kísértet [2]
kísértet [2] [í-e v. i-e] főnév -et, -e [ë, e]
1. <Babonás hiedelem szerint> a halott nyugtalan lelke, amely emberi alakban, rendsz. ártó szándékkal megjelenik az élőknek. Kísértetet lát; a kísértetek órája: éjfél. A régi kastélyban kísértetek járnak. Szóláshasonlat(ok): fehér v. sápadt, mint a kísértet: nagyon f., s.; olyan, mint a kísértet: ijesztően megviselt, sápadt arcú és lesoványodott testű; úgy jár-kel, mint a kísértet: puha, nem hallható léptekkel jár-kel. Jó most halottat hívni az éjidőn, Nézvén: a vén kert borzadozó, komor Akáci közt fehér lepelben Leng-e kisértet a néma utra? (Tóth Árpád) Megvadult, dühös kísértetek száguldoztak a padlástól a pincéig. (Krúdy Gyula) Katalin szendergő emlékezetének mélyén még ma is … megmozdul az éjféli kísértet képzete … lengve és hajladozva. (Nagy Lajos)
2. (átvitt értelemben, választékos) Elmúlt, rossz, kínos dolognak, élménynek visszatérő v. itt maradt emléke, ill. maradványa. A bürokrácia, a fasizmus, a régi rendszer kísértete. Annak az órának a kísértete nem hagyja nyugodni. Sajátságos valóban, A múlt kisértetét feltűnni látni Világos századunkban. (Madách Imre)
3. (átvitt értelemben, választékos) Vmely jövőben fenyegető veszélynek, kellemetlen fordulatnak a jelenbe vetődő képe, árnya, előjele. A háború, a bukás kísértete.
4. (régies) Kísértés (2). A kurucasszonyok azt hitték, az ilyesmi megóvja a férjeiket a kísértetbe jövéstől … (Mikszáth Kálmán)
Szóösszetétel(ek): kísértetalak; kísértetarc; kísértetfő; kísértethajó; kísértethalvány; kísértethistória; kísértethit; kísértetlátás; kísértetmese; kísértetűzés; kísértetvilág.
kísérteti.
