Selyemlopás a Váci utcában
Selyemlopás a Váci utcában
Május volt a Váci utcában, és Kikericsy Jancsika (Johanna) elvarázsolt állapotba került déli tizenkét órakor, amikor legnépesebb az utca, a kalaposnék boltjaiban, a szabónők próbatermeiben órák hosszáig várakoztak egymásra a hölgyek, a „ponzsé” volt divat ebben az esztendőben, és télen szalmakalapot, nyáron bársonybarettot viseltek a divatdámák.
Kikericsy Jancsika (Johanna) valamely kígyóbűvölőnek esett áldozatául, amely bűvölés a kis mérges kígyókat megszelídíti, táncokra tanítja, és zsákba bújtatja, mint a háziállatokat.
…A varázslat a Párisi utca sarkán érte a hölgyet, mint valamely kivédetlen löveg vagy levegővillám, amely félig nyitott, mindig mosolygó száján át hatolt bensőjébe, mégpedig a szívébe, ahová eddig köznapi gondolatokon és vágyakon kívül nem jutott el más.
Még az sem volt bizonyos egészen, hogy ki küldte a bűvöletet Kikericsy Jancsikára, mert az ember nem eszmél rá nyomban, ha veszedelem75 éri, a távkörét is csak később veszi észre az, akivel ilyesmi történik, hát még egy alattomos varázslatot, amely méregcseppként kerül a szervezetbe, hogy ott megkezdje romboló vagy jótékony munkáját, mert néha gyógyító hatásuk is van a mérgeknek!
A kalaposboltban legalább még nem vette észre teljes bizonyossággal Kikericsy Jancsika, hogy mi történt vele.
Éppúgy felpróbált különböző kalapokat, mint máskor; éppen úgy ellenállott a kalaposné erőszakoskodásának, mikor az egy elefántnak vagy tevének való kalapra akarta rábeszélni, mint akár tegnap; éppen úgy fitymálta azokat a kalapokat, amelyeket véleménye szerint az egész Váci utca megpróbált már, de majd csak egy vidékinek sikerül eladni, mint tegnapelőtt…
És még mindig volt lelkiereje, hogy fel ne próbálja azt a kalapot, amelyet napok óta kiszemelt titkon magának, de a kalap drágább volt, mint a többi, és az önfeláldozó Kikericsy Jancsika azt remélte, hogy majd más veszi meg a kiszemelt kalapot. De a kalaposné már régen az ő részére őrizte azt, és távozása után nyomban így szólt a fel sem próbált kalapra:
– Tegyék őt félre az óbudai kisasszony részére, mert holnap bejön érte!
Az óbudai kisasszony pedig nem volt más, mint maga Kikericsy. Igen szemtelenek a kalaposnék, ha vásárlás nélkül mennek ki boltjukból.
*
…Csak a Váci utca azon tájékán, ahol hajdan a Korona kávéház volt, ahol a sarkon még napjainkban is találkoznak a párbajsegédek bizonyos babona révén, mintha a város különböző részeiből igyekeznének ide, hogy egy szippantást vegyenek a régi lovagvár levegőjéből, mielőtt teendőiket elvégeznék – találkozzanak P. Vilmossal, aki mindig a párbajsegédek szokásos zsakettjét és csíkos nadrágját viseli, mint egy közhivatalnok, és vele karonfogva sétáljanak, hogy valamely bonyolult lovagias ügyet előadjanak…
Itt, a Régiposta utca sarkán, ahová éppen betérni akart, hogy egy bizonyos zöld kesztyű végett körülnézzen az ottani kesztyűsboltokban, itt, ezen a helyen Kikericsy kisasszony úgy érezte, hogy valamit elfelejtett.
…Vajon mit felejtett el Kikericsy kisasszony, hogy hirtelen eltért76 kitűzött programjától, a fűzöld kesztyűtől, amelyre az előbb még múlhatatlanul szüksége lett volna?
Van ez így néha (bár elég ritkaság), hogy a legközelebbi kesztyű is kiszáll a hölgyek gondolatvilágából valamely más gondolat kedvéért.
De Kikericsy az első percben maga sem tudta, hogy miért nem folytatja útját a Régiposta utcában, hanem visszafordul, vissza a Váci utcán, amerről jött, pedig még „komissióit” nem végezte el.
…Egyszerre csak megint a Párisi utca sarkán volt, ahol az a megmagyarázhatatlan varázslat érte egy félórával előbb…
– Tudtam, hogy visszafordul, mert nem érdemlem meg, hogy észrevétlenül elmenjen mellettem, és ügyet se vessen a köszönésemre – mondja e pillanatban Kikericsy kisasszony mellett egy dudorászó hang, amelynek olyanforma volt a lejtése, mint a nőorvosoké, akik hanghordozásukat ideges, türelmetlen betegeikhez idomították.
– Maga az, Kompolti! – kiáltott fel korzóhangon Kikericsy kisasszony, amely hangon a divathölgyek üdvözlik a gavallérokat, akikkel amúgy is találkoznak mindennap.
– Én vagyok az a kővé válott ember, akit maga megszólításával most életre gerjesztett – felel az úriember, a korszak hódító divatja szerint.
– Nos hát, márványlovag úr, megengedem, hogy elkísérjen – felelt Kikericsy kisasszony, még mindig azon a könnyed társalgási hangon, amelyet a francia színdarabokban a Nemzeti Színház szendéi hoztak vala divatba a budapesti atmoszférában.
– Életem legszebb reggele, bájreggele – mondta az iménti kőlovag, amint helyét elhagyta a Párisi utca sarkán, és nem csikordult utána a talaj, mint régi várakban szokott, mikor a kőlovagok lelépnek a kincsről, amelyet addig őriztek valamely küszöbön.
*
Az emberpár, amely most a Váci utcán Kikericsy kisasszony és Kompolti találkozása révén létrejött: egymáshoz illő párnak volt mondható még a Váci utcán is, ahol nincsen szokásban, hogy egymáshoz nem illő párok róják a korzó aszfaltját.
Kis ember itt sohasem sétálhat lovaghölggyel, legfeljebb azt látni77 néha, hogy pogácsa termetű nők kapaszkodnak Gulliver-óriások karjába, ami még a feminizmus napjaiban sem rendkívüli látvány.
De a kirakatok tükrei, a hölgyfodrászat üveglapja, a járókelők pillantása bízvást megnyugodhattak abban, hogy Kikericsy kisasszony és Kompolti úr az egész világon egymáshoz illő párnak látszanak. Harmóniában voltak egymással úgy a vállak, mint a derekak, és a lábak önkéntelenül betartották a Váci utcai taktust, amely itt hallhatatlanul, de mégis hangzik tizenkét óra felé, amikor a jeladás megtörténik a Váci utcai korzóhoz.
Mintha két olyan ember találkozott volna a Váci utca promenádján, akiknek egyike ebben a pillanatban lépett volna ki a császári és királyi udvari szállító Kishíd utcai boltjából, ahol tudvalevőleg tíz perc alatt velszi herceggé lehet öltöztetni minden úriembert; ugyanakkor egy díszhölgy is elindult a legújabb divatlap borítékjáról, hogy a korrekten várakozó úriemberrel találkozzon.
Tipikus Váci utcai pár volt Kompolti úr és Kikericsy kisasszony.
Mint a Pároscsillagnak az a hivatása, hogy az égboltozaton ragyogjon, ugyanígy az volt a teendője az említett emberpárnak, hogy a Váci utcában sétáljon.
A férfi csak éppen annyival volt nagyobb a nőnél, amennyivel nagyobb a férfiszív a női szívnél.
De a szót mégis a kicsinynek látszó női száj vitte:
– Mondja, meddig állott volna az utcasarkon? – kérdé Kikericsy kisasszony.
– Mindaddig, amíg életre nem kelt megszólításával. Már egy hete álltam ott, mint egy silbak, akit őrhelyén felejtettek. – Egy hete járt utoljára a Váci utcán Kikericsy. – Mondja, miért jött oly soká? – kérdé komolyan Kompolti, aki komolyan beszélt mindig a nőkkel, és éppen ezért volt hírneve.
– Hol jártam? – pedzette még mindig a könnyed, röpke korzótónust Kikericsy, és ugyanily játszisággal sóhajtott (hosszú ó nélkül). Egy regényben egyszer azt olvastam, hogy a női élet úgy van teremtve, hogy az mindig a másoké. Egy nő sohasem élhet a kedve szerint. Mindig másokért kell élnünk, a hozzátartozóinkért, a rokonainkért, akik helyett, ha nem volnának, a hadastyánokért kellene élnünk.
– Úgy látszik, csak én érek rá az egész városban arra, amihez kedvem tartja. Hogy önre várakozzam – felelt Kompolti. – Hogy sóbálvánnyá78 meredjek. Álljak, mint egy török a kirakatban. Mint a mankós ember a kötszerész boltjában. Vajon mikor múlik el rólam ez a varázslat?
(Vajon tudta-e Kompolti, hogy az, amit mond, már számtalanszor elhangzott a Váci utcán?)
– És ha nem jöttem volna? – kérdezte Kikericsy.
– Leveleket írogattam volna önmagamhoz, mint az életunt emberek, hogy a külvilágból legalább a levélhordót láthassam néhanapján – felelt Kompolti olyan meggyőződéssel, hogy lassan hinni kezdte maga is, amit mond.
– Hány nőnek mondta el ezt már Váci utcai tartózkodása alatt, Kompolti úr? – kérdé Kikericsy, és azt hitte, hogy ő az egyetlen, aki ezeket a szavakat először hallotta.
– Hazudnék, pedig nem szokásom, ha azt mondanám, hogy ön volt az első nő, aki szívemet megigézte. Volt a messzi múlt időben még valaki, aki őrangyalom lett az égben, miután a földről eltávozott. De engedje meg, hogy őrangyalomról hallgassak most…
– Mily boldogok azok, akiknek még vannak őrangyalaik! – szólt most tiszta szívből Kikericsy Jancsika.
– Önnek is van, de bizonyosan még nem volt rá szüksége, hogy megismerkedjen vele. De ha eljön a perc, amikor az őrangyalnak közbe kell lépni, amikor le kell leplezni inkognitóját, amikor többé nem maradhat rejtve, láthatatlanul az oldalán, akkor megismeri őt.
– Azt hiszi, hogy most is az oldalamon van az őrangyal?
– Bizonyosan tudom. Ott megy a bal oldalán, amerről közelebbről vigyázhat a szívre, hogy azt el ne veszítse. Az őrangyalok elsősorban mindig a szívekre vigyáznak…
– Különben a Váci utca délután tele volna elveszített szívekkel?
– Amelyeket még a kirakatbeli színházi belépő láttára is elveszítenének a nők, nem beszélve az ékszerész ablakáról, ahonnan ezer szemmel nézeget kifelé az ördög a dámákra. Nem könnyű nőnek lenni a város kellős közepén…
– Talán még távolabb sem, a magányos négy fal között, ahol a nő a szívével beszélget! – felelt Kikericsy kisasszony bizonyos elgondolkozás után, és könnyű felhőcske röppent át szeme égboltozatán.79
*
A Váci utca páros oldalán mentek ekkor, amely oldalon azok járnak, akik a Kígyó utca felől jövet fordulnak be a korzóra, és szemükkel még olyan kíváncsisággal várják a Váci utca látnivalóit, mintha még sohasem vagy legalábbis réges-régen látták volna a Váci utca csodáit.
Sebbel-lobbal, kipirult arccal, könnyes, kék szemeivel jön Szapáry Pali, zsakettjét lobogtatja a sarki szél. Ő az örök tavasz, ő a pesti majális, akiről mindig azt lehet képzelni, hogy majd francia négyesre állítja fel a Váci utcai párokat, és egy bolti küszöbre állva vezényli:
– Itt a párok! – Mint a francia négyesben.
És a Váci utca két oldaláról kvadrill-lépésekkel közelednek egymáshoz urak és hölgyek.
– Csau, Csauuu! – kiáltja Szapáry Pali, cilinderét megemelgetve ismerősei felé, azon kor divatja szerint, és az ismerősök sorába van szerencséje tartozhatni Kompolti úrnak is.
Bánffy Miklós gróf, az operai intendáns művészi feje tűnik fel, mint egy festmény.
Testtartásában régi erdélyi fejedelmek hanyag urasága; de érdeklődése, tekintete oly reneszánsz korabeli költőé, aki mindig tehetséges modellt keres a nőkben, akikkel fejedelemnői szerepeket akar játszatni színdarabjában, a Várszínházban, vagy akihez költeményt kellene írni a magányban.
A polgári öltözetű lovagokkal váltakoznak az egyenruhás gavallérok. Lobkovitz herceg, a városparancsnok közeleg a hadtestparancsnokság palotája felől, sohasem megőszülő, vörösbarnás Ferenc József-szakálla, hatalmas termete, tábornoki sarkantyúja, molnárkék köpenyege, mint egy földi istenségé, aki előtt a járda frontján megmerevedve állnak meg a tiszt urak.
Majd Csernoch János, Magyarország hercegprímása sétál végig titkárja kíséretében a Váci utcán, mert a prímás még képviselő korából megszokta, hogy Pesten tartózkodása alatt naponta megforduljon a Váci utcán.
És nem messzire innen, a könyvkereskedő kirakata előtt, egy-egy pillanatra megállnak a dámák, akik ezen a tavaszon a Váci utcát látogatásaikkal kitüntették.
A könyvkereskedő ablakában mindig a legújabb könyvek szoktak mutatkozni. A kirakat közepén valóban ott egy szürke födelű,80 új magyar regény, amelyre vörös postakocsit rajzolt Mühlbeck, a rajzoló.
– Mit szólna hozzá, ha megvenném az új regényt? – kérdé Kikericsy, és már a könyvkereskedés kilincsére helyezi kesztyűs kezét.
– Sokan dicsérik az új regényt jámborságáért! – mondta Kompolti.
– Ha csak annyit megtudhatok belőle, mint egy álmoskönyvből: fáradságom már jutalmazva van – szólt Kikericsy, a könyvet kezében himbálva. – Gyakran viszek haza könyveket, amelyeket nem olvashatok, mert csupa ismeretlen emberek cselekedeteiről szólnak. Én pedig azt kívánom az írótól, hogy velem szenvedjen, velem gyötrődjön, velem járjon karonfogva a maga világában. Az volna az igazi író, aki percről percre megírná például, hogy mit kell tenni, mit kell mondani, miként kell viselkedni egy nőnek, hogy az végig megtalálja a boldogságot, amely után valamennyien vágyakozunk.
– Más szóval, hol kell kezdeni a Váci utcai sétát, és hol kell befejezni? A boldogság ilyen apróságokon múlik, nem pedig azon, hogy el tud repülni valaki a Ferenciek templomáról például Madridba, mint azt a szent ember megtette a szentek történetében. Hát repüljünk el innen a Váci utcából, mégpedig ide nem messzire, az Apostolokhoz címzett bodegába, ahová azóta divat betérni, mióta Auguszta főhercegnő is sört ivott itt.
– Gondolja, hogy ez lehetséges?
– Sokkal inkább, mint a Barátok tornyáról elrepülni Páduába. Az még egy bennszülött belvárosinak sem sikerült, pedig sokan szeretnének elrepülni Pestről, mint az utazási könyvek így májusban előírják.
Kikericsy kisasszony, miután éppen olyan napja volt, hagyta rábeszélni magát a kis Kígyó utcai sörházba való belépéshez. És amint látszott, nem is bánta meg, mert csupa jó ismerőst látott a hűvös bolthajtások alatt égő lámpák világánál, a tizenkét apostol fülkéiben, ahol még azok is sört ittak, akik máskor soha nem szokták ezt tenni. De mit nem áldozna az ember a divatért és társadalmi szokásokért? Ha az ember Pesten él: együtt kell úszni a nagyvárosi élet árjával.
Itt mindenki szertartásosan itta a sörét, mint a gyógyforrás vizét szokás a fürdőhelyeken.81
– Én itt fogok nyaralni – mond Kompolti. – Már tíz éve nyaralok itt hűsen, hogy mindig a főváros érverésén tartsam a kezemet.
Kikericsy kicsit csodálkozva nézett a férfiúra, aki a sörházban, egy fapadon éppen olyan ünnepélyesnek akar látszani, mint mindazok a férfiak, akik a vendéglőbe érve mindjárt fontoskodva magyarázni kezdenek:
– Igen, vagyunk néhányan, akik a főváros pulzusán tartjuk a kezünket, mert mindig Budapest szépségein gondolkozunk. Valaha az öreg Podmaniczky Frigyes báró volt az elnökünk, ő annyira szerelmes volt Budapestbe, hogy nem ért rá földi nőt szeretni, ugyanezért nem is házasodott meg. A mi életünk csak látszólagosan telik el semmittevéssel. Sokat, igen sokat teszünk mi a főváros érdekében. Mi vagyunk Budapest Barátai.
– Vajon nőket is felvesznek ebbe a klubba?
– Még eddig nem volt szokásban. Csak Atzél Béla báró törte meg eddig a törvényt, aki nőket is verbuvált a Park Clubba. Maga talán Budapest barátnője akar lenni?
– Nem. Semmi se akarok lenni, csak egy férfi kutyája! – szólott most szenvedélyesen, szinte önfeledten Kikericsy kisasszony.
– Semmi és senki ezen a nagyvilágon, csak a né, csak Kovácsné vagy Molnárné, aki reggel, mikor a legjobb a piac: kosárral a karján járkál Budapesten, hogy az urának a vasalt ingen kívül mindene meglegyen, amire szüksége van.
– Milyen jó dolga lesz a maga urának!
– Bizony, annak a legjobb dolga lesz ezen és a másik világon is, mert oda is vele megyek azzal a férfival, akihez itt a földön férjhez mentem. Az én uram nem fog egyedül meghalni, aminthogy ebben az életben sem érezheti magát elhagyatva. Együtt lenni valakivel! Lehet ennél nagyobb boldogság az asszony számára?
Kompoltit látszólag felvidámították Kikericsy szavai. Még a kis halacskára is barátságosan nézett, amelyet éppen lenyelni készült.
– Ez mind nagyon szép dolog, amit mondott – szólt, miután a halat lenyelte. – Csak az a kérdés, hogy tud-e hazudni?
– Nem tudok hazudni, nem is szoktam hazudni.
– Nagy kár – mond Kompolti, újabb halacska után nyúlva. – Mert szerintem a jó házasélethez elsősorban az kell, hogy a boldogságot szép hazugságokkal kell garnírozni. Nem szabad egy percre sem őszintének lenni, mert akkor nyomban összedől az egész légvár.82 Nem szabad, hogy az ember a tenyerét megcsípje, mert felébred álmából. Csak a hazug emberek lehetnek valóban boldogok az életben, akik mindenféle dolgokat tudnak hazudni maguknak és egymásnak. Elhitetik, hogy az óra áll, vagy a torony jár, mint egy gatyás ember.
– Az kell a boldogsághoz, hogy az óra álljon? – kérdezte Kikericsy kisasszony.
– Az kell, hogy még egyszer elhiggyük ebben az életben, hogy a ferenciek tornya a szerviták tornyával a Váci utcában szokott találkozni, mikor a korzó kiürült, és a tornyok megbeszélik, hogy kiket láttak az utcában, milyen portékát adtak el a kereskedők, hány szív veszett el a női karperecekről, vagy hány férfi esze bújt bele valamely csöppnyi papucsba, hogy ezentúl ott töltse idejét a cipőben. Ha már a tornyok nem járnak, akkor nincs boldogság.
– Maga látta a barátok tornyát járni?
– Két szememmel, nagyságos kisasszony – felelt tiszteletteljesen Kompolti. – De ez már nagyon régen volt.
– Menjünk innen – mond darab idő múlva Kikericsy.
– A korzó már kiürült ilyenkor. Nézzük meg, hogyan találkoznak egymással a tornyok – indítványozta Kompolti.
*
Délután három óra felé járt az idő, a divat, báj és nagyvilág tovavitte uszályát a Váci utcai aszfalttól.
Fáradtnak látszottak a bolti kirakatok azoktól a mohó tekintetektől, amelyek csaknem megették őket, a kalapokat, a szoknyákat, kesztyűket és ékszereket; kimerült a gyalogjáró a lépések nyomán, amelyek a legkülönbözőbb vágyakkal megrakodva karavánként kúsztak az élettájon át. A levegő a szélcsendes időben még állott a két házsor között, mint egy nagy bál után, ahonnan nem szellőztették ki a mérges gombák pöfetegjeit és a szelíd virágok illatárjait: a város minden parfőmje, azaz Budapest minden szaga érezhető volt itt a korzó nyomán.
A pestiek Pest felé, a budaiak a két híd, az Erzsébet- és Lánchíd felé kanyarodtak a korzó emlékeivel megrakodva. Vajon miről beszélnek az emlékek, amik a mindennapi önkívületek után rekonstruálják a benyomásokat, amelyeket szertevisznek a város különböző részeibe?83
– Lobkovitz herceg bizonyára azt hiszi, hogy mindenki az új spanyol rendjeléről, a Fülöp-rendről beszél, amelyet ma akasztott először a mellére – mondja Kompolti, aki járatos volt egy kicsit a világi dolgokban –, Paulay Erzsi a cipőjéről gondolja ugyanezt, míg Hock János a szentbeszédéről vélekedik így, amelyet az Egyetemi templomban elmondott… Az emberek ugyanis különbözők.
– És mit mondanak a tornyok, amelyek az ön nézete szerint korzó után találkozni szoktak a Váci utcában? – kérdezte Kikericsy kisasszony, mintha valamit eltett volna emlékbe ő is abból, amit menet közben hallott.
– Úgy nézem, hogy az egyik torony jön már – mondja most hirtelen elhatározással Kompolti, amint Kikericsy kisasszony karját gyöngéden megfogta, és egy kapumélyedés alá lépett vele, mintha a nagy léptekkel közelgő torony elől akarna kitérni.
– Ugye, a barátok tornya volt a frissebb? – kérdezte Kikericsy, félig lehunyva szemét, mert ebbe a templomba szokott járni, ahol kövön térdelve, tiszta szívből imádkozik olyan dolgokért, amelyeknek titkát csak a templomra lehet bízni. Ugyanis tanítónő szeretett volna lenni, és májusi reggelen kis leánynövendékekkel szeretett volna kis napernyő alatt kirándulni a hegyek közé.
– Én úgy látom, hogy a szerviták tornya megelőzi most is az öregebb tornyot, habár kor, bölcsesség és tapasztalat dolgában nem nagyon különböznek egymástól – felelt Kompolti, miután ő a Szervita-templomban volt a legbizalmasabb közlendői dolgában, miután itt nem kapott testi fenyítéket a baráttól, akinek esztendőnként egyszer gyónni szokott. Bölcs, öreg szerzetes volt, aki éppen penitencia dolgában volt jószívvel híveihez.
– No, és vajon mit mondanak a tornyok? – kérdezte Kikericsy.
– A tornyok azt mondják, hogy ma délben a legösszeillőbb pár ember, akit az Isten is egymásnak teremtett a Váci utcán, Kikericsy kisasszony és Kompolti úr volt – felelt a férfiú, és oly határozottsággal, amilyenre csak a szívbéli szerelem képes, egy csendes, meggondolt csókot nyomott Kikericsy ajkára, amelyet a nevezett kisasszony, mint jóravaló, engedelmes nőhöz illik, nemcsak hogy megadással, szinte könnyezve tűrt, hanem alázatosan visszaadott is, mintegy bocsánatot kérve, hogy ennyi ideig várakoztatta Kompolti urat.
Ugyanakkor egy idősebb és feltűnően kövér lady ment el mellettük,84 aki mind ez ideig az ugyanabban a házban lévő Lady női szabónál gyötörte a „személyzetet”, és a lady megvetéssel fordította a fejét a csókon kapott párocskától.
– Nem találnak jobb helyet a Váci utcánál? – kérdezte méltatlankodva, mintha legalábbis Csernoch János hercegprímásnak akarna jelentést tenni a dologról.
De a bíbornok úr léptei már elhangzottak, pedig sokan szerették volna, hogy őket megeskesse. Szerencsés volt az a frigy, amelyet Csernoch János kötött.
– Vajon most is mellettem van az őrangyalom? – kérdezte Kikericsy kisasszony, bocsánatkérő tekintetet vetve Kompolti szemébe.
– Hogyne – felelt az ifjú, Kikericsy kisasszony illatában gyönyörködve, amely szavából, tekintetéből, nyakából, hajából áradt. Igazi Váci utcai parfőm volt, a legelőkelőbb budapesti illat, gondtalan, gazdag, harmonikus lelkű nők illata, akik napközben többször öltözködnek, és többször cserélgetik ruhájukkal együtt a lelküket és kedvüket és álmaikat. Most a Váci utcai sétához öltözködtek fel, s ugyanezért speciális Váci utcai illatuk volt, mint akár a portékáknak, amelyek az idevaló üzletekből származnak. Mint egy Váci utcai kalapot nem lehet összetéveszteni más utcából származó kalappal, ugyanígy nem lehet eltéveszteni egy úrinő Váci utcai eredetét, viselkedését, illatát… Az előkelő, magasabbrendű, a kívülesőknek szinte elérhetetlen életmódban élő nők illatát, amely származik a testi tisztaságból, a lélek könyörületességéből, a finom ruhákból, a legjobb illatszerből.
Váci utcai illat… Választékos, ravasz, finomkodó gondolatok, desztillált testmozdulatok, fennkölt lelki érzékenységek és amellett liliomfehérséget lehelő magaviseletek illata, amely a lényéből fakad azoknak, akik életüket lelkileg mindig választékos helyen, választékos emberek között töltik.
Ezt a Váci utcai illatot érezte meg Kompolti a Kikericsy kisasszony csókján.
Egy nő csókja, aki nem szokott mindennap csókolózni… Egy csók, amely csak szentképeket és amuletteket érintett odáig, és legfeljebb az imakönyvet csókolta meg azon a helyen, ahol az imádságot befejezte.85
*
– Erről beszélnek a tornyok, mikor hazamennek a helyükre – súgta Kikericsy kisasszony fülébe.
– De vajon mit szól hozzá az őrangyalom, aki egy percre tán mégis elhagyott? – kérdezte magában Kikericsy, amikor hazafelé vette az útját Óbudára, mert igazában óbudai leány volt, mint azt a ravasz kalaposné már előbb kitalálta.
S ugyanakkor a Lady szalon hölgyei kiszaladtak az utcára, és mindenfelé keresték azt a dámát, aki az előbb boltjukban megfordult, ott rövid idő alatt terjedelmesen megkövéredett, mert egy vég selymet észrevétlenül a szoknyája alá dugott.
Szerencsére Kikericsy kisasszony a selyemlopás ideje alatt nem tartózkodott a boltban, mert éppen a kapu alatt csókolódzott, így őt senki sem gyanúsíthatta a vég selyem eltüntetésével.
– Bizonyosan az az erkölcsös, kövér hölgy volt a selyemtolvaj, aki szemrehányásokat tett nekünk a kapu alatt – mondta Kompolti, mikor az esetről értesült, pedig nem is volt még detektív.
(1933)
