szintúgy
szintúgy [t-ú] határozószó (irodalmi nyelvben, régies)
I. határozószó
I. (főhangsúllyal) <kiemelt szóként>
1. A már említetthez, ismerthez hasonló állapotban. Szintúgy maradtak a dolgok az alszolgabírói s első két vagy három esküdti hivataloknál. (Eötvös József)
2. Az ismerethez, említetthez hasonló v. azonos mértékben, fokban; éppen annyira, éppúgy (2), ugyanúgy. Ha pilláikat bizonyos kenőccsel megdörzsölték,… éjjel szintúgy láttak, mint mások nappal. (Eötvös József)
3. <Terjedelmesebb hasonlatban, a valamint, mint stb. kötőszóval párhuzamban:> éppen úgy, éppúgy. Valamint igazi bölcsességünk s ebbül folyó lelki tisztaságunk s nemesebb vágyaink híja legfőbb gátja hazánk emelkedésinek – … szintúgy sarjazhatik, ha lelki tehetségünket jobban kifejtjük, egyetértő s állhatatos akaratú kézfogásunkbul minden, ami… nemzetünknek dísz. (Széchenyi István)
4. Éppen olyan joggal, ugyanolyan alapon. Azt hiszem, hogy ha [Gyulai] a dolgot vitatja, s nem bántja a személyt, az ő különvéleménye szintúgy helyet követelhet. (Arany János) Hol volt köröd, hol volt erőd előbb? |… Ezt tőled én is szintúgy kérdhetem. (Madách Imre)
II. (mellékhangsúlyos szóként, főhangsúlyos ige előtt) (Hogy) szintúgy: <fokozó szóként, fokozó v. túlzó kifejezésben, gyak. következményeként kifejezett fokozás nyomósítására:> (hogy) csak úgy, csak úgy. A gyíklesőt… úgy a hátához vertük hogy szintúgy döngött. (Csokonai Vitéz Mihály) „Itt a jus, kölök; ne mondd hogy ki nem adtam!” | György kiált és arcul csapja, szintugy csattan. (Arany János)
II. (kötőszóként) (mellékhangsúllyal) Az előbb elhangzottakhoz hasonlóan; hasonlóképpen; szintén, úgyszintén. Ő a többinél valamivel különbnek tartja magát, amiben némi igazság lehet is. Szintúgy a felesége. (Tömörkény István)
