végtére
végtére [e] határozószó; felső fok: (legvégtére)
1. (régies, irodalmi nyelvben) <Hosszúnak tartott cselekvés, folyamat, állapot befejező mozzanatára való utalásként:> utoljára, végül. Végtére hát elértelek, Édes hazám! tégedet? (Kisfaludy Sándor) Végtére, kinos harc után, A nyomorult végsőt hörög. (Tolnai Lajos) || a. (kissé régies, választékos) <Hosszúnak tartott v. feszült várakozás kifejezésére:> ha sokára is, mégiscsak; végre (1a), végül (1a). Csakhogy belátod végtére, hogy igazam van. [A sivatag koronája.] E vén királyi főn egy Nagy tölgy a korona. | Ha megszólamlanék, sok Századról szólana. | Megszólamlott végtére. (Petőfi Sándor)
2. (ritka) <Felsorolás utolsó tagját kiemelő szóként:> az említettek befejezéséül; utolsónak említve; végre (2), végül (2). Következett a céhek elvonulása és a janicsárok megvendégelése, legvégtére a pálmák ünnepe. (Jókai Mór)
3. (kissé választékos) <Mellékhangsúlyos helyzetben, gyak. rejtett, lappangó ellenérzés, méltatlankodás hangulatával, az előzményekből következő állásfoglalás magyarázatának bevezetéséül:> végtére (is): ha jól meggondolja az ember; utóvégre, elvégre, hiszen; végre (3). Nem avatkozom bele, végtére (is) semmi közöm hozzá. Én ártatlan vagyok, S a király végtére Esküvel igérte, hogy bántani nem fog! (Petőfi Sándor)
