Egy pár ritka szép harisnya eltűnése a koronázáson
Egy pár ritka szép harisnya eltűnése a koronázáson
A Váci utcában egy napon ismét új boltot nyitottak ki a nők tiszteletére, harisnyát árultak benne, csak női lábra való harisnyát, hogy „az embernek meg kell bolondulni” (mint Kompolti szokás szerint magát kifejezte), ha elgondolja azokat a női lábakat, amelyek majd e harisnyákat elviselik.
Voltak itt fekete selymek, amelyeket kézzel kötöttek, amilyeneket Erzsébet királyné idejében a módosabb osztrák főherceg asszonyok engedtek meg maguknak mindennapi viselet szempontjából, de most a csillagkeresztes hölgyek, sőt még némely udvarhölgy is felvette azon a címen, hogy koronázás van Budán, amikor az új király, a „hirtelen Károly” amúgy is mindenkit egy lépcsőfokkal előbbre juttat eddig viselt rangjában, mint ez már a koronázáskor szokás évszázadok óta.
Kompolti a Váci utcai bolt előtt állt, és mintha őrizné azt, mint valamely bolti őr, pedig még nem is volt olyan öreg és megbízható, hogy elmehetett volna női harisnyákat őrizni. Azt szerette volna megtudni, hogy ki vásárolja meg Pesten a harisnyákat, amelyek86 Kompolti nézete szerint olyan drágák lettek, hogy megfizetni nem lehet árukat.
De már az első vevők között éppen Kikericsy kisasszony, szívének bálványa jelent meg, holott idáig a kisasszonynak olyan harisnyái voltak, amelyeket észre sem lehetett venni, nyilván az öregasszony kötögette őket Óbudán.
Kikericsy a boltba lépett, és nyomban a vastag selyemből kézzel kötött harisnyák után érdeklődött, mintha attól félt volna, hogy valaki azt megveszi az orra előtt, mint éppen azt a divatfűzőt, amelyet minden segítség nélkül szeretett felvenni, és a harisnyát hozzácsatolni (két vagy három szalaggal, hogy az teljes biztonsággal feszüljön a lábán. Igaz viszont az is, hogy az ilyen fűzőt eleinte nem „családi” használatra viselték a nők, hanem többnyire csak a pásztorórákon, amikor nem vihetik magukkal az öltöztetőnőjüket).
És Kikericsy kézhez kapván a boltostól (Popininak hívták) a ritka selyemharisnyákat, kinyújtóztatta őket a kezében, megvizsgálva a lábfejet, a térd alatti és térd fölötti részét a harisnyának, mégpedig olyan gondossággal, mintha e pár harisnya kifogástalanságán múlott volna a közelgő koronázás sikere.
A harisnyavizsgálat meglátszott Kikericsy arcán, a csodálkozásnak és tervezgetésnek olyan lenyomata, hogy Kompolti mindjárt látta a Váci utcából, hogy valamely nagy változás történt Kikericsyvel.
Arca mind merengőbb kifejezést öltött… látományok jelentek meg előtte, amint a harisnyát nézegette, mint bizonyos szent életű nők előtt mutatkoznak égi látományok.
A kegyes zárdaszűz előtt Jézus Krisztus Urunk jelenik meg vérző, nyílt sebével, míg cellája térdeplőjén lelkében és imájában valamely jeladásra vár arra nézve, hogy az égiek tudomásul veszik ártatlanságban, önfeláldozásban töltött életét.
Kikericsy kisasszony előtt a harisnyásboltban, mialatt a ritka harisnyákat forgatta kezében, ugyancsak látomány mutatkozott. Látta önmagát a koronázási misén a vártemplom boltozatai alatt, és látta maga körül az eleven és üvegre festett méltóságos urakat, akik koronázáson részt venni szoktak.
Látta magát csodálatos ruhában, nem messze attól a helytől, ahol a megkoronázandó királyné várja a mellékoltárnál a veszprémi püspököt, a királynék mindenkori kancellárját, aki majd megkoronázza,87 és a királyné várakozás közben körültekintve hölgyein, a főhercegasszonyokon, a csillagkeresztes dámákon, az alapítványi hölgyeken, az udvarhölgyeken, észreveszi végre Kikericsyt is, és azt kérdezi a mellette álló főudvarmesterétől, báró Nopcsa Elektől – vagy talán báró Bánffy Miklós gróftól –, aki a koronázás fővezetője volt, és akinek révén Kikericsy meghívóhoz jutott a kockára beosztott Mátyás templomban, mint egy színházi állóhelyhez… a királyné azt kérdezi, hogy került Kikericsy ritka selyemharisnyáiban ide a templomba?
– Családja ősi származású. Nagymamája részt vett Mária Terézia koronázásán is – feleli Nopcsa Elek vagy valaki a királyné körül szolgálatban lévő kamarások közül. – És már a harisnyái révén is megérdemelné, hogy a koronázáson helye legyen, mert a harisnyákért erején felül áldozott.
És mikor ezt a képzeletbeli kamarási hangot értelmesen hallotta, a harisnyásbolt kellős közepén állva Kikericsy: nem alkudozott tovább a boltossal, hanem sóhajtva fizetett.
– Nem tehetek mást, miután a koronázási szabályok így írják elő – mondta a hölgy, és többé Kompoltit sem ismerte meg, amint a Váci utcára kilépett.
Udvari dáma lett belőle, mint annyi más hölgyből ez időben Pesten, aki valamely úton-módon meghívóhoz jutott a ritka szertartáshoz.
*
Immaculata lett a neve Kikericsynek abban az időben, amikor a szerencsétlen sorsú IV. Károlyt Budán koronázták.
Persze, ez az Immaculata nem volt azonos a habsburgi főhercegasszonnyal, a tiroli zárda örök hajadonságot fogadott fejedelemasszonyával, még kevésbé a legnagyobb Asszonnyal, akit sok szép neve mellett Immaculátának (szeplőtelennek) is szólítanak a hívek, akik ajkukra vették drágalátos nevét.
Ez az Immaculata amolyan pesti Immaculata volt, mint amilyen falsok voltak azok a Váci utcai hölgyek, akik Ferenc József halála és az új király koronázása közötti időben oly mély gyászban jártak, mintha legalábbis az édesapjukat vesztették volna el Ferenc Józsefben, a Népek Atyjában.
Immaculata mindenesetre divatban volt.88
Fejedelmi magatartásával elment minden gyászmisére, amelyet az öreg király lelki üdvösségéért a pesti templomokban mondottak, és lehetőleg az első padsorokban helyezkedett el, ahogy mély gyászruhája miatt a hely megillette.
– Vártuk a méltóságos asszonyt! – mondta a gyertyaszagú és tömjénszagú sekrestyés a Belvárosi templomban, ahová Immaculata Váci utcai sétájáról imádkozni az öreg Ferenc József másvilági nyugalmáért: betért.
– A helyet fenntartottuk a kegyelmes asszonynak – monda a Szervitáknál a sánta egyházfi, amíg kacsázva a fekete katafalk közelébe vezette Kikericsy Immaculátát, ahol a ravatal körül ezüst gyertyatartókban lángok égtek, és rendőrök vigyázzállásban állottak.
Ünnepély volt abban a kerületi templomban, ahol Immaculata a Belvárost elhagyva megjelent, így a Teréz- és Bakács téri templomokban. És Óbudán, a plébániatemplomban a gyászmisén úgy fogadták a tetőtől talpig feketébe öltözött, még inge csipkéjében is fekete szalagot viselő Immaculátát, mintha a legmagasabb udvart képviselné.
Nagyon is értette, hogy parfőmje, amelyet megjelenésével maga körül árasztott, olyan legyen, mintha egy régi ruhásszekrényt nyitottak volna ki valamely császári kastélyban.
Ha fátyola alól egy pillanatra kivillant elefántcsontszínű nyaka és imakönyvpapír-fehérségű arca, amelyen a sokatmondó betűket beszédes, fekete szemei jelentették: a nézőnek valahol a templom oszlopai mögött legalábbis egy régi Grassalkovics hercegnő jutott eszébe és a tavasz Gödöllőn… Vagy más udvari romantika… Például egy tévedt udvarhölgy, akit a legnagyobb személyiség iránt érzett szerelme miatt az etiquette kénytelen volt száműzni a bécsi udvarból, és az udvarhölgy bánkódó életét Óbudán folytatja, ahol azzal tölti napjait, hogy a templomba imádkozni jár azért a bizonyos legmagasabb személyiségért, akit szeretni nem szabad, és akiért távoznia kellett a császári kétfejű sasokkal megjelölt kastélyokból, várakból, ahol a szerelemtől mentes udvarhölgyek viszont imádkozva töltik ifjúságukat, legfeljebb akkor csendül csengő nevetésük, ha a testőrt háborúba küldik.
Immaculata úgy járta be térdepelve a különböző templomi ravatalokat a fővárosban, mintha valamely nagy oka lett volna arra, hogy halálában bocsánatot kérjen Ferenc Józseftől.89
*
Miután Ferenc József eltemetése után nyomban kezdetüket vették a koronázási előkészületek, Immaculata elindult az áramlattal.
Sokkal fiatalabb volt ahhoz, hogy a régi császársággal, Montenuovo főudvarmesterrel és hadaival, híveivel, a régi császár szolgaszemélyzetével elevenen eltemetkezett volna a holt császár mellé. De nem követte sem a régi udvari dámák, sem Schratt Katarina és sem Ferenc József leányainak példáját, akik az öregúr halála után természetszerűleg visszavonultak, mert más íze lett a víznek és levegőnek Bécsben és Schönbrunnban, Budán és Gödöllőn attól a naptól kezdve, amelyen a leghatalmasabb császárt a kapucinusok sírboltjában eltemették. Immaculata fiatalnak érezte magát az élve eltemetkezéshez, élni akart, miután a gyász köteles adóját Ferenc József iránt lerótta, és harisnyát vásárolt IV. Károly tiszteletére, a legdrágább harisnyát, amelyet a Váci utcában árultak.
S éppen ez lett a tragédiája.
Az történt ugyanis, hogy az idő rövidsége miatt, amely a régi király temetését az új király koronázásának idejétől elválasztotta, mindössze hat hét alatt Immaculátának éppen úgy nem volt módjában kellő ruháról gondoskodni, mint másoknak, akik a koronázásra előre nem készültek.
Előre csak azok a rendkívüli előkelő és gazdag úrinők, a hercegnők, grófnők és más történelmi családok hölgyei készülnek a királyi koronázásokra, akiknek ruhásszekrényei amúgy is telve vannak a nagymamáktól örökölt ruhákkal, amelyek származtak Ferenc József 1867-i koronázásából vagy még régebbről, V. Ferdinánd császárrá való koronázásából, amely ruhák egy kis átalakítás révén megint használható állapotba kerültek. De az Immaculátához hasonló hölgyek, akik családi ruhatárukban legfeljebb egy óbudai szürethez alkalmas toalettet találtak volna a nagymama idejéből, kénytelenek voltak a pesti szabónők termeiben óraszámra ácsorgással tölteni az időt, miután legfeljebb azt tudhatták meg a nőszabótól, hogy a szabóipar remekeit IV. Károly koronázásakor jóformán csak a kálvinista vallású dámák részére varrják, mert most már bizonyos volt, hogy Tisza István koronázza meg az új királyt. Ott lesz ugyan ismerősünk a Váci utcából, Csernoch János hercegprímás úr is, de már tapasztalatból tudjuk, hogy ott, ahol Tisza István koronáz, más nemigen jöhet számításba.
– Milyen kár, hogy nem születtem reformátusnak – mondta Immaculáta90 és a hozzá hasonló hölgyek, akik a sors változékonysága folytán még vallásukat is elcserélnék a pillanatnyi előnyért.
De mi nem hisszük, hogy Immaculata komolyan református lett volna, bármilyen szép koronázási ruha kedvéért, elkeseredése csak addig tartott, amíg egy Aranykéz utcai szalonban, ahol már többször megfordult, tudomására jutott, hogy a Mátyás-templomnak azon a kőkockáin, ahol a főrendező Bánffy Miklós szerint az ő helye csillaggal és 88-as számmal meg volt jelölve, amúgy is a háborúban kitüntetett vöröskeresztes főápolónők helyezkednek el szokásos tábori egyenruhájukban, és Ibrányi Mice fejedelemasszony vezetése alatt. Immaculata legjobban teszi, ha előkeresi régi ápolónői ruháját, amelyben sebesült katonákat, szegény harctéri hazatérteket repesve és könnyes szemmel várt a Keleti pályaudvaron, amikor ez volt a pesti hölgyek legfőbb teendője, és egy apáca ápolónői ruhát nem cseréltek volna fel a legragyogóbb estélyi öltözettel sem.
S íme a király koronázásakor megfelelő jutalomban részesülnek az önkéntes ápolónők, amikor a legfőbb vöröskeresztes hölgy vezérlete alatt meghívásban részesülnek a Mátyás-templomba, nem messzire attól a helytől, ahol az alapítványi hölgyek helye van kijelölve; mint udvari szertartásoknál, mindenkinek kell előre tudni a helyet, ahol megáll, hogy a cerclénél Ferenc József rátalálhasson… Vajon tart-e cerclét IV. Károly megkoronázásakor? Vajon főudvar-mesternője útján magához hívat-e bizonyos hölgyeket Zita királyné, hogy aranyos karszékéből a színe előtt megjelentekkel beszélgessen?
Immaculátának már az Aranykéz utcai szalonban az jutott eszébe, hogy ha a királyné kérdezi: elénekli azt a dalt, amellyel a beteg katonákat altatta a Zita-kórházban…
*
S így következett el az a decemberi reggel, amikorra a budai Mátyás-templomban az új király koronázása volt kitűzve.
A budaiaknak, különösen a várbelieknek jó dolguk volt előtte való éjszakán, mert a legócskább ház is kapott pesti vendéget, aki ott akart hálni, hogy a koronázáshoz idejében felkelhessen. Olyan urak és hölgyek aludtak Budán ezen az éjjelen, akiket sohasem láttak azelőtt a várbeli álomlovagok, a régi házak kapualjaiban álldogáló kísértetek, a budai csendes éjszakákhoz szokott szellemek.91
– Hő! – kiáltott fel a Dísz téren egy öreg kísértet, amikor az ottani házban vendégségben lévő pesti dáma lefekvés előtt az ablakon át kirázta szoknyáját, és abból pesti bolhák ugráltak ki.
– Megbolondult a világ? – kérdezte a vén szellemalak, aki a generálisok harmonikás nadrágjában szokott sétálni a Várban, amikor az örökös nőtlenséget fogadott agglegényházakból is fővárosi hölgyek csacsogása, csicsergése hallatszott éjszaka, akik biztonság kedvéért hármasával szálltak meg egy éjszakára a budai agglegénynél, hogy ottani tartózkodásukkal felejthetetlenné tegyék az éjszakát.
– Ez akkor történt, amikor Zichy Karolina grófnő, őkirályi fensége csillagkeresztes hölgye tisztelt meg azzal, hogy ágyamban töltötte az éjszakát, míg én magam egy padláson aludtam egy régi lovassági nyeregben – mondta például a nyugalmazott kapitány, aki mindenütt előfordult, így Budán is a koronázás idejében.
– Nincsenek többé betegek Budán! – szólt Csáky Pál belügyminiszteri tanácsos, mert Váci utcai ismerősei közül éppen ezt a kiviaszkolt, szerhez hasonló, merev kalapos úriembert szemelte ki Immaculata, hogy az éjszakát nála töltse, miután nem akart elkésni a koronázásról.
Csáky Pál tanácsos úr szállása közvetlen a Vár alatt volt, mégpedig annál a lépcsőnél, amely a Várból a Vérmezőre vezet, ahol a kormányimádó hittérítő asztalos lakik, aki boltja cégérét mindenfelé saját találmányú bibliai mondásokkal festette tele, amely bibliai mondások között az is szerepel, hogy a nőtől óvakodni kell mindenkinek, aki egész életében mindig igazat akar mondani, mert a nő hazugságra szoktatja a legigazmondóbb embert is.
Itt volt a közelben Csáky Pál kétszobás szállása, és Csáky Pál olyan ember volt, aki a meztelen kardot valóban a vendége és maga közé helyezte, mint akár a keresztes lovagok, ha női szolgálatban voltak. Nem kellett Csáky Pálnak azt mondani, mint a kék ruhás tanító apácák mondják a férfiaknak: „Nekünk nem szabad kezet fogni férfiakkal!” Ő amúgy se nyújtotta ki a kezét a lakásán éji nyugalmat kereső hölgy felé. Lovag volt, aki a világért sem erőszakoskodott volna egy hölggyel. Ama finom, mimózalelkű férfiak közé tartozott, aki tartotta magát a szent példabeszédekhez, megvárta, amíg a nő összes csábítási kísérleteit végigjátssza, mint Szent Antal tette a gonosz pusztában.
– Nincsenek többé betegek Budán – mondta a lovagias tanácsos92 úr, amikor Immaculata fehér ápolónői, vöröskeresztes ruhájában, de fehér, finom kelméjű szoknyája alatt ama nevezetes selyemharisnyákban és bíborszínű papucsban, hogy még a sár se szennyezze be cipőjét a koronázás előtti estén: elfoglalta szállását. Díszmagyarjához való kardját kivonta hüvelyéből, és reggelig a küszöbre fektette.
Lehet, lehetséges, hiszen a világon minden előfordul, bizonyára nem gondolkoztak mind ily lovagiasan a férfiak, akik a budai koronázás alkalmából hölgyvendéget láttak maguknál a Várban; talán megtörténhetett az is, hogy némely agglegények, akik a padlásra költöztek hölgyvendégeik zavartalansága miatt: éjfélkor kéményseprő alakjában tértek vissza a kályhalyukon át, vagy a pincéből jöttek elő, mint kísértetek, valamely rejtekúton.
De a tanácsos a küszöbre tette a mezítelen kardot, és Immaculata a merengő budai csendességben nyugodtan hallgathatta a tornyok harangjainak kongását, bongását a koronázás előestéjén. Megfigyelése szerint korántsem zúgtak úgy a harangok, mint zúghattak volna, mert sok budai harangot besoroztak a háborúban ágyúnak, amelyet elvittek néma hivatásuk helyéről, mint akár az embereket, akiket besoroztak katonának.
– Ilyen a háború – mondta Immaculata, és elfújta a gyertyát. S aztán kezdett levetkőzéséhez, mint bizonyos jól nevelt nők csak sötétben tudnak kedvük szerint levetkőzni.
Az őrangyalok, akik ezen az éjszakán amúgy is a budai vár felett virrasztottak, mint királyi koronázáskor az összes szentek és angyalaik szolgálatba szoktak lépni, mert tennivalójuk van, az őrangyalok vigyáztak a sötétben Immaculátára, hogy ne a ruhásszekrénybe nyisson be a mosdószoba helyett, és megtalálja a rózsafüzéren a kellő szemet, ahol elalvás előtti imádkozását elvégezze. Nincsen olyan sötétség, hogy az ég felé küldött fohászkodás meg ne találná az utat, ha a szívből fakadt.
Az ördög, amely a Vár alatt ezen az éjszakán éppen úgy leskelődött, mint más éjszakákon, elbúsuló fütyörészéssel, csalódva folytatta körútját, amikor azon az ablakon bepillantott, amely mögött a tanácsos házában Immaculata szunnyadozott, hogy már a harangokat és harangozókat megelőzve felébredjen, mert idejében el akarta foglalni a helyét a Mátyás-templom 88-cal jelzett kockájában.93
*
A női szerzetesrendek tagjai, az apácák, a misszionáriusnők, háborús kitüntetéseket mellükön viselő ápolónők abban a szerencsében részesültek, hogy a koronázási templomba a sekrestyén át léphettek be, mint akár a főhercegnők és más uralkodó családbeliek.
(A királynak és királynénak amúgy is más, a főajtó melletti kis sekrestye volt kijelölve arra a célra, hogy ott koronázás előtti ájtatosságukat elvégezhessék.)
Így Immaculata is a sekrestyeajtón át lépett be, ahonnan azonban egy fehér kabátos udvari tiszt gyorsan továbbvezette, mert ez a hely tulajdonképpen mégiscsak arra a célra volt fenntartva, hogy az érsekek és püspökök itt a szentmiséhez felöltözzenek, miután nem laktak valamennyien a hercegprímási palotában, ahonnan gyalogszerrel és már felöltözve is átsétálhattak a templomba.
Immaculata vigasztalására szolgálhatott, hogy a bécsi főhercegnők is sorsára jutottak, a sekrestyéből ugyancsak kivezette őket a fehér kabátos és magyarosan kipödrött bajuszú testőrtiszt, és megmutatta nekik a helyet, ahol térdepelniök kell, mert a koronázási misén nekik, a föld hatalmasainak, akik mindenütt kivételes bánásmódban részesülnek, ugyancsak oly akkurátosan kell viselkedniök, mint azoknak, akik nem bíborban jöttek a világra. Szolgálói ők a mindenkori királynénak, mint akár a legkisebbek, s ugyanezért és a korán kelésért kedvetleneknek látszottak a hercegnők.
– Ha még Bécsben koronáznának! – mondta Immaculata, akire nyomban átragadt a főhercegasszonyok előkelő kedvetlensége, fitymálása, elégedetlensége, mert az ilyesmit legkönnyebb megtanulni, akárcsak egy színdarab előadásánál az ásítást.
– De még soká nem mernek koronázni abban a templomban, ahol Ferenc József kiterítve feküdt, nem mernek belépni azokba a szobákba, ahol élt, és nem mernek hozzányúlni a poharához, amellyel mindig csak császárokkal, királyokkal koccintott a birodalmak üdvére. Itt, Pesten, itt, a magyarok között mindent mernek tenni, mert azt jól tudják, hogy nem számít, akármit tesznek.
– De Bécsben merné megemlíteni Bánffy Miklós, a főrendező, hogy a Lichtensteinnak hova kell állni! Majd felelnének ott, hogy elmenne a kedve a további rendcsinálástól.
Így duzzogtak a főhercegnők, és természetesen velük együtt duzzogott Immaculata, akinek többé semmihez sem volt kedve a templomban, mióta közelről volt szerencséje láthatni a Prágából jött K.94 M. főhercegasszonyt, akinek olyan arca volt, mint Castiliai Izabellának, az óspanyol királynénak, akihez hasonlítani minden Habsburg-hölgynek az egyetlen vágya volt. K. M. lecsüngő ajka felett éppen olyan latinsággal keltek szárnyra az imádságok, mint a misemondó papén; K. M. bizonyos idő óta (mióta utoljára csalódott, mint az udvarnál mondták) mindig latinul imádkozott, mert így nem leshették ki fülelő fülek a házi kápolnájában, hogy kiért és mikor imádkozik. Szokását most is megtartotta a mély gyászban, amelyet az összes főhercegnőkkel együtt Ferenc Józsefért viselt, amely gyász alól még a pápa őszentsége sem oldhatja fel a Habsburg-család tagjait, mert a pápa őszentségén túl nekik még a Házi Törvények is parancsolnak, amelyek világosan előírják, hogy meddig kell tartani a gyásznak.
Nekem is gyászruhában kellett volna jönnöm – gondolta magában Immaculata, mikor ápolónői ruháján végignézett, és egyszerre sok kifogásolnivalót talált öltözetén, amikor a Habsburg-család női tagjai IV. Károly koronázásán Ferenc Józsefért viselt gyászruhájukban, a fátylak alatt elfoglalták a szentélyben kijelölt helyüket.
Ezalatt búgott az orgona a karzaton, és a zászlósurak megjelentek zászlóikkal, a megyei urak (a főispánok) bandériális lobogóikkal, régi selymekről nézegetett alá Szűz Mária fakult arcképe, özönvíz korabeli szárnyas oroszlánok, sárkányok, griffek, sasok arculataihoz alakult a magyar urak arca, akik a zászlók alatt a templomban felvonultak, mintha ezer esztendő messziségéből jöttek volna, egyenesen a magyarok történetéből… Immaculata nyomban észrevett egy pödrött, Zrínyi-kabátos urat a többi között, akinek arcéle olyan volt, mint egy keselyűé, éppen a keselyűs zászló miatt, amelynek rúdját kezében tartotta, és arra nagy gonddal vigyázott.
Ez a bán! Az én bánom! – érezte Immaculata, amikor szíve váratlanul megdobbant a felfedezésre, és a díszruhák sokadalmában, a bárók és alispánok méltóságos tömegében, ebben a történelmi arcképcsarnokban, ahol minden egyes arc sok száz esztendő előtti ősi archoz hasonlított, mint annak egyenes leszármazottja: éppen „a bánt” vette szemügyre, mint valami rég ismerőst.
A „bán” a saskeselyűs lobogóval kezében nyugodtan állta egy darabig az ápolónő tekintetét, mert a hozzá hasonló urak megszokják,95 hogy úton, vonaton és hajón megbámulják őket, mint nem mindennapi embereket. – Bizonyosan a bálteremben is volt már elég sikere, azok a nők a tánc hevületében rendszerint önfeledtebbek, mint máshol. – Állta tehát jó darab ideig Immaculata szemeit, amelyek tetőtől talpig, bozontos üstökétől zöld kecskebőr csizmájáig végigmérték, ki nem hagyván a meggypiros nadrágot és a mellén a vaskorona rendet sem, amelyet mint protestáns egyházi gondnok, még Ferenc Józseftől kapott prezentbe. De amikor az ápolónő szeme kinyitogatta rajta a Zrínyi-kabát huszárgombjait: a „bán” Immaculátára vetette tekintetét, és ugyancsak belenézett a szeme bogarába, ebbe a kiismerhetetlen rejtelembe, amelyet némelyek hamukéknek, mint a keleti mesék türkize, mások sötétnek, mint az ismeretlen éj láttak, míg a „bán”, amikor jól belenézett az ápolónő szemébe, olyan gesztenyeszínűnek vélte, mint a nagyon jó nők szemét, akik a férfiak életében olyanok, mint az áldások. Csak jót cselekednek, mert nem tudnak egyebet.
A szerető szemektől nem is tudott többé megnyugodni a bán, előbb a lábainak nem találta a helyét, aztán a deréktartásával nem volt megelégedve, majd azt képzelte, hogy az öltözékén nyitva felejtett valamely gombot, amit sietségében nem vett észre.
Nem figyelt eléggé a koronázás menetére, amíg Immaculata egy csendes, rejtett, szinte csak az ajkszögleten átsuhanó mosolyt nem küldött feléje. Ez a pillanatig, egy villanásig megjelent mosoly aztán lecsillapította a bánt, legalábbis annyira, hogy nem gondolt többé arra a bizonyos nyitva felejtett gombra a mellényén vagy egyebütt.
A király éppen akkor tartotta bevonulását a Mátyás-templomba.
Cseresznyeszínű nadrágban, aranyrámás csizmában, fehér, rövid kabátban, kard nélkül, hajadonfővel, mint egy eddig rang, állás és tiszti rang nélküli fiatalember, szóval minden külső dísz nélkül ment végig a templom hosszában a részére fenntartott emberutcán, lobogókkal és főispánokkal, díszmagyarokkal és zászlósurakkal szegélyezett gyalogúton, előtte nyíltak a kabátok és a szívek, mögötte összeborultak a zászlók.
– Milyen fiatal szegény, és máris király lesz! – mondta Immaculata a tekintetével a bánnak, miután emberemlékezet óta mindig öregember szokott király lenni Magyarországon.
És a bán tekintetével felelt:
– És ha a mai viszonyokat vesszük!96
– Vajon hogy birkózik meg ez a csapzott hajú, rózsaszínű arcú, gyerekes szemű ifjú ember az ellenségeivel, akik minden oldalról körülveszik országát? – kérdezte tovább az ápolónő szeme a bánt, mint olyan férfiút, aki nyilván bele van avatva a magasabb politika titkaiba, amelyeket egy asszony sohasem tanulhat meg, ha még olyan okos is, mint Immaculata.
– Vajon szerencsés vagy szerencsétlen lesz uralkodása?
– Ha a mai viszonyokat vesszük, erre a kérdésre nem felelhet senki – mondta a „bán” szemével, mintha nem akart volna olyant mondani új ismerősének a királyra nézve, amit később vissza kellene vonni. (A bán, mint már az első pillanatban látszott, a komoly, megfontolt emberek közé tartozott, akik felelnek azért, amit mondanak.)
De annál inkább beszélt Immaculata a bánra vetett pillantásaival, részint azért, mert a nő sohasem tartozik annyi felelősséggel mondanivalóiért, mint egy férfi, részint pedig azért, mert a Mátyás-templomban ebben a fertályórában csak három embernek volt joga hangosan kifejezni gondolatát. Az egyik volt Csernoch János, aki imádkozott a királyért, és megáldotta, a másik Tisza István volt, aki a király fejére tette a koronát, és hangosan elkiáltotta magát: „Éljen a király!” A harmadik beszélő volt a templomi karnagy, aki a koronázási misébe beleénekelt.
– Nem gondolja, hogy a régi habsburgi spanyol udvari etikettnek ezzel a koronázással mindörökre befellegzett? – kérdezte előkelő hölgy létére Immaculata, mert az előkelőség bizonyos férfiak meghódításánál még a fizikai szépségnél is fontosabb. – IV. Károly koronázásakor felborultak mindazok a törvények, amelyeket V. Károly, a római császár és spanyol király óta Habsburgok részére alkottak. Hol vannak ebből a koronázásból a parókás, százesztendős szokások, emberek és drága szivárványok? Hol van a spanyol etikett? Igaz volna, hogy Ferenc Józseffel együtt temették el a Habsburgok világtörténetét és a spanyol ceremóniákat, amelyeket a madridi Eskorialban alkottak ki a spanyol grandok, de Bécsben tökéletesítették őket a főudvarmesterek? Hol van herceg Montenuovo, az utolsó főudvarmester, akinek a kisujjában volt minden ceremónia, amikor Ferenc Józsefet temetni kellett, de most az új király koronázásánál hiába keresnénk őt? Igaz volna, hogy csak olyan ez a magyar koronázás, mintha egy erdélyi vajdát koronáznának, akinek az udvarmestere97 Bánffy? Ahová debreceni ötös fogaton érkezett tán őfensége? Nyugtasson meg, kérem, hogy ez a díszmagyaros koronázás csak egy szikrája annak a nagy, világraszóló koronázásnak, amikor majd az összes hagyományok és szokások betartásával a monarchia császárjává koronázzák IV. Károlyt!… Ahol majd Montenuovo herceg Fülöpöktől, Johannáktól jóváhagyott óspanyol ceremóniák szerint áll a koronázási menet élére, amint Ferenc Józsefet magára hagyja a kapucinusok sírboltjában… Vagy talán igaz volt, hogy a gyász ideje még nem telt el, és a herceg addig nem koronáz?
– Ha a mai viszonyokat vesszük, nem lehet másként koronázni, miután háborúban vagyunk – felelt kitérőleg a bán, akitől Immaculata megnyugvást várt.
– Én szívemben monarchista vagyok, Montenuovo nélkül nem gilt ez a koronázás! – ismételte az ápolónői ruhába rejtőzött, csodálatosan előkelő hölgy, és a maga igazolására mindjárt hozzátette: – Azért, mert ilyen köntösben – az emberszeretet vöröskeresztes apácás köntösében – lát, uram, azért nem mondtam le örökre az élet pompájáról. Korántsem akarom egész életemet kórházakban és éjjeli menedékhelyeken tölteni.
– Ha a viszonyokat vesszük, még mindig jobb eleven királynak lenni Budán, mint holt császárnak Bécsben. Ámbátor lehet, hogy Ferenc József nem ezt felelné, ha megkérdeznénk tőle – felelt a bán, vagy talán a saskeselyű a zászlójában. Ez a történelmi jelentőségű keselyű, amelyet valamely hősi cselekedet emlékére hímeztek a zászlóra, és azóta csak a dicsőségnek élt, a hideg, emberfölötti dicsőségnek, múzeumban, fegyvertárban, könyvtárban vagy legjobb esetben a „bán” hivatalos szobájában, kiterjesztvén szárnyait, kitátván horgas csőrét a hivatalos tárgyalások alatt, miközben árnyékában a „bán” halálos ítéleteket írt alá, vagy más funkciókat végzett, amit a hozzá hasonló urak végezni szoktak.
A saskeselyű most Immaculata kitartó, mind felhevültebb ostromára, amelyet a zászló és zászlótartó ellen intézett: engedett méltóságteljes magatartásából, és így szólt:
– A nőknek valami kis igazuk van; miért szenvednének ismét a nők egész életükön át a férfiak haragossága miatt? Már évek óta nem voltak udvari bálok, s ennek a nők adják meg az árát… Már esztendők óta nem viselhetik régi, megszokott, pompás öltönyeiket a nők, mióta ez a háborús, egyszerű, puritán divat kezdődött…98 Vajon így marad ez most a világ végéig, hogy a nőszabók mindig apácáknak, kedvesnővéreknek, ápolónőknek való ruhákat varrjanak? De ha a viszonyokat vesszük, nem tehetünk mást – mondta a keselyűs zászlót tartó „bán”.
– Már eddig is elmentünk a legvégső határig! – felelt Immaculata. – Én három haldokló bakának lettem kénytelenségből menyasszonya, hogy megkönnyítsem nekik az utat a másvilágra, és se szeri, se száma azoknak a sántáknak, nyomorékoknak, akik csak az én kedvemért maradtak életben, mikor a kórházban ápoltam őket. Legalább tizenkét sánta férjem lehetne egyszerre, akiknek megígértem, hogy felgyógyulásuk után feleségül megyek hozzájuk, csak maradjanak életben. Az ápolónő megtette a magáét, vezetett vakot, vigasztalt világtalant, az ölében hordozott bénát, és több csodát most már nem lehet várni a nőktől. Kórházparancsnokunk maga is a frontra megy, mert már nem győzi tovább az itthoni sántikálást. Meddig ápoljam még a polgárság és katonaság közötti jó viszonyt? Mikor húznátok végre gyémántgyűrűt az ujjamra, hogy a harctéren megbolondult katona ne akarná leharapni az ujjamat, amikor tisztába rakom őt, mint egy pólyás babát? Mikor mehetek táncestélyre, és mikor szabad szeretni a közlegényeken kívül magamhoz való, előkelő, finom, nagy műveltségű, embervértől nem beszennyezett kezű, ábrándos, tiszta, jó szagú úriembert is? Mikor táncolhatok a falábú katonán kívül frakkos gavallérral is? Erre szeretném, ha nagyméltóságod felelne, aki előtt, íme, alázatosan kitártam a szívemet.
A „bán” és zászlója nyilván megenyhült az ápolónő szavaira, mert darab ideig való hallgatás után Immaculata úgy érezte, hogy a zászlórúd megérintette derekát, mintha bizonyos jelt adott volna, mint egy rózsa, amelyet az imádott hölgy lába elé szórnak; vallomást tett volna, mint egy dalocska, amelyet egy bizonyos egyetlen nő megértésére költenek; elmondott volna mindent, mint egy csók, amelyet álmában a drágalátos nő ajkára lehelnek, hogy a felébredése után pontosan tudja a magáét.
Így a zászlórúd, amely a koronázási tömegben, a 88. kockán Immaculata derekát megérintette, miután a Mátyás-templomban ez idő tájt nem lehetett kézzelfoghatóbban szerelmet vallani.
Tele volt a templom, még a sekrestyés se mutatkozott, akivel imakönyvbe rejtett cédulát lehetett volna küldeni; senki se tehetett99 érzelmeiről hangos nyilatkozatot: csak a kántor az orgonánál és a köréje beosztott énekesnők és énekesek. S ők is IV. Károly tiszteletére énekeltek, nem pedig más földi célból. A zászlórúdnak kellett tehát mindent elmondani… Mert még csak lábat se lehetett jelentőségteljesen nyomogatni a padsorban, ahol férfiak és nők egymás mellé kerülnek. Vagy mint az asztal alatt szokás, amikor a női papucs elmegy vizitbe a szemközt ülő csizmához, és mértéket vesz róla a nagy lábujjtól a térdig.
Megértette Immaculata a szokatlan jeladást a királyi koronázás alatt?
Azért volt nő, hogy megértse.
Mert darab idő múlva, amikor némi mozgolódás keletkezett a templomban arra a jelenetre, amikor IV. Károly immár a koronával fején felemelkedett térdeplő helyzetéből, és az oltár lépcsőjén fellépkedve, egész testében megingott, lábával megbotlott, mintha koronástól együtt a lépcsőre zuhanna rendkívüli izgalmában, s erre általános ijedelem támadt a templomban, megmozdult mindenki ünnepélyes magatartásából, mintha a király segítségére akarna lenni, amint ezt az emberek önkéntelenül tenni szokták… Ebben az általános megmozdulásban az ápolónő fehér kosztümje és a torzonborz „bán” Zrínyi-kabátja oly közelségbe jutottak egymással, hogy nem volt többé szükség a szemek félreérthető beszédére, Immaculata ezt bizonyította a kezében tartott imakönyve és imafüzére felett a „bán” hegyező füleinek:
– Igaza van önnek, nincs méltóbb hely a szerelmünkről való beszélgetéshez, mint egy királyi koronázás miséje, mert én a szerelmet még a legfelségesebb koronázásnál is nagyobb dolognak tartom. A szerelem a legnagyobb emberi esemény; szerelem nélkül még a királyi koronának sincs értéke: a szerelem minden ezen a világon… Én azok közé a nők közé tartozom, akik szerelmükért még egy királyi koronát is odaadnának. Én csak szeretni tudok, mert arra születtem. A többi mind mellékes az életben.
– Régi nő! Valódi nő! – felelt megindulva a „bán”.
– Én büszke vagyok arra, hogy ilyen vagyok, hogy szerelmes vagyok. Szeretem önt, és ezt megmondom, akár az egész templom hallatára is. Megmondom mindenkinek, Istennek, királynak, hazának, hogy szerelmes vagyok. Az vesse rám az első követ, az a boldogtalan ítéljen el engem, aki nem volt szerelmes életében.100
– Az a boldogtalan, aki nem szerelmes – ismételte a „bán”, aki nyilván nem volt eléggé ismerős Budán, hogy mindjárt kezdetben úgy hitt Immaculata minden szavának, mint a szentírásnak. Igaz, hogy királyi koronázás céljából gyűltek össze, igaz, hogy ezt a napot IV. Károlyról fogja elnevezni a történelem, de ha Immaculata azt mondja, hogy szeretni vagyunk csupán e földön, és a többi, még a koronázás is csak mellékes, akkor nyilván Immaculátának van igaza, mert a hölgy nemcsak rendkívüli szépséggel, de előkelő műveltséggel is meg van áldva… Műveltebb, mint a bánék odalent a vajdaságban, a végeken…
– Szeretni! Ez az egy célja az életnek, beszélhet miattam, amit akar Tisza István vagy a hercegprímás úr őeminenciája, akit különben a Váci utcából van szerencsém ismerhetni – folytatta az ápolónői ruhában megjelent koronázási tünemény szavait, hogy a „bán” már alig tarthatta a lobogót (a saskeselyűvel a kezében, leginkább térdre borulni óhajtott volna a templom kövein az előkelőségében páratlan hölgy előtt). – Ahány nő van a templomban, az a szerelemre gondol e percben is, akármily magasztos az előttünk folyó szertartás. Szerelemre gondol a főhercegnő a térdeplőhelyén és az alt énekesnő a tengerzöld ruhájában, fent a karzaton. Szerelemre gondol az uszályos főudvarmesterné, akinek uszályát kis apródok viszik, és szerelemre gondol minden bizonnyal ő királyi fensége, Zita királyné is, hiszen mindnyájan tudjuk, hogy mennyire szereti Károlyát… Nagy dolog a koronázás, de hiába magyaráznák azt a nőknek: a szerelem még a koronázásnál is nagyobb szentség. Nemdebár, nagy jó uram?
Immaculata a „nemdebár” kifejezést az akkori Váci utca szótárából vette, de a tréfás pesti szó nem zavarta meg a „bán”-t, sőt emelte előtte Immaculata műveltségét. Még egyetlen szót kellett volna az ápolónői köntösnek a történelmi Zrínyihez intézni, és a „bán” a sarokba tette volna a gondjaira bízott saskeselyűs zászlót, hogy kedvére megölelhesse a ritka hölgyet, aki a szerelem szentségéről még itt, a legünnepélyesebb szertartás közben sem feledkezik meg.
De ez a szó közbejött körülmények folytán nem hangozhatott el.
A női szerzetesrendek, apácák, háborúban kitűnt ápolónők, valamint a csillagkeresztes hölgyek felsőbb intésre Zita királyné szolgálatára lépkedtek, akit a király megkoronázása után ugyancsak a koronázás szertartásának készültek alávetni.101
A „bán” fennen dobogó szívével és zászlójával magára maradt, csak egy messziről jött, bánatos pillantás jelentette, hogy nem álmodott… Később azonban mégis úgy látszott, mintha álmodta volna az egész szerelmi jelenetet a tüneményes Immaculátával, mert a koronázási szertartás után még napok múlva is lehetett látni egy méltóságteljes, díszmagyaros úriembert, aki régi lobogóval a kezében a templom kőkockáin keresgélt, mintha valamit elvesztett volna, rendjelet vagy szívet. De már a lába nyomát, francia sarkú, még vadonatújszerűségében is kissé félretaposott (mint mondják: repedt sarkú) talpa nyomát sem tudta megtalálni a szerelem ékes szavú udvarhölgyének. Mégiscsak úgy lesz a dolog, hogy a szertartás hevületében álmodta az egész históriát a „bán”, aki még évek múlva is utánasietett minden ápolónőnek, aki kézzel kötött, vastag selyemharisnyát viselt a bokáján.
*
A kézzel kötött, ritka selyemharisnyák, amelyekre Immaculata a koronázás alkalmából szert tett, tovább sodrották pályáján a nevezett hölgyet a 88. kockáról, ahol helye meg lett volna jelölve az ápolónők között. Hogy, hogy nem, mint a mesemondásban, a királyi palotában találta magát, ahol sürögtek-forogtak ezen a napon, akiket a várkapitány és a testőrök azelőtt sohasem láttak, de hát egyszer van koronázás az életben, és Immaculátát, éppen vöröskeresztes köpenye miatt, mellén a háborús éremmel, bebocsátották, és a Váci utcai hölgy nyomban olyanformán kezdett járni-kelni a palotában, mintha ott született volna.
Délben, mikor a király és a királyné a koronázási ebédhez ültek vendégeikkel, amikor az ételeket, mint már ilyenkor szokás, felhordták, és érintetlenül visszavitték az inasok, hogy a budai szegényeknek kiosszák azokat, no meg a Bakához címzett sörház vendéglősének, akinek étlapján mindig szerepelt olyan ételnemű, amely a király asztaláról került le – délben Immaculata a folyosókon járva-kelve (hol lesütött szemmel, mint egy apáca, hol pedig kíváncsi, minden tányérba belekukkantó szemmel, mint egy pesti nő) –, délben Immaculata egy tortaszeletet dugott a köntöse zsebébe.
Bizonyosan éhes volt Immaculata, bár éhezésről nem illik azoknak panaszkodni, akik a Váci utcában nőttek fel, éhes csak a koldusnő szokott lenni, aki három-négy apró gyermekével a mellékutca102 sarkán áll, de hát most az egyszer Immaculata is lehetett éhes, miután tegnap este óta nem evett. A koronázás izgalmai ugyan kielégítették darab időre a gyomoridegeket, de az izgalom elmúltával a természet megkívánta a magáét. Immaculata a zsebébe dugott tortaszeletet nézegetni kezdte, amikor váratlanul előtte termett Annunciáta, egy öreg hercegnő, aki több világi női szerzetesrendnek a fejedelemasszonya. Ez az Annunciáta híres volt szigorúságáról a háborúban, sok ápolónőt rendreutasított, aki az orvosokkal és tisztekkel nevetgélt a sarokban. – Nem mulatni vagyunk itt, hanem betegeket ápolni! – mondogatta Annunciáta, aki valóban szent nő volt, és ugyanilyen szentséget követelt a többi hölgyektől.
Annunciáta nyomban lecsapott a tortáját majszoló Immaculátára:
– Testvérem, ön, úgy látszik, nem tudja szabályainkat. Mi idegen helyen sohasem eszünk, nem fogadunk el semmit, és ha utazásban vagyunk, akkor is csak zárt ajtók mögött, hogy senki se lássa, szoktuk étkezéseinket végezni – mondta Annunciáta éles hangon, mert Immaculata szája éppen tele volt a tortadarabbal, és így ki volt szolgáltatva a kegyetlen főnökasszonynak.
– Egyébként nyissa ki a száját! – folytatta a főnöknő, és Immaculata engedelmeskedett, mert nem tehetett másként.
A főnöknő megvetőleg nézett Immaculata torkára:
– Igen, fekete az, mint a foxikutyámé, de nem a nemes származástól, hanem a csokoládétól! – mondta Annunciáta, és Immaculata megsemmisülve érezte magát.
– Testvérem nyilván Ottó trónörökös úr udvartartásához van vezényelve, majd gondoskodom arról, hogy a szolgálat alól felmentessék, miután azt nincs kedve az előírás szerint ellátni – mondta Annunciáta, mert szokva volt ahhoz, hogy ahol ő beszélt, ott más úgysem beszélhetett, még védekezésből se.
És a mérges hercegnő nyomban elrobogott a palota folyosóin, hogy nővendégekre vadásszon, akiknek ugyancsak megmondhatta a véleményét, amely rendszerint ezzel a tanáccsal szokott végződni: „Tudok egy jó kolostort az ön részére, bárónő vagy grófnő! Karintiában, Karintiában!”
Immaculátának még jóformán ideje sem volt, hogy torkosságáért magába szálljon, amikor egy udvari kabátos, borotvált arcú férfiú sietett felé a folyosón, és így szólt:103
– Mária Pia őfensége sürgősen el akar utazni, mert nem bírja az itteni atmoszférát, kérem, hogy segítsen neki a bepakolásnál.
És Immaculata még észre sem vette magát, midőn az udvari ember az ajtón betuszkolta, ahol Mária Pia főhercegnő haragosan ült a szoba közepén útiládái felett, és felkiáltott:
– Csakhogy már találok valakit ebben a házban, aki segít a koffereimet lezárni!
És nyomban egy karikára fűzött kulcscsomót nyomott a vöröskeresztes hölgy kezébe, hogy összes bőröndjeit lezárja.
Ilyen világ volt akkor a budai palotában, szokatlan felfordulás, amit a Bécsből Budapestre ránduló vendégsereg okozott; az osztrák atyafiak, a főhercegek, hercegek és más rokonok tömeges megérkezése, akik a koronázási szentmisére Budára érkeztek, de onnan nyomban el akartak utazni, mert csak otthonukban érezték jól magukat. Egyik nem tudta nélkülözni a bécsi ivó- és mosdóvizet, a másiknak a lélegzése, a szemei akadékoskodtak a szokatlan, budai levegőn, a harmadik arról panaszkodott, hogy a palotában nincs elég fürdőszoba. Az udvarhölgyek és komornák a házban nem ismerték ki magukat, és fejüket veszített nők módjára szaladoztak meleg vízért, fodrásznőért, masszírozónőért, körömvágóért, sőt az utolsó percben is szükséges házi varrónőért, de mindenütt csak szülésznőket találtak, mert a budai bábák, abban a reményben, hogy szükség lehet rájuk a vendég hadseregben, meglepték a palotát.
– No, csakhogy látok már valakit, aki nem „krisztérozni” akar! – kiáltott fel Mária Pia, mert jó adag bécsi kedélyesség volt a hercegnőben, bár egészségét megviselte az utazás, a ceremónia, az idegen ágy, amelyben egy éjszakát töltött álmatlanul, de a második éjszaka eltöltésére már nem volt hajlandó.
– Az én ágyamat nem adom oda ezért az egész budai szállodáért! – mondta, és éppen azért készülődött a gyors elutazásra.
Már éppen lezárta a legkülönbözőbb bőröndöket az ápolónő, amelyek a szoba közepén voltak felhalmozva, amikor egy kecskeszakállú báró, a hercegnő kamarai elöljárója kopogtatott az ajtón, és jelentette, hogy a hercegnőket vivő különvonat csak este indul vissza Bécsbe, addig várakozni kell…
– No, most megint kipakolhatok mindent – kiáltott fel a hercegnő, és elkeseredetten dobta magát egy kanapéra. A migrénesdobozát kérte darab idő múlva, és fájdalmakról panaszkodott, amelyeken104 sem a kecskeszakállú kamarás, sem Immaculata nem tudott segíteni. De a kamarás mégis megkockáztatta a jelentését:
– A hercegnőnek még csak könnyű, de mit mondjon Krisztina Izabella hercegnő, aki szokásos epegörcseit kapta meg, itt, Budán, és doktor Senale, az orvosa Bécsben maradt!
Erre a hírre mintha valóban csillapult volna a hercegnő migrénes fájdalma. Az epegörcs mégiscsak más, ha doktor Senale távol van.
– Valamit értek az epegörcshöz – mondta szerényen Immaculata. – Kractoviánka orosz nagyherceget gyógyítottam benne a hadifogságban.
Alighogy kimondta ezeket a szavakat Immaculata, nyomban híre futott a palotában. A császári udvar hölgyei között nagy divatban volt akkor az epe megbetegedése, „egymástól kapták el” az epegörcsöt a legelőkelőbb hölgyek… Igaz, hogy a legkisebb hasfájást is az epe rovására írták. De aki tudja ezt a nőknél gyakran előforduló betegséget: nem lehet csodálkozni, hogy félnek tőle az udvari hölgyek, mint valamely újszerű kolerától.
– Menjen ön, és gyógyítsa meg unokatestvéremet – mond migrénes fájdalmai közepette is nagylelkűen Mária Pia, bár magának is szüksége lett volna ápolásra.
A hercegné, akinek epegörcse volt, Bajorországból származott, és bajor erejű epegörcse volt, amely a csaknem egy mázsán felüli, de barátságos, kedves arcú hercegnőt úgy megrázta, mint egy pelyhet.
– Inkább tizenkét alattvalót szülni a császárnak, mint egy epegörcsöt! – mondogatta bűnbánólag a hercegné, aki kegyes búcsújáró helyre járt, hogy egyetlen leánykáján kívül ne legyen több gyermeke, és az udvari körökben éppen ezért nem sajnálták fájdalmai miatt.
Éppen egy nagy szakállú pesti orvosdoktor, akit a koronázási gyülekezetből előkerítettek, vitatkozott a hercegnővel, amikor Immaculata a betegszobába suhant.
– Nem engedem magam operálni. Késsel nem fognak hozzám nyúlni, amíg életben vagyok. A kés már sokaknak okozta halálát, akik nyugodtan élhettek volna, ha nem hallgatnak az orvosokra. Én már tovább is csak olyan elvek szerint élek, mintha Ferenc József volna a császár, nem igazodom az új rendhez. Doktor úr, gondoskodjon105 arról, hogy Bécsbe visszamehessek, továbbra pedig a kegyelmes Isten kezében vagyunk.
A nagy szakállú orvosdoktor sem tudott többet, mint ilyen esetben a doktor urak. Éppen fájdalomcsillapító szereket írt receptre, meleg borogatásokat rendelt a derékra, amilyen meleget csak kibír a hercegnő.
– Soror – mondta ünnepélyesen az ápolónői ruhájában belépő Immaculátának –, magának jártassága van a borogatások kezelésében. Meleg borogatásokat rendeltem.
Ilyenformán Immaculata elfoglalta helyét Krisztina Izabella hercegnő mellett, mintha egész életében az udvarhoz tartozott volna, mert a doktorokat és ápolókat baj esetén sohasem kérdik, honnan jöttek. Az Isten küldi őket, hogy embertársaik iránt kötelességüket teljesítsék. A beteg hercegné meg volt győződve, hogy az ápolónőt az a földi intézkedés rendelte szolgálatára, amely a Habsburg-családhoz tartozó urakról és hölgyekről láthatatlanul gondoskodni szokott egészségükben és betegségükben, születésüktől a sírig – az udvari gépezet, amely gondoskodik a számlák kifizetéséről, az ebédelésről, a suszterről és ápolónőről.
A hercegné csak pongyolában, nem ingre vetkőzve feküdt a díványon, mert korántsem akarta megadni magát betegségének, mint azok a kövér nők szokták, akik a legkisebb baj esetén is ágyba bújnak, és nyomban elkészülődnek a hosszadalmas fekvésre, mint egy betegágyra a szülő nők.
– Nem lesz szülés a vége! – ismételte a hercegné, úgy a maga, mint ápolónője megnyugtatására. – Hiába mondják a bécsiek, hogy egy hercegné csak akkor fekszik ágyba, ha gyereke lesz.
Szólt, és megcsikorgatta a fogát, mintha váratlanul dühbe jött volna a bécsiek ostobaságán, pedig nem a bécsiekre haragudott, hanem egy alattomos fájdalomroham tette előkészületeit a hercegné testén, mint valamely zongorán, ahogy az őrült zeneszerző kipróbálja hangszerét.
– Megálmodtam, hogy így járok Budapesten, ha ide beteszem a lábamat. Mindig szennyes, undorító, szájöblítő vízzel álmodtam már a múlt héten, ami minden álmoskönyv szerint betegséget jelent. Csúnya, sárga, piszkos szájmosó vízzel álmodtam! – mondta a hercegnő, emelkedő, szinte sikoltásba fulladó hangon, mintha a fájdalom áriáját próbálgatná.106
És az ária valóban úgy sikerült, hogy az ördögi fájdalom, a minden elképzelhető borzasztóságot felülmúló epergörcs egy pillanatra engedni látszott hevességéből, mintha a hercegné hangjától ijedt volna meg.
A második fájdalomáriára már nem került sor, mert Immaculata letérdelt a hercegné mellé, és így imádkozott hozzá:
– Tessék nekem megmondani, hol fáj, és én előveszem a delejességemet, hogy kivegyem a fájdalmat a legkegyelmesebb asszonyból. Mi, óbudaiak, tanuljuk a delejezést, mert nálunk vannak a leghíresebb masszírozó asszonyok, akik a delejükkel már sok betegséget meggyógyítottak, különösen az élemedett férfiakat, akiknek az orvos szerint már se enni, se inni nem volna szabad, mert azok nem tudják megemészteni sem az ételt, sem az italt. És Óbudán rendbe hozzák az anyagcseréjüket. Az epe megbetegedése pedig a hiányos anyagcseréből származik.
A beteg hercegnő azonban jól ismerte a betegségét, és legyintett:
– Nálam kő van. Epekő!
– Azt pedig igazán nem nehéz előhozni. Minden óbudai asszony tud követ előhozni. Némely betegből már olyan követ is a napvilágra hoztak, mint a zárda főnökasszonyának az olvasóján azok az olvasószemek, amelyeket sötétben kell pörgetni.
– Az olvasó nagy szemei! – felelt a hercegné. – De én úgy érzem, hogy bennem annyi kő van, amennyiből akár két olvasó is kitelne. Ó, ha viselhetném ezeket a köveket a derekamon, zsinórra fűzve, gömbölyűre esztergályozva, sohase válnék meg ettől a kőolvasótól! Segítsen, Soror, ha segíteni tud, mert mindjárt meghalok.
A hercegnőnek ezt az utóbbi kiáltását valóban olyan fájdalomroham kísérte, hogy úgy csavarodott alakja, mint egy kígyóé, pedig csaknem egy mázsát nyomott. Az epegörcse azonban úgy pergette, mint egy játékkockát, amelyen szerencséjüket vagy szerencsétlenségüket vetik ki az emberek.
– Nem csoda, hogy mindnyájan megbetegedünk ebben a fűtetlen palotában, amelyet a főbéres várkapitány csak az utóbbi napon fűtött be. Hidegek maradtak a falak, a padlók, az ablakokat és ajtókat nem lehet bezárni, a kályhából meleg helyett hideg téli szél fúj. De kinek is volt a gondolata, hogy nekünk Budára kellett jönni, ahová már Ferenc József életében sem jártunk soha, és nem ismerünk itt senkit! És most itt fogok meghalni, mint ahogy a büdös víz álmomban107 előre jelentette. Miért nem hallgattam az álmomra, s maradtam otthon, Bécsben!
Így jajgatott a halni készülő hercegné. Nyájas, leereszkedő, jótékony arcáról eltűnt a mosoly, amellyel kocsijából a népre szokott nézni. Tekintete halálfélelmet árult el, ami elcsúfítja a legkedvesebb arcokat is. Szívből utálta és irigyelte az egész világot, aki nem szenved úgy, mint ő. És ez a rosszindulatú érzelem ugyancsak vénítette arcát. Immaculátának minden hazudni tudását össze kellett szedni, hogy tovább is szelídnek látszassék a mind gyötrelmesebb kínokban fetrengő hercegnő mellett.
– Inkább tizenkét alattvalót szülni, mint egy markotányosné: a császárnak! – tért vissza kedvenc szavajárásához a hercegnő, amikor Immaculata szakadatlan masszírozására, kenegetésére, dörzsölésére, varázslatokkal és bűbájoskodással űzött gyógyítására a görcsök szűnni kezdtek.
(„– Pedig egy régi zápfogat sem mutattam a hercegnőnek, amilyen vén zápfogat az óbudai javasasszonyok szoktak kinyomkodni a betegeikből, ha azok az eltávolított epekövet látni akarják” – mondta Immaculata később, amikor koronázási viszontagságairól beszélt.)
*
És már éppen arról volt szó, hogy az esti különvonattal, a főhercegnők vonatán Immaculata is elutazik, együtt a többi poggyásszal és személyzettel. Hogy bizonyosan lett volna hely számára a vonaton, mert egy vöröskeresztes ápolónői köntösnek mindenütt helyet engednek. Ki tudja, mi lett volna Immaculata további sorsa? Tán udvarhölgy is lehetett volna belőle, ha a végzetes harisnyák végét nem vetik karrierjének.
A palotában való csomagolásánál ugyanis egy hercegnőnek nem került elő nyomban a harisnyája, amelyet a koronázási misére vett fel, a harisnyát nyomban keresni kezdték, és azt mondták, hogy megtalálták az ápolónő lábán.
– Csak egy osztrák főhercegnőnek lehet ilyen harisnyája most a háborúban, amikor a francia selyemgyárak nem szállítanak a háborús országokba harisnyát! – mondták azok, akik Immaculata lábán levő harisnyát megpillantották, megvizsgálták, és azt olyannak találták, hogy egy főhercegkisasszony is felvehette volna.108
– Csak lopás útján juthatott a harisnyához a szegény ápolónő – állapították meg a rendőrök, akik ilyenkor mindig kéznél vannak.
Hiába igazolta Immaculata, hogy a kézzel kötött, rendkívül vastag, valódi selyemből való harisnyát éppen a koronázási ünnepélyre drága áron vásárolta; nem hitték el szavait, még azután sem, amikor az a bizonyos, elveszettnek hitt harisnya egy kis keresgélés után előkerült. (A fürdőszobában vetette le Z. hercegnő kímélet céljából, és itt is felejtette, mezítláb ment hosszú uszályában a további dolgára.)
Immaculátának le kellett vetni a büszkeségét, a drága selyemharisnyákat, és azok egyelőre a rendőrség pecsétje alá kerültek, amíg az ügy kitisztázódik. S az udvari különvonat Immaculata álmaival, jövendőjével, minden nagyra törő tervével együtt elment. S ő mint tolvajlással gyanúsított maradt vissza Pesten, a Váci utcában, ahol bizonyára híre fog futamodni budai kalandjának.
Ugyanezért Immaculata levetette gyorsan szép nevét, éppen úgy hallgatott a budai várban tett látogatásáról, mint akár egy színésznő, akit még Ferenc József fiatal korában vittek oda éjszaka, titkon, hogy az álmatlan Ferenc Józsefnek énekeljen, senkinek se említette ismerőseit, a torzonborz „bánt”, a megvigasztalt és meggyógyított főhercegnőket, mert akkor nyomban kiderült volna az is, hogyan és mely körülmények között kellett abbahagyni Immaculátának dicsőségének és élettörténetének új fejezetét.
Egy pár nagyon finom, a született hercegasszonyokéhoz hasonló harisnya tette, hogy nem lett hercegnő belőle.
…Kompolti, az örök lovag még mindig azon a helyen, a harisnyásbolt előtt várta Kikericsy kisasszonyt, mikor az régi alakjában, fekete ruhában, Ferenc Józsefért viselt gyászfátyolos fejkötőjében megjelent, és így szólt:
– Soha nem felejthetjük el jó öreg fejedelmünket, aki nem engedte meg, hogy a boltosok zsaroljanak, a kenyér dráguljon, és a kereskedőosztály mérhetetlenül gazdagodjon a köz rovására.
– Igen – felelt Kompolti. – Ha már megszedték magukat a kereskedők, kinevezte őket udvari szállítójuknak, hogy hozzájáruljanak az államkasszához.
– Ezt a harisnyásboltost is udvari szállítóvá kellene tenni: olyan méregdrága árat kért tőlem a napokban egy pár igen egyszerű, mindennapi harisnyáért! – mond Kikericsy kisasszony, és a szokásos csevegés109 közben haladt hű lovagjával a Váci utcában, s mintha mi sem történt volna: a ladyhoz címzett ház kapujában szokásos csókjával megajándékozta a lovagot, aki még csak nem is volt „bán”, és zászló se volt kezében.
