SZE, (1)
SZE, (1), mély hangon: SZA, némely indulatszóknak, kiváltképen pedig a parancsolómódnak nyomatos toldaléka. Leggyakrabban a 2-ik személyben fordúl elé, pl. általánosb divatúak no-sza, ne-sze, add-sza, jer-sze; szokottabb a székelyeknél, pl. fuss-sza, teddsze, szorítsd-sza jobban héj! jöszte-sze bé.
„Csókoljsza meg te Kati,
Az Isten megfizeti.“
Az Isten megfizeti.“
„Fog’sza meg, forgasd meg,
Téringesd meg, lógasd meg.“
Téringesd meg, lógasd meg.“
| Székely tánczversek. |
Néha g toldalékkal fuss-szag. Homoród vidékén mély hangu szók után is eléjön sze (= szë) alakban, pl. fogd-sze. (Kriza J.). A palóczoknál rendesen szi, szë alakban divatozik, pl. gyereszi am. jersze v. jöszte; adszi, am. adsza; sőt önálló indulatszó gyanánt is eléfordúl, pl. szi hé! Azonban mind a székelyek és palóczoknál, mind a régieknél nem csak az egyes szám második, hanem a harmadik, sőt többes személyekhez is járul a parancsolómódban. „Ha kjed ojan hatalmas, próbájjasza meg, vegye tenyeribe a fődet.“ „Jőjjönsze bé kjed, Uram!“ „Egy miczre (perczre) meg van, csak fogjunksza hezzá.“ (Kriza J.). Gömörben általános divatúak: hallja szi v. szë, mondja szi stb. „Mutassátoksze ennekem az adópénzt.“ (Münch. cod. Máté XXII.). „Ha Izraelnek királya, szálljonsze le a keresztről.“ (U. o. XXVII). Mindenik szokás mutatja, hogy az eredeti alak sze (szë), melynek a sza csak hangrendes módosúlata. Némelyek véleménye szerént ezen sze hihetőleg egy a második személy névmással: te, melyet a népies nyelvszokás szólítási, biztatási, parancsi szók után is rendesen szokott használni, pl. Zsiga te! haj te! czo te! tola te! prücs te! nem oda te! farto te! hücs te! sicz te! csibi te! czoki te! gyi te! tüled te! hajsz te! Ugyanezen értelmünek tekinthető a ne-sze, no-sza, haj-sza, hop-sza, továbbá az u-szu, u-czu, haj-di, us-di, iszkur-di szókban a sze, sza, szu, czu, di. Egyeznék vele a jelentőmód jelen idejének, és jövendő időnek egyes számu második személyében fordítva divatos esz asz, és ěd od, öd, pl. dönt-esz, hord-asz, ver-ěd, hord-od, dönt-öd, ülend-esz, álland-asz, látand-od, ütend-ed. Eredetileg tehát ezen vélemény szerént csak a második személyre illenék szabatosan, de a későbbi szokás a többire is alkalmazta. Ha azonban azt veszszük, hogy a harmadik személyre sőt többes számra is vitetik, még pedig mind a régi iratokban, mind a most élő palócz és székely beszédben, akkoron valamely hajsz-oló, ösz-tönző szócskának tarthatjuk. A száll, szél szókban épen a sza sze gyökelem rejlik, mely kétségtelenül suhanó hangot, illetőleg sebességet, sürgősséget fejez ki. Ha a rokon nyelveket veszszük, a törökben a sza sze rag valósággal a kapcsoló módot alkotja, pl. szev-sze am. szeressen, bak-sza am. lásson, i-sze vagy ol-sza am. legyen, s a parancsoló módban n hozzájárultával: szevszün, bakszün, olszün; ahonnét addsza, adjasza mintegy azt tenné: add legyen, adja legyen. A mongolban dza, dze a lehető mód (potentialis) képzője. Hasonlónak látszik ezen sza sze a latin to toldalékos raghoz is, mely szintén a parancsoló módban divatozott, pl. audi-to, es-to, ama-to, fer-to, mortuos in urbe ne sepeli-to (decem tab. leg.).
