Nyomkövetés
Nyomkövetés
Az állati és az emberi nyomkövetésre kiképzett kutya tevékenysége között - bár mindegyiknél az eb kitűnő orra játssza a főszerepet lényeges a különbség. Az állatok nyomának követése tudniillik a kutya természetes ösztöntevékenysége; itt az embernek nem kell mást tennie, mint valamilyen irányban bátorítania vagy fékeznie segítőtársát, és az elvégzi a kívánt tevékenységet. Az emberi nyom követése a kutya számára lényegesen nehezebb feladat.
Megjegyezzük azonban, hogy a kutya hajdan emlősökre vadászott, s közben olyan nyomokon kellett tájékozódnia, amelyek - ha nem is voltak azonos szagúak - hasonlítottak az emberéhez. Éppen ezért elvileg lehetséges, hogy a kutya már nagyon-nagyon régen is képes volt az emberi nyomok követésére.
Annak vizsgálatát, hogy mikor tanította az ember először nyomkövetésre a kutyát, mint hiábavaló és megoldhatatlan kérdést, nyugodtan elvethetjük. Egy bizonyos: négylábú társunkat már sok évszázaddal ezelőtt is használták az emberi nyom követésére. Az erre vonatkozó egyik legrégibb forrás a rendőrkutyák betanításával foglalkozó, 1718-ban, Nürnbergben megjelent utasítás, amelynek címe: "Az elrabolt tárgyat és magát a tolvajt is felkutató kutya betanítása". Érdemes felidézni belőle, hogyan is festett 250 évvel ezelőtt a nyomozókutya kiképzése.
Az egyik legtehetségesebb nyomkövető a német juhászkutya...
"Angliában vannak olyan kutyák, amelyek az említett tolvajt mindenütt felkutatják, még akkor is, ha az már hajóra szállt, sőt vízbe is ugranak, s a hajó után úsznak, és a többi ember között, ha azok felveszik a hajóra, megtámadják a tolvajt. Az ilyen kutyákat a következőképpen kell betanítani: Azok, akik ilyen kutyát tartanak, kutyájukat vezessék arra a helyre, ahol a lopás történt és ahol a tolvaj a lábát letette, s ha a kutyát már hozzászoktatták a nyom követéséhez, engedjék szabadon előre, mert az ilyen kutyák a megmutatott nyomot olyan pontosan követik, ha közben nem esik az eső, hogy azt szinte sohasem tévesztik el, és a tolvajokat legtöbbször megtalálják."
... de ami a szimatmunkát illeti, az angol véreb sem "kutya"...
"...Mi azonban magunk lássunk hozzá a betanításhoz; éppen ebből a fajtából vegyünk fiatal kutyákat, amelyek mindenekelőtt kellő nagyságúak és erejűek. Ha már abban a korban vannak, mint amilyenben más kutyákat vadászatra és más dolgokra kezdenek betanítani, bevezetjük őket egy kamrába vagy szobába, ott leteszünk egy pénztárcát vagy más dolgot tartalmazó zacskót, amit előzőleg erős szagot árasztó anyaggal - például hússal, sajttal, szalonnával stb. - kenünk be. Ugyanezzel az anyagokkal bekenjük egy ember cipőjének a talpát is, aki az említett zacskóval eltávozik, azonban nem messzire. Ha a kutya megszagolta a zacskó helyét, azt a szagot érzi a lábnyomon is. Így vezetjük el pontosan a nyomon addig, amíg megtalálja azt a személyt, akit a betanításhoz felhasználtunk; ezután a kutyát újból visszavezetjük az előbbi helyre, megdicsérjük, és adunk neki valamit enni. Ugyanezt tesszük néhányszor más szagokkal is, amelyeknek fokozatosan gyengébbeknek kell lenniük, míg végül egyátalán nem lesz szükség többé szagot választó dologra, hanem csak egy kissé izzadt és kimelegedett emberre, akinek a szagát a kutya igen könnyen megérezheti. Ezt az embert mind messzebb és messzebb küldjük, míg végül a kutya a legcsekélyebb nyomhoz is hozzászokik. Azoknak azonban, akiknek ilyen kutyájuk van, szem előtt kell tartaniok, hogy ebeiknek egyhangú és nem nagyon jó táplálékot kell adniok, mert így nem veszítik el szaglóérzéküket..."
E régi dokumentumból - amely persze sok tekintetben ma már elavult és több téves megállapítást is tartalmaz - egyértelműen kiderül: elég régóta tudják, hogy a kutya az egyes embereket a szaguk alapján képes megkülönböztetni egymástól. Azt pedig, hogy minden embernek külön egyedi szaga van, már az első világháború körüli időszak kinológiai sajtója is megírta. A különböző szagokat viszont a mai napig sem tudjuk pontosan regisztrálni. Annyi bizonyos, hogy az emberi szag függ az életmódtól, a foglalkozástól, az egészségi állapottól és számos más tényezőtől. Azt is tudjuk ma már, hogy az egyedi szag anyaga főleg a verejtékben keletkezik. A nyomozókutya számára éppen ezért elsősorban az emberi testnek az a része fontos, amelyik erőteljesebben választ ki verejtéket. Ilyen mindenekelőtt a láb, de a tenyér felületét, a szeméremtájékot, a hónaljat és a homlokot is a verejték fő kiválasztóhelyei közé számítjuk. Az azonosság megállapításánál a nyomozókutya főként ezek alapján tájékozódik. Külön jelentősége van a ruha szagának. Az alkohol élvezete, az erős dohányzás, valamint a meghatározott munkanemek is jelentősen hozzájárulhatnak az egyedi szag kialakításához.
Régóta köztudott dolog, hogy a kutya legjobban kifinomult, legnagyobb teljesítményekre képes érzékszerve az orra. Kis és nagy termetű ebek, fajtiszta és keverékkutyák egyaránt leginkább az orrukat használják, hogy bizonyos dolgokról tájékozódjanak. A ház sarkának körülszaglászása, a talaj állandó szimatolgatása mind arról tanúskodik, hogy a kutya így ismerkedik környezetével. Természetesen a kutya orrával együtt működik a szeme és a füle is. Környezetében a legkisebb mozdulat, a legfinomabb zörej éppen olyan jelentős a számára, mint az őt érdeklő bármilyen szag.
Ha arról beszélünk, hogy a kutyának jó vagy rossz orra van, mindig a saját nézőpontunkból ítélünk. Vagyis arról van szó, hogy a kutya képes-e hasznosítani a szaglását a mi érdekünkben és a mi fogalmaink szerint. Tudniillik lényeges különbség van aközött, ahogyan a kutya saját céljaira használja fel a szaglását és ahogyan a mi érdekünkben tevékenykedik vele. Annyit mindenesetre meg tudunk ítélni, hogy nem minden kutya orra egyformán kitűnő, hiszen valamely szerv használhatósága függ a szervezettől, a gyakorlottságtól és a tapasztalattól. Éppen ezért ahhoz, hogy kiváló nyomkövető kutyánk legyen, hosszú évek gyakorló munkája szükséges.
Az emberek szagnyomainak megkülönböztetéséhez nélkülözhetetlen a gyakorlottság, amelyet a kutya a kiképzése során, illetőleg az élete folyamán szerez. A mindennap, fokozatosan nehezített kiképzés teszi lehetővé, hogy a kutya a szükséges tapasztalatokat gyorsabban megszerezhesse. A kutya emberi nyomkövetésre való kiképzésének egyetlen célja, hogy rávezessük: hogyan hasznosítsa kivételes szagérzékenységét. Ez persze hosszú távú munka, amelyhez türelem és nagy-nagy rutin szükséges, mert igen könnyű elrontani egy olyan kutyát is, amely nyomkövetésre alkalmasnak mutatkozott.
Feltételezhetjük, hogy a gyakorlatlan kutya csupán az embertől a talajon hagyott nyom összesített szaghatását érzi, és nem képes a szagot analizálni, vagyis a különféle szagokat megkülönböztetni, hiszen számára azok nem jelentenek semmit. A kiképzés során azonban megtanulja az egyes részszagok azonosítását, különösen az egyéni szagokét, mert ezeket fontossá teszik számára.
Számos kutató úgy vélekedik, hogy a német juhászkutya a legtehetségesebb nyomkövető. Ezt azonban nehéz bizonyítani, annak ellenére, hogy általában ezt a fajtát képezik ki leginkább nyomkövetésre.
A szaglás finomsága feltétlenül szükséges tulajdonság a nyomkövetésnél, de nem az egyetlen feltétel. Egyelőre még ismeretlen, hogy a teljesen azonos körülmények között miért lesz az egyik kutyából kiváló nyomkövető, míg a másik e téren semmire sem jut.
A kutya neme is befolyásolja a nyomkövetési készséget. Régóta megfigyelt tény, hogy a szukák általában jobb nyomkövetők, mint a kanok. A kutatók alaposan tanulmányozták a nemi szervek és a szaglószervek közötti kölcsönhatást, különös tekintettel a nemi hormonoknak a szaglás minőségére gyakorolt hatására. Bebizonyosodott, hogy nyomkövetésre kiképzett kutyába injekciózott hím hormon (tesztoszteron) jelentősen javítja a nyomkövető munka minőségét. Ugyancsak kimutatták, hogy a kutya szaglásának ilyen mesterséges javítása számos vegyi anyag alkalmazásával is elérhető.
A nyomkövetés (legalábbis olyan formában, ahogyan azt a kiképzőiskolákon tanítják) a kutyának nem természetes tevékenysége, amit főként az bizonyít, hogy az állatot erre a munkára meg kell tanítani. Amikor a kutya emberi nyomot követ, azt nem a "saját gyönyörűségére", hanem a gazdájáért és a tőle várható jutalomért teszi. A nyomkövetés alapja tehát a kutya ragaszkodása a gazdájához, és miután a gazda egyéni szaga az állat érdeklődésének és örömének a középpontja, ezért a kiképzést ezen az alapon a legjobb elkezdeni. A kutya először tanulja csak meg követni gazdája nyomát (eleinte persze eltérítő nyomok nélkül), megkeresni és apportírozni a gazda szagát hordozó ruhadarabokat, vagy más tárgyakat. Ha ezeket a feladatokat már teljes biztonsággal megoldja, akkor - és nem előbb! - az ilyen gyakorlatokat teljesen el kell hagyni, és a kutya tanulja meg idegen személy szagának a követését.
Amennyiben szeretnénk kihasználni a kutya ilyenfajta adottságait, akkor már egészen fiatal korában el kell kezdeni vele ezt a munkát, és egész életén át fenn kell tartani éberségét, hozzá kell szoktatni az emberi egyéni szaghoz. Arra kell szoktatni, nevelni, hogy munkáját sportnak tartsa. Az ember számára hasznos adottságait tehát irányítani és bátorítani kell, a nemkívánatosakat pedig el kell nyomni. Az állattal főleg azt tanítsuk meg, hogy ragaszkodjon a "főmotívumhoz", és hagyja teljesen figyelmen kívül az "eltérítő tényezőket" - bármilyen vonzók legyenek is azok számára! (egyszerűbben: sok száz vagy ezer szag, benyomás, inger közül mindig csak egyetlenegy érdekelje, amelyet követ.)
Ha a nyom elég hosszú (legalább 800 m), a kutya azonosítani tudja a nyom fektetőjét és a szagát hordozó tárgyakat. Ilyenkor kiválasztja a szagkeltő egyént és holmijait más személyek, illetve tárgyak közül.
Említettük már, hogy az emberi nyomot követő kutya nem saját gyönyörűségére, hanem gazdájáért dolgozik. A gazda magatartása, szakértelme jelentősen befolyásolja tehát a kutya nyomkövető munkáját. A kiképzőnek a nyomkövetés során irányítania és segítenie kell a kutyát. Ha megelégszik annyival, hogy ebét a nyomra ereszti és követi, akkor az állat előbb-utóbb kedvetlenül dolgozik, később pedig teljesen érdektelenné válik a szagnyom iránt. A kutya jó nyomkövető munkája tehát az ember és az állat közös munkájának eredménye, olyan tevékenység, amely nemcsak jó szaglású kutyát, hanem képzett gazdát is kíván. Egy ismert kinológus egyébként ezt írta a nyomkövetéssel kapcsolatban: "Az erre a célra kiválasztandó kutya mutasson mohóságot a nyomkeresésben, lelje örömét az apportírozásban, legyen kemény és kitartó, ugyanakkor könnyen irányítható." És valóban: az a tapasztalat, hogy a kitűnő apportírozó hajlamú kutyából lesz a legjobb nyomkövető.
