ÚJ IDŐK - ÚJ KUTYÁK
ÚJ IDŐK - ÚJ KUTYÁK
Az állatok őrzése, majd a hajtása később lassan elvesztette jelentőségét. Megszűntek a nomád vándorló nyájak, a téli legeltetések, zsugorodtak az összefüggő nagy legelőterületek is. Egyre inkább a földet, pontosabban az értékes vetést kellett a jószágtól megvédeni...
Eltűntek a nyájak ellenségei is. Rohamosan javult a közbiztonság, a ragadozó állatokat pedig kiirtották vagy legalábbis visszaszorították a lakatlan hegyvidékekre és a nagy erdőségekbe. Mindenekelőtt a medvét, majd a hiúzt, amelyre még a 15. század végén is sok országban úgy tekintettek, mint a legfélelmetesebb ragadozóra. Németországban például egy időben a juhászok fő ellensége a hiúz volt, mert nem elégedett meg egyetlen állat elragadásával, hanem amikor csak tudott, több állatot is szétmarcangolt, és csupán a vérüket nyalta fel, illetve fölfalta a legjobb falatokat, a nagyobb részt pedig otthagyta. Előfordult olyan eset, amikor egyetlen hiúz egyetlen éjszaka 40-50 juhot is megölt.
Belga pásztorkutyák (Festmény) Az előtérben groenandael és tervueren
A farkas ugyancsak rettegett ellenfél volt. 1649-ben például Hannover városa nem tudta báránytizedét megfizetni, mert a farkasok valamennyi juhot széttépték. 1723 és 1737 között 3400 farkasért fizettek ki lőpénzt Poroszországban. Az áldatlan állapotok megszüntetésére a kormányzat általános farkasvadászatokat rendelt el, ami meglehetősen nagy terhet rótt a birtoktulajdonosokra, a parasztokra, sőt a kisebb városok polgáraira is: e vadászatok alól csak a köztisztségviselőket, az orvosokat és a terhes nőket mentették fel. Egy 1572-ből származó rendelet például részletes utasításokat tartalmazott arról: hogyan kell irtani a farkasokat, többek között a juhászok készítette csapdákkal.
Ahogy a ragadozók lassan eltűntek, és megszűntek a nomád vándorló nyájak, ahogy összezsugorodtak az összefüggő nagy legelőterületek, a nyájőrzés mellett inkább a terelésre tevődött át a hangsúly. Az igazi terelőkutyákat elsősorban a juhászok alakították ki, hiszen a juhnyájakat változatlanul egész évben kihajtották, különösen a parlagon heverő területeken, a kaszálókon, a lecsapolt lápréteken, röviden: minden művelés alatt álló föld közvetlen közelében.
Csendélet a távoli tajgán
A juhok természetesen igyekeztek betörni a csábító vetésbe, és ezt a juhász egyedül nem tudta megakadályozni. Szüksége volt a kutya segítségére. A nehéz testű, nagy termetű és ennek következtében lassú mozgású kutyák nem voltak alkalmasak erre a feladatra, a vetések megvédésére. Gyorsabb és mozgékonyabb ebekre volt szükség, amelyeknek ráadásul a harapásuk sem volt olyan erős és veszélyes, vagyis nem okozott komolyabb sérülést, ha megragadták és megbüntették a fegyelmezetlen juhokat. A kutyák bundája is átalakult némiképpen. A bozontos szőrzet ugyanis elég nagy hátrányt jelentett, különösen akkor, ha a kutyának keresztül-kasul kellett rohannia csalánon és bogáncson, tüskén és sövényen. Nedves időben vaskos agyaggöröngyök ragadtak bele a bozontos szőrű kutya bundájába, télen pedig jégcsapok lógtak róla. A szükség tehát rákényszerítette a juhászokat arra, hogy közepes nagyságú, gyors, éles szimatú, értelmes, figyelmes, mindig munkára kész kutyákat alakítsanak ki, szilárd testalkattal, inkább sima vagy rövid, durva szőrű bundával. Ez a folyamat - mármint a nagy testű nyájőrző kutyák felváltása terelőebekkel - persze nem ment végbe egyszerre, és nem mindenütt egy időben. Németországban mintegy két és fél évszázaddal ezelőtt kezdtek megjelenni az első terelőkutyák.
Franciaországban egy bizonyos Rosier abbé beszél először 1809-ben a "felügyelőkutyáról", Angliában pedig Caius azt írja Az angol kutyaféleségekről szóló, 1756-ban kiadott könyvében, hogy a szigetországban már 1570-ben kis termetű terelőkutyákat állítottak szolgálatba...
Semmiféle írásos dokumentumokkal nem rendelkezünk arra nézve, hogy pásztorkodó nomád őseink mellé - a csorda, a gulya, a nyáj őrzésére, valamint terelésére - mikor került az őrző-védő kuvasz, a tekintélyt parancsoló komondor és a mindig nyüzsgő, munkára kész puli. Azt viszont tudjuk, hogy a 17-18. században a spontán kereszteződött puliból egy ugyancsak kiváló terelőfajta alakult ki, a pumi, s csupán 1930-ban írták le először a harmadik terelő pásztorkutyánkat, a mudit.
