kocog
kocog tárgyatlan ige -tam, -ott, -jon (hangutánzó)
1. <Személy lovon, kocsin v. menetelő ló, ritk. más állat> lassan, kényelmesen halad. A kis csikó kocog az anyja után. Lovon hazafelé kocogott. A bárányka a gyermek után kocogott. A két kis póni megindult vígan kocogva. (Mikszáth Kálmán) Kocogjon a lovam Boros, csárdás uton Vidáman előre. (Ady Endre) Szép, napos, harmatos hajnalon, lóháton kocogtak fölfelé, haza a hajdúk. (Móricz Zsigmond) || a. (ritka, népies) <Személy> gyalog így megy. Márika édesanyja bal karján nyugodott. Károlyka pedig kocogott utánuk vígan. (Tolnai Lajos) Egy ember kocogott az úton a falu felől, … lomha ballagással. (Gárdonyi Géza) || b. (tájszó) <Személy> sietős léptekkel megy. Vajon hova kocog az öreg szomszéd? Facipős öregasszony kocog az úton.
2. (tájszó) <Személy> kopogtat, zörget vhol, vmin, rendsz. bebocsátás, jeladás végett. Kocog az ablakon; kocog az ajtón, kapun, hogy nyissák ki. Kocogtak, s az öreg Fekete lépett a szobába. (Eötvös József) Éjfelen Kocognak Özvegy ablakába. (Arany János)
3. (tájszó) <fog v. ritk. térd> koccanva többször összeverődik, vacog. A hidegtől kocog a foga. Kovács uram kiment, kocogtak szegénynek a térdei ijedtében. (Mikszáth Kálmán)
Igekötős igék: átkocog; bekocog; elkocog; kikocog; lekocog; összekocog; visszakocog.
kocogás; kocogó; kocogott; kocogtat.
