virtus
virtus főnév -t, -ok, -a
1. (népies, bizalmas, kissé rosszalló) A következményeket, a veszélyt legénykedve, makacs v. rátarti könnyelműséggel semmibe vevő v. éppen kötekedve kihívó s feltűnést kelteni akaró bátorság, hősködésre, legénykedésre való hajlam, a bátorság és erő (férfias) fitogtatása. Ha van benne virtus, megteszi. A virtus nem hagyja nyugodni s mindig baja van belőle. Vakon nekimenni az ellenfélnek, ez volt a magyar virtus. Ezt csak virtusból csinálta. A boros emberekben föltámad az érdekes virtus: kinek jobb a lova. (Tömörkény István) [A] mulatozásban példás virtust mutatott be a derék földesuraság. (Krúdy Gyula) A piktorrá züllött katonatiszt … csupa virtusból megrágja és lenyeli a poharat. (Babits Mihály) Nem volt … sportember …, nem voltak virtusai, soha nem vetélkedett. (Móricz Zsigmond)
2. (bizalmas) Merészséget v. ötletességet kívánó ill. szokatlan merészségével, fortélyos megoldásával meghökkentő tett, dolog, ügy. Ez nem nagy virtus. Igen, uram, Prágát mi bevesszük haddal!” | „Nem úgy!” a király mond – „hiszen az nem virtus.” (Arany János) Közönséges embereket legyőzni nem virtus. (Jókai Mór)
3. (irodalmi nyelvben, népies, régies) Dicséretre, követésre méltó erény, érdem, jellembeli kiválóság. Hadi virtus. A nép, hogyha szabad s virtusi nincsenek, Gyermek, mely keziben kést s üszököt visel. (Berzsenyi Dániel) Virtussá tette, hogy ő nem hazudik. (Gárdonyi Géza) Rongy országban virtus rongy jószág. (Ady Endre) || a. (régies) Vminek kiváló tulajdonsága, jó hatása. Elismerem a kegyelmed medicináinak virtusait. (József Attila)
