hogyne
hogyne [ë] határozószó, mondatszó és főnév
Általában határozott, erélyes, nyomatékos igenlés kifejezésére: természetesen; természetes, hogy …; persze (, hogy …)
I. határozószó (feltételes módú állítmánnyal és kirekesztő szórenddel kapcsolatban)
1. <Kérdésre adott nyomatékos igenlő feleletben:> természetesen, persze hogy … (feltételes módú állítmánnyal) [Eszel levest?] – Hogyne enném: természetesen eszem; persze hogy eszem. [Elviszed a csomagot?] – Hogyne vinném. Ismeri-e az öreg Ceceyt, a fakezűt? – Hogyne ismerném. (Gárdonyi Géza) || a. <Elhangzott (kijelentő módú) állítás megerősítésére, rendsz. az állítás nyomatékos szavának megismétlésével.> Haragudtam rá, (de) hogyne haragudtam volna, mikor … Fáradt; hogyne volna fáradt ennyi munka után. Előzőleg felhívott telefonon. Hogyne hívott volna, hiszen alig várta, hogy … Megyek édes fiam, hogyne mennék! (Mikszáth Kálmán) Az öreg asszonyság hevesen bólintgatott fejével: – Megmondom, hogyne mondanám meg. (Krúdy Gyula) || b. <Felszólítást, kérést jelentő mondat után a készség nyomatékos hangsúlyozására.> [Tedd meg, kérlek.] – Hogyne tenném meg. „Nem hagyok örököst … csak egy hű cselédet: Azt kötöm szivedre – meg a magyar népet.” … A király pediglen így felelt szavára: „Hogy ne lenne gondom az öreg szolgára?” (Arany János) || c. <Megelőző közlés magától értődő, természetes következményének élénkítő bevezetésére.> Nem kerestek engemet kötéllel; Zászló alá magam csaptam én fel: Szülőanyám, te szép Magyarország, Hogyne lennék holtig igaz hozzád! (Arany János) Ő [= a nevelőnő] is volt egyszer fiatal, hogyne fogta volna el ez a kísértés [a férjhez menés vágya]! (Ambrus Zoltán)
2. <Tagadó formában feltett kérdésre adott válaszban, a kérdésben foglalt tagadás erélyes cáfolására.> [Nem hallottad?] – Hogyne hallottam volna. || a. <Tiltásra, tiltó alakú kérésre adott feleletben, vmely ellenkező cselekvés természetességének hangsúlyozására.> [Ne írj neki.] – Már hogyne írnék?! „Jaj, ne menj ki Lászlóm, jaj, ne menj ki szentem: | Valami hidegség úgy borzongat engem!” | „Hogy ne mennék, édes? majd itt ér a hajnal.” (Arany János)
II. mondatszó
1. <Állító alakú kérdésre adott nyomatékos igenlő feleletként, néha megelőző indulatszóval együtt:> természetesen úgy van (volt, lesz) <, ahogyan a kérdés szavaival állíthatjuk>; persze. [Eljössz?] – Hogyne! [Eszel levest?] – Ó hogyne! Fenntartja még ezt a meghívást? – Óh hogyne, persze … (Móricz Zsigmond) Hát mosást is vállal? – Hogyne. Mos, vasal, még pedig hogyan. (Kosztolányi Dezső)
2. (ritka) <A megelőző közlés tartalmának természetes, magától értődő voltát kiemelve, magyarázat bevezetéséül:> természetes, hogy azt tettem (, hiszen) … [A tenoristára] áhitatos tisztelettel néztem … Hogyne: annak az angyalképű lánynak a papája! (Gárdonyi Géza)
III. főnév (ritka) A „hogyne” szóval való felelet. Az időnként hallatott „úgy van”, „hogyne” közben elszundikált.
