pólus
pólus főnév -t, -ok, -a (régies írva: polus is)
1. (választékos, csillagászat) Sark (1, 2). Az északi pólus. Aki a Múzsát veszi útitársul, | Mint te, szép vándor, kies annak útja; A hideg polus s szomorú sirocco Díszt nyer előtte! (Berzsenyi Dániel) Hát a világnak egyik pólusától a | más pólusig, szerelmeimben, én | miért öleltem mindent egybe? (Katona József) || a. (fizika) Mágneses pólusok: a Föld felületének az a két pontja, ahol a mágneses vonzás a legnagyobb. || b. (csillagászat) A világ pólusai: azok a pontok, amelyekben a Föld tengelye – ha képzeletben meghosszabbítjuk – átszeli az égi szférát. A világ északi pólusa a sarkcsillag közelében van.
2. (mennyiségtan) Vmely felületnek, síknak v. testnek sajátos tulajdonságokkal bíró pontja. Másodrendű görbe pólusa.
3. (villamosság) Villamos gépnek mágneses anyagból készült szerkezeti része, amely a gépben mágneses teret létesít. || a. (villamosság) Az áramforrások csatlakozópontja, sarka.
4. (átvitt értelemben, választékos) <Rendsz. szembeállításban:> két egymással ellenkező tény, pont, helyzet, tulajdonság, ellentétes véglet valamelyike. Két pólus: szöges ellentét. Ő az egyik pólus. Az osztálytársadalom két pólusa a kizsákmányolók és a kizsákmányoltak. Hiszen ha két ellenkező polus volna kedélyünk és állapotunk, úgy tán hathatna egymásra! (Tompa Mihály)
pólusú.
