átölel
átölel [t-ö] tárgyas ige
1. <Személy> két karjával gyöngéden, szeretettel átfog vkit, vmit. Átöleli vkinek a derekát, fejét, nyakát. Szerelmesen átölelték egymást. Az ifjú … átölelte a lányt; Hőnek érzé s csókkal érte ajkát. (Vörösmarty Mihály) A gyerek átölelte a nagyapót és megcsókolta. (Gárdonyi Géza) Nem nyitotta föl szemét, nem ölelte át az édesanyját, nem borult zokogva keblére. (Babits Mihály) || a. Átölel vkit, vmit: <kar> ölelve vki, vmi köré fonódik. Két izmos kar átölelte. || b. (átvitt értelemben) Bejártam a rónát, Melyet átölel a Duna-Tisza karja. (Petőfi Sándor)
2. (átvitt értelemben, költői) <Kerek, kör alakú tárgy, dolog> körülvesz vmit. Fehér nyakát egy sor piros gyöngy öleli át. (Jókai Mór)
3. (átvitt értelemben, irodalmi nyelvben) <Gondolat, lélek> teljesen magába v. szeretetébe fogad vmit. A lélek … szeretetével átöleli a … világot. (Vas Gereben) Közeledik az a dicsőséges világ, aminek leírásához hiányzik minden szó, amit át nem ölel emberi gondolat. (Jókai Mór)
átölelés; átölelhető; átölelő; átölelt; átöleltet.
