul veszem. Kérem, felejtsék el, hogy itt voltam.
– Kompolti, a hölgyet! – kiáltotta K. a még mindig habozva, megzavarodva álló Kompoltira.
– Igenis. A nagyságos asszonyt elkísérem.
– Még leány vagyok! – szólt a dáma Kompoltihoz, amikor a vércseppekkel megjelölt vívótermen általment tüneményes lábaival, amelyeken a legjobb cipő volt, amilyent Kompolti eddigi életében látott. – Nem is cipő volt az, hanem a legjobb kesztyű, amilyent a Párisi utcában a híres pesti kesztyűsök varrni szoktak, cipőkesztyű! – mondta Kompolti, mikor erről az ügyről beszélt.158
*
A vívóteremből a Koronaherceg utcai kapun át távozott Kompolti és hölgye, akit a véletlen rábízott.
A boltozatos kapunál még mindig lesben állottak a titkosrendőrök, mert nem akartak eredménytelenül hazamenni. Annál is inkább itt maradtak, mert hirtelen májusi zápor keletkezett Pest felett, ami a régi regényekben szinte elkerülhetetlen volt. Az ilyen váratlan, tavaszi esők, amelyek az utcára hullottak, sok úrinépet kergettek a kapuk alá, ahová egyébként nem mentek volna, legfeljebb lecsúszott harisnya megigazítása végett a hölgyek, az urak pedig szivargyújtás végett. De most esett… Beszélgetni lehetett továbbra is, mint egy röpke, utcai találkozásnál. Közelebb léphettek egymáshoz arcok, mint az utcán. Halkítani lehetett a szavakat, miután amúgy is az eső beszélt az emberek helyett.
És amint így állt Kompolti a lilával lefátyolozott arcú, köpenyeges úrihölgy közvetlen közelében, a lépcsőház egy rejtett helyén, ahol védve voltak kíváncsi tekintetektől: hirtelen megérezte a hölgy illatát. Valódi Váci utcai illat volt az, amelyet már Wahrmann Rene óta használnak a kiválóbb hölgyek. Előkelő, választékos, nem mindennapi illat volt az, amely úgy jön létre, mint a születés, neveltetés, az életmód; amely illatra csak úri társaságban lehet szert tenni, amint az urak kabátjainak is, akik a Nemzeti Kaszinó szivarfüstös termeit látogatják, más a dohányszaguk, mint a többi kabátoknak, úgy különbözik a Váci utcai hölgyek illata a többi hölgyekétől. Előkelő nő állott Kompolti mellett a lépcsőházban…
– Ön az, Kikericsy kisasszony? – kérdezte fojtott hangon Kompolti, mintha a fátyol alatt most ismerte volna fel régi imádottját, régi Váci utcai szerelmét, álmát…
A lefátyolozott nő titokzatosan intett.
– Senkinek sem szabad tudni.
De mikor fátyolán át Kompolti szokás szerint ajkát megérintette ajkával – kár, hogy a fátyol közbeesett –, nem ellenkezett, sőt halkan viszonozta a csókot, tehát minden bizonnyal Kikericsy kisasszony volt.159
