SZEMÉLYNÉVMÁS | A magyar nyelv szótára – Czuczor–Fogarasi

Teljes szövegű keresés

SZEMÉLYNÉVMÁS, (személy-név-más) ösz. fn. Személy nevét helyettező vagyis személy neve helyett álló szó, mely a mondatbeli viszonyokhoz képest minden személyre illik, innen általános személynévnek is nevezhető. T. i. minden szóló vagy beszélő személyt három viszonyban gondolhatunk: 1) a ki szól, 2) a kihez v. kikhez szól, és 3) a kiről v. kikről szól; ezen személyek neve: első személy, 2-ik személy v. személyek, 3-ik szeměly v. személyek. A 3-ik esetben dolgok is, sőt többnyire ezek fordulnak elé, de ezek személyeknek tulajdon értelemben nem tekinthetők, azonban – mint alább fogjuk – látni, számos nyelvben csak a dolgokat jelző névmások (a magyarban: az ez) szolgálnak a 3-ik személy vagy személyek jelölésére is.

A magyar személynévmások vagyis általános személynevek a főbb esetekben e következők:

	Első személy	2-ik sz.	3-ik sz.
	Egyes szám:
alanyeset:	én	te, tě	ő
régiesen:	en	the	vő, eő, ü, hű, őh, űh
palóczosan:	een, ien	–	üö, eü
göcseji tájbeszédben:	ién	–	ü
tárgyeset:	engěm, v. engěmet,	tégěd v. tégědet	őt, őtet (néhutt: űtet, régiesen: vőt,hőt,hűt)
székelyesen:	ingěm(et), ingöm(et)	tégöd(et)
tulajdonitó:	(én)nekěm v. nékěm	(të)nekěd v. nékěd	(ő)neki v. néki, v. nekie v. nékie
távolitó:	(én)tőlem	(të) tőled	(ő) tőle
köznépiesen:	(én)tűlem	(të) tűled	(ő) tűle, néhutt: tőlő
	Többes szám:
alanyeset:	mink	tik	ők (göcseiesen: űk)
rövidítve:	mi	ti	–
székelyesen:	mű	tü	–
régiesen:	mük, miv (Levelestár 54, 55. l.)	tiv	–
tárgyeset:	minket v. (mi)bennünket	titěket, v. tiktěket v. (ti)bennetěket	Őket
tájdivatosan:	münket	tüteket	Űket
tulajdonitó:	(mi)nekünk v. nékünk	(ti)nektek v. néktek	(ő) nekik v. nekiek, v. nékik v. nékiek
palóczosan:	nekenk	–	–
távolitó:	(mi)tőlünk	(ti)tőletek	(ő) tőlök v. tőlük (székelyes.: tőlik)
köznépiesen:	tűlünk stb.
palóczosan:	teülenk stb.

Jegyzetek. 1) A tulajdonitó és távolitó mellett az én, te, ő stb. Csak nyomositás végett használtatik; egyébiránt a többi ragozás a névragokkal és névutókkal ezekhez teljesen hasonló módon történik; miről l. SZEMÉLYRAG.

2) Némely viszonyokban, kivált visszahatólag a ,maga’ szóval összetételben a személynévmások, mintegy a bensőség nyomatosabb kifejezésére n toldalékot vesznek föl, sőt ezt kettőztetve s hármaztatva is elfogadják, u. m.:

én-

enn-

ennenmagam

te-

ten-

tennenmagad

ő-

ön-

önnönmaga

mi-

min-

minnenmagunk

ti-

tin-

tinnenmagatok

ő-

ön-

önnönmagok.

Ragozáskor csak a végszók: magam, magad stb. veszik föl az illető ragokat, pl.

énmagamnak, temagadat stb.

3) Az első és 2-dik személy egyes számbeli tárgyesetei: engem(et) legegyszerübben a föntebbi toldalékos névmásokból (enn, ten) fejthetők meg, hozzájok adatván az illető személyragok: enn-em(et), ten-ed(et), ha t. i. ezen toldalékos n-ek orrhangnak vétetvén, ez a torok g hanggal egyesül (mint számos nyelvek, különösen a tatár-török nyelvek példája bizonyítja) lesz: enngem, tenged, és az utóbbiban az en hang megnyujtott é-vé változván (mint mégyen = mengyen szóban is): téged.

A többesi bennünket és benneteket szók szintén a minnünket és tinneteket (v. tünneteket) alakokból fejthetők meg, amabban az m rokon b-vé, s az i e-vé változván, emebben a ti vagyis tü szóhangok helyett az ü-vel rokon b maradván meg. Így fejlődött a latinban is a vos a tvos-ból, mint alább látni fogjuk, sőt a szanszkrittól kezdve számos nyelvekben ugyanezen személyben szintén kiesett a t, és csak az ajakhang v maradott fenn. Hogy ha pedig idegen nyelvhez kell folyamodnunk, akkor legteljesebben a mongol tárgyeseti névutó ben (a nyugoti mongolban vagyis kalmuk nyelven: bén) elégíthet ki bennünket, t. i. ha ehhez kapcsoljuk a személyragokat, és a megnyujtott é helyett az n-net megkettőztetjük lesz: bennünk, bennetek, (ez utóbbi valósággal is eléjön a régi Halotti könyörgésben: ti bennetek, e helyett: ,tibenneteket’) s a tárgyeseti et ragnak újabb hozzácsatolásával: bennünk-et, bennetek-et, (mint ezekben is: nálam-nál, nálad-nál stb. kétszer fordúl elé a veszteglő rag: nál.)

4) Hogy mi (mü, miv) és ti (tü, tiv) nem teljes hanem csak rövidült alakok, megtetszik ezekből:

a) azon szók tárgyesete soha sem mi-t v. miv-et s ti-t v. ti-vet, hanem állandóan mind a régi, mind a mai korban s minden tájbeszédben minket és titeket, sőt tikteket is (t. i. ti-tek- v. tik-tek-ben kettőztetve is eléjön a ti v. tik).

b) a személyragok, melyek pedig a személynévmásokból keletkeztek (mint alább), szintén az összes magyar nyelvbirodalomban soha sem mi és ti hanem kivétel nélkül a többesi k-val kapcsolatban: m-k- v. nk és t-k.

c) Vass József társunk tanúsága szerént az őrségi és szomszéd tájbeszéd a teljes alakokat (mink, tik) használja. (Magyar Nyelvészet 1860. 110. lapon).

d) A mink-ből az nk s a tik-ből a k jobbhangzásból épen úgy maradt el, mint az ők-ből is a k rag, ha t. i. ezen ragok a közvetlenül következő szóban ismételtetnek, pl. mi-nekünk (,mink-nek-ünk’ helyett) ti-nek-tek (,tik-nek-tek’ helyett) s ő-nek-ik (,ők-nek-ik’) helyett, pedig az utolsó szóban levő ő szócskát önmagában soha sem használtuk és használjuk többesi értelemben (,ők’ helyett), úgy hogy az erdélyi tájbeszéd a többes harmadszemélyi birtokviszonyitásban az ők szót a k elhagyása nélkül teljesen kimondja pl. ők háza (mely másutt ,ő házok’), s e ragozást az erdélyi iróknál is találjuk pl. ők hite; és ez kétségtelenül szabályosabb mint az ,ő hitök’.

e) A ti szó egy személyt is jelent az általános divatu ,ti-ed’ szóban.

f) E hibás véleményre, hogy a mi, ti teljes alakok volnának, a rokon nyelvek tulzó alkalmazása nyujtott okot, melyekben, mint alább látni fogjuk, azon alakok önállók és teljesek lehetnek, amennyiben az i-nek mint többesi ragnak azokban nyoma van, de a magyar nyelvre nem illenek, mert a többesi birtokragozásban is, nem az i, hanem az i-vel együtt járó a és e (ai ei) alkotják a több birtokot. Csak egyetlen egy föltét alatt fogadhatnók el teljesként nem ugyan a mi, ti, hanem a mü, tü alakokat. Ugyanis

5) A mink és tik szókról vagy úgy vélekedhetünk, hogy ezek nem máskép keletkeztek mint a többesi k hozzájárultával az egyes személyi névmásból, még pedig valamint a titek kettőztetve is eléjön a ,titek-et’ szóban, a mink is lehet am. énénk v. en-enk s az első e elhagytával mint és szóból is lett s) és az n-nek m-vé módosultával (mint a ragokban is) ménk, mink; vagy pedig a tatár min-hez (= én) egyszerűen járulván a k, lett: mink; vagy végre Bopp Ferencz első rendü nyelvbuvár véleménye szerént (minthogy az ,én’-nek sajátlag többese nem lehet) mink régiesen mük am. en-ők, (= én és ők) v. en-önök, v. en-ük t. i. itt is az e elhagytával s az n-nek m-vé módosultával: m-ők v. m-ük, és mönök, (= mink). S ím itt van helye hogy a mü, tü székely szókról is Bopp F. véleményéhez hajulva, elmondjuk nézetünket, t. i. mü am. ěn-ő v. én-ü, az e elhagytával (m-ő, m-ü) és tü am. te-ő v. te-ü (= tü). l. bővebben alább a szanszkrit nyelv alatt.

6) A személynévmásokból származtak a személyragok, melyeknek példáit már a tulajdonitó és távolitó eseteknél is láttuk; ú. m.

én-ből ~m (a ragozás szabályaihoz alkalmazkodva teljesen: am, em, ěm, om, öm);

te-ből ~d (teljesen: ad, ed, ěd, od, öd);

ő-ből ~e, mélyhangu szók mellett ~a, tájdivatosan: ö, o, sőt i is, (pl. bűn-ö = bűne, tükr-ö = tükre, ház-o = háza, bér-i = bére, közep-i = közepe);

mink-ből ~nk (unk, ünk, régiesen és tájdivatosan: onk, önk, enk) a legrégibb nyelvemlékekben: ~mk v. ~m-k (ur-omk, is-emük = ősünk);

tik-ből t~k (tok, tök, těk és atok, etěk, ötök);

ők-ből ~k (ok, ök, jok, jök, tájdivatosan: uk, ük, ěk, az utolsó régiesen is).

Igeragozásnál még némely eltérések is vannak.

l. bővebben SZEMÉLYRAG.

Végre 7) A személynévmásokból és egyszersmind személyragokból származtak az önálló birtokos névmások.

Első személyre	2-ik sz.	3-ik sz. vonatkozva.
	Egy személy, egy birtok:
enyém (= én-é-m)	tiéd (= të-é-d)	övé (= öv-é)
	tájdivatosan:
enyím v. enyim	tied	öveje, üeje (Göcsejben)
	több személy:
miénk (= mi-é-nk)	tiétěk (= ti-é-těk)	övék (= öv-é-k)
	tájdivatosan:
mienk	tietek	övejěk, üejěk
	egy személy, több birtok:
enyéim (= én-éi-m)	tiéid (= të-éi-d)	övéi (= öv-éi)
	tájdivatosan:
enyémek, enyimek	tieid	üeji
	több személy:
miéink, mieink (= mi-éi-nk)	tiéitěk (= ti-éi-těk)	övéik (=öv-éi-k)
	tájdivatosan:
miénkek, mienkek	tieitek	üejik

Mindenik elébe oda tehetjük a névmutatót is, pl. az enyém, a tied, a miénk stb.

Ezekben figyelmet érdemelnek e következők:

a) Az elszámlált birtokos névmás mindenike (,övé’ és ,övéi’ kivételével) három részből áll. Első rész a személynévmás: én, te stb.; közepett áll egy birtoknál egy é v. e, egykét esetben í v. i, több birtoknál: éi vagy ei; a harmadik vagy utolsó rész maguk a személyragok: -m, -d stb.; melyek nélkül az első két rész volna: én-é, te-é, mi-é (= mink-é) stb. övé és övéi szoknál v közbeszúrat is van akár könnyebb kiejtés végett, akár mint maradvány a régi nyelvből; azonban nincs meg e közbeszúrat a göcseji üeje alakban, de a melyben már szabályszerübben a harmadik személyt is feltaláljuk a je ragban; Göcsejben szintén hallatszik öveje, némelyek szerént övejé is. Ki nem látja a mondottakból, hogy az egy é v. e egy birtokot, egy tárgyat, a kettőshangu éi v. ei pedig több birtokot, több tárgyat jelent? S ki nem látja, hogy ezen hangok teljesen azonosak a Kazinczy-é, ~éi, Pap-é ~éi szókban levő ragok- vagy ha tetszik képzőkkel?

b) Az enyémek és miénkek alakok a többitől lényegesen eltérnek, mert a kettős hangzatu éi helyett egy é-t, s végül a többesi k-t veszik föl. T. i. itt ugyanazok elemek szerepelnek mint ezen ragozásokban: Kazinczy-é-k, Pop-é-k, Szabó-é-k; s valamint ezektől különböznek: Kazinczy-é-i, Pap-é-i, Szabó-é-i, úgy az enyéim,- miéink-től különböző jelentéssel bírnak: enyémek, miénkek. Kazinczyéi azt teszi: Kazinczy birtokához vagy tulajdonához tartozó dolgok pl. Kazinczy munkái; Kazinczyék pedig azt teszi: Kazinczyhoz tartozó család- vagy pártbeli személyek. Ezen különbséget minden magyar ember tudja, de az enyéim és enyémek közti különbségre senki sem ügyel; amaz, mint Kazinczyéi, csupán dolgokra, emez mint Kazinczyék, csupán személyekre vonatkozhatik. Hasonlók ezek is: miéink (= ami vagyonaink, pl. házaink, munkáink, bútoraink stb.) és miénkek (= hozzánk tartozó személyek). Az é mindenütt marad, csak ami az egyikben i, lesz a másikban k. Valamint tehát Kazinczy-é-k ezen elemekből állanak: Kazinczy-é-ők, úgy az eny-ém-ek- és mi-énk-ek szóknak is alkotó részei én-é(m)-ők és má-é(nk)-ők. A 2-ik és 3-ik személyben e különbség se az irói, se a népnyelvben nem létezik, alkalmasint mivel tié-d-ek (,tiéid’ mellett) és övé-ek (,övéi’ mellett), a ,tiétek’ és ,övék’ szókkal könnyen összezavartathatnának.

c) Ha a föntebb elszámlált birtokos névmásokban levő é v. e önhangzó helyett valamely tárgyat mint birtokot veszünk, pl. kert szót, az egybeállitás tökéletesen helyes lesz: (az) enyém szerént (az) én kertem, a tiéd szerént (a) te kerted, az övé (teljesen: öv-é-e) szerént: (az) ő kert-e stb. azon lényeges különböztetéssel, hogy én, te stb. névmások el is hagyathatnak, de ekkor a mondatnak egészen más értelme lesz, pl. (az) én pénzemet vitték el, egészen mást jelent, mint: (a) pénzemet vitték el. Amabban az én szón, emebben a pénzemet szón fekszik az erős hangsuly; t. i. amarra nézve e kérdést tehetjük fel: ki pénzét vitték el? – Az én pénzemet; – emerre nézve pedig e kérdést: Mit vittek el? vagy: midet vitték el? – A pénzemet. (Még ezekben is van különbség: az én pénzemet elvitték, és: a pénzemet elvitték. V. ö. HANGNYOMATÉK).

d) Ezen helyettesitésnél ha a birtokot jelentő szónak többesben kell lenni, általában valamennyi főnév fölveszi a kettős hangzatu ei (alhangu szókban ai) ragot pl. egy személynél (az én, a te stb. elhagyásával): kert-ei-m, kert-ei-d, kert-ei (a 3-ik személynévmás elmaradt, mint magában az ö-v-éi szóban is), több személynél: kert-ei-nk, kert-ei-tek, kert-ei-k; hasonlóképen: ház-ai-m, ház-ai-d stb. Több tagu szóknál az i előtt az e v. a el is maradhat pl. beszédei-m v. beszéd-i-m, barát-ai-nk v. baránt-i-k. V. ö. SZEMÉLYRAG.

A magyar személynévmásoknak az idegen nyelvekbeliekkel összehasonlitása fölötte érdekes eredményre vezet, mit e czikk végén fogunk kimutatni, mi végett ide igtatunk nehány lényeges példát a főbb nyelvekből (a dualisoknak, ahol léteznek, elhagyásával).

A) Az árja nyelvcsaládból.

I) A szanszkrit (művelt ó-hindu) nyelvben.

Első személy	2-ik sz.	3-ik sz. nincs visszaható névmás: (szva-jam).
	Egyes szám.
	Alanyeset:
ah-am v. a-ham	tva-m	–
	tárgyeset:
má-m	tvá-m	–
	rövidülve:
má	tvá	–
	tulajdonitó:
ma-hjam (=ma-bhjam)	tu-bhjam, véda: tu-bhjah	–
	rövidülve:
mé	té	–
	távolitó:
ma-t	tva-t	–
	Többes szám.
	Alanyeset:
vajam, (régi: a-szmé)	jújam (régi: ju-smé)	–
	tárgyeset:
a-szmá-n	ju-smá-n	–
	rövidülve:
nasz	vasz	–
	tulajdonitó:
a-szma-bhjam	ju-smá-bhjam	–
	rövidülve:
nasz	vasz	–
	távolitó:
a-szma-t	ju-sma-t	–

Rövid jegyzetek, 1) A sajátitó esetek közől némelyeket alább a birtokos névmásoknál fogunk megérinteni.

2) A függő (obliquus) esetekben levő m többesben n (a tárgy esetekben), bhjam (a tulajdonitókban) és t (a távolitóban) többé kevésbé az általános névragokkal egyeznek, különösen bhjam rag a dualisban dativuson kivűl sinstrumentalist, és ablativust is képez, itt pedig a többesi tulajdonitóban Schleicher Ágoston szerént a teljes rag bhjam-sz volna, melyből származott a latin bis, bus is (no-bis, hominibus stb).

3) Az aham (= én) névmásról azt mondja Bopp Ferencz (Kritische Grammatik. 4-ik kiadás 166. l. stb.) magyar forditásban: „Valamint az aham egyes alanyesetben úgy a régi aszma- többesi törzsben (melynek megfelel az aeoliai görög αμμες, hasonúlás által ebből: ασμες) az első személynek igazi kifejezése az első a- szótag, és ha ez nem a ma csonkulása (a mely ma t. i. az egyes függő esetekben fordúl elé, és a mely csonkulást a régi korba vezetve vissza Bopp F. is lehetőnek vél) akkor az ugyanaz a mutató névmásokban eléforduló a (= magyar- e, ez) törzszsel, melyre nézve felvilágositásul szolgál az egyes első személynek a szinművekben olvasható ezen körülirása is: ajan dsanah (= ezen személy). A -ham másik tag pedig oly toldalék, mint a görög γε, különösen dóriai γα. A többesi függő esetekben levő a-szma törzsben (mely régente a Védában az alanyesetben is megvan) ezen értelem rejlik én (és) ők, engem (és) őket stb.; mert az ,én’-nek nem lehet kettős vagy többes száma, mert beszélő csak egy lehet, a ,mink’ fogalom tehát az első személyi névmáson kivül (a dualisban) 2-od vagy (a többesben) 3-ad személyt vagy személyeket is foglal magában; a német wir sem egyéb fogalmánál fogva mint ich (und) du, vagy ich, du (und) er (sie, es), v. ich (und) er (sie, es) vagy az utóbbiak többesei. Tehát a rendes (szanszkrit) többesszámu vajam is (a ma törzs fölvételével) am. maj-am v. mé-am, melyben az am eseti végzet – Casus-Endung – (toldalék?)

4) A második személy törzse szintén Bopp F. szerint tva, mely a tulajdonitóban tu lett és a többesben ju-vá lágyult, az m itt is toldalékhang. A többes számu ju-smé szerénte am. te (és) ők, és a tárgyeset ju-smá-n am. téged-őket, az a-szmé és a-szmá-n hasonlatára.

5) A mellék (vagy összehúzott) és sulytalan alakok t. i. a tárgyesetben má, tvá az m elhagyásával csonkúltak, a tulajdonitó mé té pedig (ez utóbbi a védőben tvé is) eredetileg úgy látszik, a helyrag (= i) egybeolvadása által módosultak és a görög μοι, σοι (doriai nyelvjárásban: τοι) tulajdonitóknak felelnek meg.

6) A harmadik személy a mutató névmásokkal pótoltatik. A visszaható (reflexivum) szva-jam minden személyre viszonyúlhat mindenik számban, a törzs szva csak összetételekben használtatik, de az európai nyelvekben (pl. a latinban: sui, se, sibi) némi hajlitásoknak is alapul szolgál.

7) Schleicher Ágoston („Compendium der vergleichenden Grammatik“) czimü munkájában Benfey nyelvtudós véleményéhez hajolva, s az első személy egyes számu függő (obliquus) eseteiből is következtetve, törzsnek a ma szótagot tekinti, és valószinűnek tartja, hogy az alanyeset is eredetileg ma-h-am (szerénte: ma-gh-am), és a többesi a-szma törzs is ma-szma volt; s ő ebből fejti meg a rövidített nas- (= latin nos) szót is; valamint a vasz (= latin vos) szót az eredeti egész tva-szma (= ju-sma) törzsből, és pedig ez utóbbiban a t elejtése által is.

8) Szabad legyen röviden megérintenünk, hogy mennyivel egyszerűbben fejthetők meg s mily teljességben maradtak fenn a magyar személyesnévmások minden esetei, hacsak mesterkélgetni nem akarunk.

II) A zend (ó-baktriai) nyelvben (Spiegel és Schleicher nyelvtudósok után).

	Első személy	2-ik sz.
	Egyes szám:
alanyeset:	azem	túm, tú
tárgyeset:	má-m, (rövidűlve) má	thvá-m, thvá
tulajdon.:	ma-ibjá, ma-ibjó v. mávája, má-voja, (rövidülve: mé, mói)	ta-ibjá, ta-ibjó (té, tói)
távolitó:	ma-t	thva-t
	Többes szám:
alanyeset:	vaém	jú-zsem, jú-sz, khsmá
tárgyeset:	ahma, nó, (nè, náo)	vó, (vè, váo)
tulajdon.:	ahmái, ahma-ibja, nó (náo)	jusmaibja, khsmaibja, khsmá-vója, vó (vè)
távolitó:	ahma-t, nó (nè)	jusma-t, khsma-t, vó (vè).

Az olvasó mind ezen alakulásokat a szanszkritból könnyen megfejtheti.

III) A latin nyelvben (Schleicher kiegészitéseivel).

	Első személy	2-ik sz.	3-ik sz.
	Egyes szám:
alanyes.:	ego	tu	–
tárgyes.:	me (= me-m, mi-m)	te (tve-m, tvi-m)	se (sve-m, szvi-m)
tulajd.:	mi-hi (= mi hei, mi-bei)	tibi (ti-bei)	sibi (si-bei)
távolitó:	me (= me-d, mei-d)	te (tve-d, tei-d)	se (sve-d, sei-d).
	Többes szám:
alanyes.: tárgyes.:	nos	vos (= tvos)	–
tulajd.: távol.:	nobis (= nos-bei-s)	vobis (vos-bei-s)	–

Láthatni a kiegészitésekből, miként igyekeznek a nyelvbuvárok a latin személynévmásokat a szanszkrittal hozni kapcsolatba. A nos vos szókat már a szanszkrit nyelvben megérintettük.

IV) A görög nyelvben (Buttman és Curtius után).

	Első személy	2-ik sz.	3-ik sz.
	Egyes szám:
alanyeset:	εγω	συ	(ι)
dóriai, jóniai szójárásban:	εγων	(dór.) τυ, (jón.) τυνη	–
tárgyeset:	εμε, με	σε	ε
dóriai szój.:	–	τε, τιν	–
tulajdonitó:	εμοι, μοι	σοι	οι
dór. és jón, szój.:	–	τοι	–
dóriai szój.:	εμιν	τιν, τειν	ιν
	Többes szám:
alanyeset:	ημεις	υμεις	σφεις, (köznemü) σφεα
régi äoliai:	αμμες	υμμες	–
tárgyeset:	ημας	υμας	σφας, (közn.) σφεα
régi ävliai:	αμμε	υμμε	–
tulajdon.:	ημιν	υμιν	σφι−σι(ν).

ϑεγψζετεκ. 1) Αζ εγψεσ σζ〈μ τ⎞ρζσει α φ⎫γγ⌡ εσετεκβεν: εμε, σε, ε α τ⎞ββεσ⎡ι: ημε, υμε, σφε.

2) Ηα εζεκ αζ αυτος (φινεμ), αιτη (ν⌡νεμ), αυτο (köznemü) szókkal egyesittetnek (melyeknek jelentése: maga), származnak a visszaható névmások (reflexivum pronomenek) a függő esetekben, pl. a tárgyesetben (csak a finemekben) εμ−αυτον (= enmagamat), σε−αυτον (= te magadat), ε−αυτον (= ő magát.).

3) Némely alakok már a szanszkrit nyelv alatt megérintettek, egyébiránt a többieknek a szanszkrit nyelvvel egyeztetéséről az olvasó Bopp Ferencz és Schleicher Ágoston egybehasonlitó nyelvtanaiban találhat bővebb felvilágositásokat.

4) A görög nyelv szójárásaiban még némely más alakok is eléjönnek, de ezek czélunkra nem tartoznak.

V) A góth nyelvben (s=sz).

	Első sz.	2-ik sz.	3-ik sz.
	Egyes szám:
alanyeset:	ik	thu	–
(újkori ném. nyelven:	ich	du)	–
tárgyeset:	mi-k	thu-k	si-k
(német nyelven:	mich	dich	sich)
tulajdonitó a helyviszonyiból:	mi-s	thu-s	si-s
(német nyelven:	mir	dir	sich).
	Többes szám:
alanyeset:	veis	jus	–
(német nyelven:	wir	ihr)	–
tárgyeset: tulajdon.:	unsi-s, uns	izvi-s	–
(német ny.:	uns	euch).	–

Jegyzetek: 1) Az egyes tárgyesetben a végső k-t, mint a görögben eléfordúlni szokott végső γε szótagot Schleicher nyelvtudós csak toldaléknak tekinti, az első tagokat pedig a mam, tum és szvam rövidületeinek, a honnan azokat ekként egészíti ki: mi-k = mamga, thu-k = tum-ga, tik = szvam-ga.

2) Ugyanő a tulajdonitókat azonosaknak tartja a szanszkrit helyviszonyi esetekkel (locativusokkal); az egyes számu helyviszonyi eset ragja ugyan a szanszkritban csak i, bővülve ji (ma-j-i, tva-j-i), de a többesben szu (aszma-szu, jusma-szu).

3) A német nyelvbeli személynévmásokat, mint tudjuk, a nyelvészek közelebbről a góth nyelvből származtatják. Feltünőbb különbségek a két nyelven, hogy az egyes számu tulajdonitóban és többesi alanyesetben a végső góth s, a németben r, ú. m. mi-s mi-r, thu-s dir, veis wir, jus ihr.

VI) Az ó-bulgár nyelvben (Schleicher után).

	Első személy	2-ik sz.	3-ik sz.
	Egyes szám:
alanyeset:	azu	ty	–
(magyarhoni szláv ny.:	ja	ti)
tárgyeset:	me	te	se
(m. honi szl. ny.:	mňa [mnya],	ma teba [tyeba], ta)
tulajdonitó:	muně	tebě	sebe
m. honi szl. ny.:	mňe, mi	tebe, ti)
	Többes szám:
alanyeset:	my	vy	–
(m. honi szl. ny.:	mi	vi)	–
tárgyeset:	ny	vy	–
(m.honi szl. ny.:	nás [nász]	vás)	–
tulajdonitó:	na-mu	va-mu	–
(m. honi szl. ny.:	nám	vám).	–

Jegyzet. Schleicher szerént az e = franczia in (pl. enfin szóban); az ě = ea; az y olyforma mint ü, (alkalmasint ï).

VII) Az új persa nyelvben (Pfizmaier átirása szerént).

	Első személy	2-ik sz.	3-ik sz.
	Egyes szám:
alanyeset:	men	tü	ó, ói, vei
tárgyeset: tulajdonitó:	me-rá	tü-rá	ó-rá, vei-rá
távolitó:	ez-men	ez-tü	ez-ó v. ez-ü.
	Többes szám:
alanyeset:	má	sümá	ís-án v. sán
néha (Vullers után):	má-j-án v. má-há	tá-n v. tá-j-án, v. sümá-j-án, v. sümá-há	ús-án, v. isán-án, v. isán-há
tárgyeset: tulajdonitó:	má-rá	sümá-rá	isán-rá
távolitó:	ez-má	ez-sümá	ez-ísán.

Jegyzetek 1) A harmadik személy az egyes számban (ó stb.) Vullers nyelvész véleménye szerént a zend mutató névmásból, mely ava, és a többesi ís-án, Vullers szótárában és-án (kiejtésök magyar s sel) a szanszkrit mutató névmási törzsből, mely sza (máskép: ta), származott. A magyarban is megvan rokon z hanggal az, ez mutatónévmásokban.

2) A többesi má szóban, szintén Vullers véleménye szerént, az á a közönséges többesi án vagy há csonkulása, tehát az egész men-án v. men-há-ból van összevonva, s némi eltéréssel teljes alakban is eléjön. A sümá szót ugyanazon nyelvész a zend júsem vagy szanszkrit jújam szókkal rokonítja s végül az á-t, mint má szónál, az án-ból rövidültnek tartja.

3) Az án v. ján és há végzetek rendes többesi ragok, és így némely föntebbi névmásokban a többes kettőzve is eléfordúl, mint alább a török nyelvben. Pfizmaier a tán szót harmadik személynek irja.

4) A tárgyeseti és tulajdonitó rá általános névrag. A tulajdonitóban bá v. be elüljáró is használtathatik, pl. bá-men v. be-men (= nekem, hozzám) bá-tü v. be-tü (= neked, hozzád) stb.

B) A sémi nyelvcsaládból.

I) Az arab nyelvben.

	Első személy	2-ik sz.	3-ik sz.
	Egyes szám:
alanyeset:	ene v. ená	ente (finem) enti (nőnem)	hüwe (fin.) hije (nőn.)
	Többes szám:
alanyeset:	nahnü	entüm (fin.) entünne (nőn.)	hűm (fin.) hünne (nőn.).

A többi esetben csak az iméntiekből elvont személyragok vannak használatban; még pedig ezen személyragok, mind igékhez, mind nevekhez, mind elüljárókhoz (praepositiókhoz) vagy viszonyszócskákhoz függednek akképen, hogy igéknél személyrehatást (a személy tárgyesetét vagy tulajdonitóját), neveknél a személy birtokát, elüljáróknál a személynek az elüljáró jelentésével egyező viszonyát fejezik ki, pl.

1) igéknél a tárgyeset vagy tulajdonitót:

năszăre-ni

segélt

engem

v. nekem

năszăre-ke

–

téged

(férfit)

~ki

–

(nőt)

năszăre-hu

segélte

őt

(férfit)

~há

–

(nőt)

năszăre-ná

segélt

minket

~küm

–

titeket

(férfiakat)

~künne

–

(nőket)

~hűm

segélte

őket

(férfiakat)

~hünne

–

(nőket).

Jegyzetek: a) Az átirás Meninszki és Kollár után megfelelő magyar betükkel van jelölve.

b) A személyragok a föntebbiekben világosan megkülönböztetvék, s látjuk, hogy azok legnagyobb részben némi csekély eltéréssel a személynévmások lényeges betűiből alakulvák, mint ene-ből ni, hüve-ből hu, nahnü-ből ná, stb. csupán a 2-ik személyben látunk lényegesb eltérést, miután t betü helyett k tűnik szembe (mert az első szótag, mely mindenütt en nem lényeges rész); itt csak azt jegyezzük meg minden következtetés nélkül, hogy a japáni nyelvben, mint alább eléjön a 2-ik személyt jelelő egyik szó: ki, mely tehát egészen megegyeznék az arab 2-od személyi k raggal. A czikk végén többet.

c) A mai arab népnyelvben némely eltérések mutatkoznak, pl. (Warhmund Adolf munkája után) ana v. ane = én, hua = ő, nahn v. ehna am. mink, entum am. tik, hum és hunna am. ők, s innen általában a ragoknál is ü helyett u-t találunk stb.

2) Az elüljárókhoz szintén a föntebbi ragok járulnak s az egész oly formán alakul mint a magyarban, pl.

	első szem.	2-ik sz.	3-ik sz.
	li elüljáróval:
	l-í nek-em	le-ke (finem) neked le-ka (nőn.)	le-hu (fin.) neki le-há (nőn.)
mai népnyelven:	–	l-ak	l’hu v. lu (fin.) lahá v. l’há (nőn.) stb.
	min elüljáróval:
	min-ni tőlem min-ka (nőn.)	min-ke (fin.) tőled min-há (nőn.)	min-hu (fin.) tőle
mai népnyelven:	–	minnak	minhu v. minnu (fin.) minhá (nőn.) stb.

3) Neveknél is megmaradnak a föntebbi ragok, csupán az első személyi rag ni változik el rendszerént i-vé, pl. kitáb-i = könyv-em; néha önhangzók után je-vé; de kitáb-ná = könyvünk stb.

Ha a személynévmások tárgyesetét önállólag akarjuk kifejezni, ez bizonyos ijjá szóval történhetik, ehhez függesztetvén az iménti névragok u. m.:

ijjá-je = engem,
ijjá-ke = téged (férfit) ijjá-ki (nőt)	köznépiesen: ijják
ijjá-hu = őt (férfit) ijjá-há (nőt)	köznépiesen: ijjá-h is
ijjá-ná = minket,	köznépiesen: ijjána
ijjá-küm = titeket (férfiakat) ijjá-kűnne (nőket)	köznépiesen: ijjá-kum
ijjá-hüm őket (férfiakat) ijjá-hünne (nőket).	közn.: ijjáhum

Ezen íjjá szóról Pfizmaier ujabbkori nyelvész úgy nyilatkozik, hogy annak magában semmi jelentése nincsen. Vajjon nem lehetne-e azt azonosítni ejjü szóval, mely Zenkernél am. ki? mi? mily?; tárgyesete: ejje-; má (ki, mi) szóval összetéve pedig am. kiki, bármi, és tárgyesetben: ejje-má = kitkit, bármit; melyek nyomán ijjá-je ilyformát jelentene: kimet, miségemet, ijjá-ke, miségedet stb.

II) A héber nyelvben (Gesenius után).

Első személy	2-ik sz.	3-ik sz.
	Egyes szám, alanyeset:
áni v. anóki	attáh v. attá (fin.) atte v. atti (nőn.)	hú (fin.) hí (nőn.).
	Többes szám, alanyeset:
anú v. anakhnú v. naknú	attem (fin.) atten v. attenáh (nőn.)	hém v. hémmáh (fin.) hén v. hénnáh (nőn.)

Jegyzetek: 1) Láthatni, hogy ezek lényegben egyeznek az arab személynévmásokkal, az attáh-ban, mely arabul: ente, az első t az en-ből hasonúlt át. (Gesenius).

2) A többi esetek épen úgy mint az arabban, csak személyragokkal fejeztetnek ki, pl.:

	a tulajdonitó, le-vel:
l-í = nekem	le-ká = neked	l-ó = neki (fin.) l-áh = neki (nőn.)
lá-nú = nekünk	lá-kem = nektek (fin.) lá-kená nektek (nőn.).	lá-hem = nekik (f.) lá-hen = nekik (n.)
a tárgyeset, éth elüljáróval:
oth-í v. óth-í = engem	oth-ká = téged (f.) oth-ák téged (n.)	oth-ó = őt (f.) oth-áh = őt (n.)
oth-ánú = minket	eth-kem = titeket	oth-am = őket (f.) oth-án = őket (n.).

Egyébiránt személyeknél a héber tárgyeset is használtatik az igékhez függesztett személyragok által, mint az arabban.

8) A 2-od személyi rag lényeges betühangja, mint látjuk, a héber ragokban is k, mint az arabban.

C. Az altaji nyelvcsaládból.

I) A török nyelvben (Meninszki-Kollár után).

	Első személy	2-ik sz.	3-ik sz.
	Egyes szám:
alanyeset:	ben	szen	ol v. o
tárgyeset:	ben-i	szen-i	on-i, v. an-i
tulajdon.:	bañ-a	szañ-a	oñ-a v. añ-a
távolitó:	ben-den	szen-den	an-dan.
	Többes szám:
alanyeset:	bi-z	szi-z	on-lar v. an-lar
tárgyeset:	biz-y	sziz-y	onlar-y v. anlar-y
tulajdon.:	biz-e	sziz-e	onlar-a v. anlar-a
távolitó:	biz-den	sziz-den	onlar-dan v. anlar-dan.

Jegyzetek. 1) Némely tatár szójárásokban az első személy men és min; s a 3-ik személy u, ul, melynek többese ul-ar, néhutt al-ar is (Kazem-beg); melyekből úgy látszik, hogy a többesi rag eredetileg csak ar (japáni nyelven: ra, mandsu nyelven: ri), és hogy ezen ular v. alar (= ők, azok) szóból lett az u vagy a előhang elhagyásával az általános és mind a nevek többesében, mind az igék harmadszemélyi többesében eléforduló lar, ler rag. Ide látszik mutatni az is, hogy a tatár nyelvekben az r a z-vel számtalanszor fölcseréltetvén szintén egyszerü r helyett a föntebbi első és másod személyi többesben z-t találunk: bi-z, szi-z. A magyar igeragozásban is a 3-ik személyi többesi rag -anak, -enek nyilván am. önök.

3) A ben, szin, on-ban az n hang olyan toldalék, mint a magyarban is az n mind a három személyben; sőt ezek többeseiben is: en-n, te-n, ö-n, mi-n stb.

3) Az első és 2-ik személy többese kettős raggal is eléfordúl ú. m. bi-z és biz-ler (= mi-ők), szi-z és szi-z-ler (= ti-ők).

II) A mongol nyelvben (Kowalewski után).

	Első személy	2-ik sz.	3-ik sz.
	Egyes szám:
alanyeset:	bi	csi	–
tárgyeset:	mama-i	csima-i	egün-i
tulajdon.:	na-dur v. nad-a v. nama-du	csima-dur	egün dür v. egün dü
távolitó:	nada ecze v. nadacza	csima ecze v. csimacza v. csimasza	egün ecze v. egücze.
	Többes szám:
alanyeset:	bide	ta	edev. edeger
tárgyeset:	biden-i v. man-i	tan-i	eden-i v. edeger-i
tulajdon.:	biden-dür v. man-dur	tan-dur v. tan-a	eden-dür v. edeger-dür
távolitó:	biden ecze v. man ecze, v. manacza v. manasza.	tan ecze v. tanasza	eden ecze v. edeger ecze.

Jegyzetek 1) A bi, és csi közel állnak a török be-n (a csagataj szójárásban Kazem-beg szerént bi-n) és sze-n, s még közelebb a mandsu bi, szi névmásokhoz, az elsőbb toldalékosan egyes esetben na v. nama v. nada, az utóbbi csima törzsként jön elé. A többesben pedig bi részint bide és biden, részint man (vogul mán), csi pedig ta és tan törzs alakot vesz föl.

2) Legfeltünőbb itt bi-de mely úgy látszik, mintha bi-ede (= én-ők) részekből állana, és ekkor hatalmasan támogatná Bopp Ferencznek föntebb (a szanszkrit névmásoknál) felhozott véleményét; egyébiránt származhatott a többesi d ragból is (lásd 6-ik pont). A csi-nek ta-ra alakulását magából a mongolból csak úgy tudjuk indokolni, ha ezt csi-da szóból véljük egybeolvadottnak; mivel látjuk, hogy csi a tárgyesetekben mélyhangu toldalékot veszen föl: csima, tehát a többesben is csi-da e helyett: csi-de (te-ők). Egyébiránt ta v. tan egyezik a persa és vogul tán névmással is.

3) A törzseken túl a többi részek rendes névragok, melyek itt többnyire szorosabban a törzshöz tapadnak.

4) Harmadik személy az alanyesetben nincsen, hanem ezt részint a mutató névmás (ene), részint csak az ige egyes harmadik személye pótolja.

5) A harmadik személyi egűn törzs közel áll a magyarban a palóczos kiejtésü eün (= ön) vagy, ha tetszik, a régies hün szóhoz; egyébiránt a japáni nyelvben kono am. eme.

6) A többesi ede-ger szóban a ger a mandsu nyelvből vétetett át (Schott Vilmos), t. i. ebben geren sokaságot jelent. Magában az ede szóban a de talán többesi rag, mely köz nevekben is eléjön, de utóhangzó (e) nélkül, od öd alakban.

III) A mandsu nyelvben (Gabelentz után).

	Első személy	2-ik sz.	3-ik sz.
	Egyes szám:
alanyeset:	bi	szi	i
tárgyeset:	mim-be	szim-be	im-be
tulajdon.:	min-de	szin-de	in-de
távolitó:	min-csi	szin-csi	in-csi.
	Többes szám:
alanyeset:	be	szue	cse
tárgyeset:	mem-be	szuem-be	csem-be
tulajdon.:	men-de	szuen-de	csen-de
távolitó:	men-csi	szuen-csi	csen-csi.

Jegyzetek. 1) Alig van nyelv, melyben a ragok (a köznevekéivel különben is azonosak levén) oly szabályosan és egyszerűen simulnának a törzsekhez, mint itten. Köznevekre példa: bandon pad, bandani padé (sajátitó), bandan de padnak, bandan be padot, bandan csi padtól. Többesi ragok: sza, ta, sze, te és szi, ri; de élettelen tárgyaknál ,sok’ v. ,minden’ jelentésü szók használtatnak.

2) A bi a mongol bi szóval teljesen, és a szi csekély eltéréssel (mert cs és sz rokon hangok) a mongol csi szóval egyezik.

3) Érdekes a mandsuban az n toldalékhang is, mely a mongolban m-mel felváltva csak némely esetekben fordúl elé mint az egyes számban nam-, csim-, a többesben man, tan, de a mandsuban az alanyeseten kivül mindenütt a törzshöz tapad (a tárgyeseti be előtt közvetlenül hangejtési okból m-mé változván, mint a magyar külöm-b, azom-ban szókban is; be egyezni látszik ba szóval, mely am. hely). A magyarban is ösmerjük ezen toldalékos n-et, mely mint a föntebbiekben láttuk, és alább is látni fogjuk, több más nyelvben is eléjön noha nem oly általánosan mint a magyarban, hol az némi nyomatékot fejez ki s el is hagyható.

4) A harmadik személy i, mely megvan a sínai nyelvben is, rokon a magyar ő-vel, a magyar névragozásban pedig számos esetben ezzel tökéletesen egyező, pl, nek-i, pénz-i. A többesi cse azon nyelvekhez szít, melyekben a harmadik személyt sziszegő vagy suhogó hang fejezi ki. l. föntebb a persa s alább a szyrjän nyelvet.

IV) A szyrjän nyelvben Gabelentz után (s = sz-nek olvasandó).

	Első személy	2-ik sz.	3-ik sz.
	Egyes szám:
alanyeset:	me	te	syja v. syje v. sy
a permi szójárásban:	–	–	süja
tárgyeset:	men-ö	ten-ö	syj-es v. syj-e v. syj-ö
tulajdon.:	men-ym	ten-yd, v. ted	sy-ly
távolitó:	me-sänj	te-sänj	sy-sänj.
	Többes szám:
alanyeset:	mi	ti	naja v. nyja
a permiben:	mü v. mie	tüe	nüja
tárgyeset:	mijan-ös	tijan-ös v. tyjan-ös	naja-ös, nyja-ös
a permiben:	mian-es
tulajdon.:	mijan-ly	tijan-ly v. tyjan-ly	naja-ly v. na-ly
távolitó:	–	–	naja-sänj.

Jegyzetek: 1) A harmadik személy az egyesszámban az árja nyelvekre, a többes számban pedig némileg a tatár-török nyelvekre emlékeztet, mivel amott az s, itt az n látszik a tulnyomónak.

2) A tárgyeseti szokott rag (t. i. közneveknél) a szyrjänben élő lényekre vonatkozva: ös, de ez teljesen csak a többesben jön elé; az egyes 1-ső és 2-ik személyben az s (= sz) elmarad, a 3-ik személy egyik alakjában: es.

3) A tulajdonitói rendes rag: ly (talán ~li, mert az egészben mindenütt ï értendő az y alatt, mely legközelebb az ű-höz áll, magában a syrjän szóban is ezen y áll, melyet némely nyelvészek szürjän-nek is írnak, de amely Gabelentzet követve nem lehet ,zürjän’ minthogy ő nála külön betü a z, – weiches s). A ly rag pedig a sémi li v. le szintén tulajdonítói elüljáróra emlékeztet.

4) A többesi rendes rag közneveknél jas, mely itt a személynévmásoknál csaknem egészen elhagyatik (a mi, ti szókban talán me-i, te-i helyett), vagy ja rész marad meg belőle (na-ja, ny-ja), több helyütt n véghanggal toldatván meg (mi-jan és ti-jan v. ty-jan).

V) A finn nyelvben Fábián István után
(s= sz, y = ü)

	Első személy	2-ik sz.	3-ik sz.
	Egyes szám:
alanyeset:	minä	sinä	hän
tájdivatosan:	mä, mie	sä, sie	hä
távolitó:	mu-lta	su-lta	hä-ltä.
	Többes szám:
alanyeset:	me (mö)	te (tö)	he (hö)
tájdivatosan:	myö	työ	hyö
távolitó:	mei-ltä	tei-ltä	hei-ltä.

Jegyzet. Tárgyesetre és tulajdonitóra ezen nyelvben nincsenek külön ragok; hanem a tárgyeset néha sajátitóval (genitivussal), néha alanyesettel fejeztetik ki, a tulajdonitó pedig közelitővel, (melynek raga -lle, a magyarban -hoz, -hěz, -höz), néha veszteglővel (-lla, -llä, a magyarban -nál -nél).

VI) A votják, VII) mordvin és VIII) vogul nyelvben Reguly Antal és Hunfalvy Pál után (s = sz).

	A votjákban	a mordvinban	a vogulban
	egy. sz.
első szem.	mon	mon	äm
2-ik sz.	ton	ton	nän
3-ik sz.	son	son	täin
	több. sz.
első szem.	ni	min	mán
2-ik sz.	ti	tin	nán
3-ik sz.	sojos	sin	tán.

Jegyzetek: A vogulban a 2-od személyi nän és nán, mint mindjárt látni fogjuk, a japáni 2-ik személynévmást juttatja eszünkbe.

D. A japáni nyelvben.

A japáni nyelv is ragozó (agglutinans) nyelvek közé számittatik (Introduction a l’ étude de la Langue Japonaise par l. Léon de Rosny. Páris. MDCCCLVII. 58. lap.); mindazáltal nehogy félreértésre adjunk alkalmat, ím itt külön osztályozzuk. Minthogy azonban e nyelv nálunk legkevésbé ismeretes, figyelmeztetésül közlünk némelyeket, mik föltett czélunkra is közelebb vonatkoznak.

A névragozásra példák:

Egyes szám:

alanyeset:

fito,

fi v. férfi

onago,

nő

sajátitó:

fito-no,

férfi-nak

onago-no,

nő-nek

tulajdonitó:

fito-ni,

férfi-nak

onago-ni,

nő-nek

tárgyeset:

fito-vo,

férfi-t

onago-vo,

nő-t

távolitó:

fito-jori,

férfi-tól

onago-jori,

nő-től.

Többes szám:

Alanyeset:

fito-bito,

férfiak

onago-taczi,

nő-k

sajátitó:

fito-bito-no,

férfiak-nak

onago-taczi-no, nők-nek.

Más példa:

alanyeset:

katana

kard

sajátitó:

– no

– nak

tulajdonitó:

– ni

– nak stb.

Jegyzetek. 1) Alig ismerünk nyelvet, melyben együtt, mind a sajátitó (-no), mind a tulajdonitó (-ni) ragok oly közel járnának a magyar -nak, -nek-hez, mint ezen nyelvben. A tárgyeseti vo rag (tova?) egyezik a hasonló viszonyt kifejező sínai pa szóval és mandsu be raggal. A távolitó jori, hangokban a mongol jer (= által) raggal egyezik.

2) A többesi fito-bito teljesen hasonlít a magyar tinó-binó szóhoz, mely szintén több tinót jelent.

3) Az onago-taczi többesi alakban a taczi a sínai ta-ti szóval látszik egyezni, mely am. többnyire, nagy részben.

4) Vannak még más többesi ragok is ú. m. domo (mandsu nyelven tome = mind, töm, sínai nyelven: to = több, sok), szja (= számos) és ra, mely a mandsu ri többesi raggal egyezik, valamint a tatár lar, ler = ul-ar v. al-ar, és mongol nar ner (= ene-ir) ragokban rejlő ar er szótagokkal is.

Figyelmet érdemel még az igeragozásban a mult idő képzője, ta, da, pl. ataje-ta (= ad-ott v. ad-ta), in-da (= ment) stb. és ezek minden személyben változatlanul maradnak, (mint a mongolban), hanem a szükséghez képest a személynévmások önállóan állnak az igék előtt.

Egyes szókra tekintettel jó a japáni nyelvben igehatározó s am. jól, mint melléknév: joi v. joki (= jog a régi magyar nyelvben pl. szent jog kéz). A tatár, mongol kara (= fekete) itt kuro mely közelebb áll a magyar korom-hoz, kuro-sza pedig am. fekete-ség stb.

Személynévmások:

egyes számban:	többes számban:
első szem.: va-re v. va-ga v. mi-ga stb. régiesen: va alázatosság kifejezésére: gu		vare-ra én, mi-domo stb. mink
2-ik sz.: nandzi v. omae v. ki régiesen: na	te	nandzira, nandzi-taczi, omae-taczi stb. tik;
3-ik sz.: are v. kare v. szore v. kore régiesen: a, ka, ko, szo	ez az ő	kore-ra stb. azok, ők.

Jegyzetek 1) Ha a régi alakokat veszszük, akkor a legegyszerübb szókat találjuk: va (a szanszkrit vaj-am első szótaga), na (a vogul nän, sínai ni) és a (töröktatár, persa o, magyar mutató a stb.), ka, ko sínai ki, szo árja törzs, néhutt altaji is, megfelel a magyar az ez névmásnak; az egész are egyezik a mandsu ere (= ez), szore pedig a mandsu és mongol tere (= az) mutató névmással.

2) A 3-ik személyben a nemek megkülönböztetése végett használják ezeket is: ano fito (szó szerént am. ama férfi), és ano onago (szó szerént am. ama nő); többeseik: anofito taczi = ők (férfiak), és ano onago taczi = ők (nők).

3) A ki második személyi névmás, kivált még egynémely szókkal is összetéve, megtiszteltetést jelent pl. ki-fen, ki-fó, ki-nin, ki-kó, ki-den stb. am. kegyed, kegyelmed.

4) Valamennyi névmás egészen a rendes névragokat veszi föl pl. vare-ni nekem (tulajdonitó), nandzi-ni neked, ano fito-ni neki (férfinak) stb.

5) Különös figyelmet érdemel még a japáni nyelvben, hogy a közelre és távolra mutató névmásokkal is ki szokták fejezni a személyes névmásokat ekképen: kono am. ez, innen: konata (szó szerént e helyütt, ezen részről) am. részemről (pour ma part); szono az, innen szonata szó szerént: azon részről) am. részedről, te (de-ton côté, toi) és ano ama, innen anata (ama helyütt, ama részről) am. ő (celui-là, il, lui).

E. A sínai (khínai) nyelvben.

	Első személy	2-ik sz.	3-ik sz.
szokottak:	ngu, ngò (vo),	eul	k’i (khi)
fejdelmi beszédben:	csin	–	–
alázatos beszédben:	jü (= ostoba), nou (nu = rab), pou-ko (= nem erényes)	–	–
régi irásmódban:	–	nài(=ott), ni, zso	kine, í

társalg. nyelvben (az elsőkön kivűl) t’á (thá am. más).

Jegyzetek. 1) A magyar nyelvre vonatkozólag figyelmet érdemelnek a) ngu egyezik a magyar egyes első személy tárgyesetének törzsével (= eng-ěm); b) eul (Schott V. átirása szerént: öl), a magyarban egyes 2-ik személyi igerag még pedig az ikes igeragozásban minden módban és időben pl. öltöz-öl, öltözé-l (= öltöze-el) öltözz-él, öltözt-él, öltözné-l, zárat-ol, záratá-l, de az alanyi igeragozásban is a mutató módbeli jelen és jövő, továbbá a parancsoló mód kivételével, egyebütt állandóan pl. ülé-l (= üle-el) ült-él (= ült-el), ülj-él, ülné-l, végre -l-ak, -l-ek igeragban hatás a 2-ik személyre pl. szeret-l-ek; c) khi-vel egyezik a magyarban az egyes 3 ik személyi igerag (-ik) az ikes igeragozásban, még pedig az általános mult kivételével, egyebütt állandóan, pl. kéret-ik, kereté-k (= kérete-ik), kéretend-ik, kéretné-k (= kéretne-ik), kéress-ék; már Révay tanitá, hogy ezen ik rag harmadik személyi névmás.

2) Az eul szó (így írva a franczia nyelvészeknél, különösen ily czimü legújabb munkában: Syntaxe nouvelle de la langue chinoise stb. par M. Stanislas Julien. Paris melynek sínai czime: Han ven csi nan, am. sínai nyelv délmutatója, azaz delejtűje) Schott Vilmosnál: orl, mert, úgy mond Sch. V. azt a téritők különbözőképen ú. m. ulh, urh, olr, eul vagy rh-nak írják, s az ő nézete szerént ezen szónak mássalhangzóból álló részében az r és l bensőleg össze van forrva. Mi a franczia átirást azért tartottuk meg (melyet Endlicher is követ, Adelung ,Mithridates’-ében is ull, lu, el alakokban jön, elé), mert az r a sínai nyelv természetével ellenkezik, úgy hogy ezt idegen nyelvek átvételénél vagy egészen kihagyják pl. Turk nálok Tu-kiue, vagy l-lé változtatják pl. a crux szót így ejtik: ku-lu-szu-tu (minden mássalhangzó után önhangzót hangoztatva, minthogy az ő beszédjökben szótag mássalhangzón nem végződhetik, kivévén az n-et és ng-et; egyébiránt a torlott önhangzókat sem úgy ejtik, mint az európai átirás tartja, hanem összevonva, oly formán mint nálunk a palóczok az au, eű, ua, üe stb. ikerhangzókat).

3) Az alázatos beszéd alatt olyasmit értünk, mint mikor szerénységből a magyar ember is igy szól: csekélységem, csekély személyem (németül: meine Wenigkeit), sőt az összes európai nyelv használja: szolgája (Ihr Diener, votre serviteur stb.).

4) A többes a közneveknél szokott jegyek, illetőleg szók által fejeztetik ki, melyek között nevezetesbek a nevek előtt: csung v. csong (am. sok), to (= több, többnyire), a nevek után: kiaï, kiü (= sok egyezik a magyar többesi k-val), tün (= együtt, egyaránt).

Eléjön Adelungnál az ngo egyik többese men v. meng szó hozzá járulásával is: ngo meng, melyet ő így fordít én-más (ich ander) am. én és más, azaz mi. Ezen mén-ről Schott szótárában csak ezt olvassuk: nota pluralis in stylo recentiori (9/116 a jegy össze van téve az ,ember’ és ,kapu’ jegyéből). A kiü v. kiaï, ha két főnév után jön, azt jelenti mindkettő pl. fú mù kiü (apa anya mind ketten); így a személynévmásoknál is, pl. eul ngo kiaï i thi (te [és] én mindketten egy test t. i. vagyunk), s ekkor azt Julien nyelvész dualisnak nevezi.

Megemlítjük itt mellesleg a sínai mutató névmásokat is t. i. közelre mutatók czhe, sze, sí (magyar s), cse am. cz; távolra mutatók: pi, fu, khi am. az. Mind ezek, mind a személynévmások, miként némelyeknél föntebb is megjegyzők, még más érdekes jelentésekkel is bírnak, pl. a mondottakon kivül eül egyik jegyben am. közel jön; egyszersmind; továbbá; és; zso am. engedelmeskedik; miként, mire nézve. A sí (az) mutató névmásról megjegyzi Schott Vilmos, hogy az közelebbről am. igazi, valódi, s igenlő szóként am. igen, valóban, bizonyára, úgy van (so ist es, ja, wirklich, recht. Chinesische Sprachlehre. 54, 72, 129, lapokon); néha nagyobb erősitésül kettőztetve: sí-sí (íme a régi isa mind lényeges hangban, mind pedig jelentésben egyezve a sínai sí szóval, akár vegyük ezt egyszerűen, akár kettőztetve: „isa por és hamu vagymuk“ am. valóban v. bizonyára por és hamu vagyunk stb.

F. A néger nyelvekből érdekes példák olvashatók Ő harmadik személyi névmás alatt.

Ezek után vessünk még egy pillantást a személynévmásokból származott birtokos névmásokra s vegyünk mindenik osztályból (a sémi családbeli arab és héber nyelvek kivételével, melyekben, mint föntebb láttuk, csak birtokosragok léteznek, de különálló birtokos névmások nincsenek) némely ismeretesb nyelveket.

A birtokos névmások rendszerént a sajátitó esetből alakúlnak, némely nyelvekben pedig a kettő teljesen azonos.

Az elsőbbekre példákul szolgáljanak e következők.

A latin nyelvben:

a sajátitó

mei-ből

lesz

meus, mea, meum

tui-ból

lesz

tu-us, -a, -um

sui-ból

lesz

su-us, -a, -um

nostri-ból

lesz

nos-ter, -tra, -trum

vestri-ből

lesz

ves-ter, -tra, -trum

sui-ból

lesz

(mint föntebb).

A görög nyelvben:

a sajátitó

εμου-ból

εμος, εμη, εμον

σου-ból

σος, ση, σον

ου-ból

ος, η, ον

ημεις-ből

ηπετερ−ος, −α, −ον

υμεις-ből

υμετερ−ος, −α, −ον

σφεις-ből

σφεταρ−ος, −α, −ον

A persa nyelvben ismerni kell előbb a sajátitói viszonyt, mely igen érdekes. T. i. a persa nyelvben a sajátitói viszony rendszerént így fejeztetik ki: a birtokot jelentő név i úgy nevezett viszonyragot kap (melyet iszáfeth néven neveznek), s ez után tététik a birtokos pl. deszt kéz, deszt-i kez-e, kháne ház (kolna), kháne-i háza; utánok tevén csupán alanyesetben a birtokost, pl. peder, lesz kháne-i peder háza atyának, deszt-i peder keze atyának.

Ezen i, mint látjuk, teljesen egyeznék a magyarban a harmad személyi birtokosraggal, de ezt nekünk mondani nem szabad; hanem a persa nyelv buvárai azon i-t visszahozó (relativ) névmásnak tartják, mely ugyan az új persa nyelvben ki, de a régibb persa nyelvben i alakban is eléjön, honnan kháne-i peder azt tenné: ház mely (v. régiesen: ki) atyáé (domus quae patris [est]).

A birtokviszony a névmásokkal hasonlókép ezen módon is fejeztetik ki: náme-i men nev-em (név [ki] éné), kháne-i tü, ház-a-d, deszt-i o kez-e; több személy: kháne-i má ház-u-nk, kháne-i sűmá ház-a-tok, kháne-i isán v. kháne-i-sán ház-o-k.

De kifejeztethetik ezen birtokviszony egészen birtokosragokkal is, mint a magyar s némely más altaji nyelvekben, leginkább csak a személyek egyes számában, ekképen: deszt-em kez-em, deszt-et kez-ed, deszt-es kez-e. A többes személynévmások: mán, tán, sán alakokban használtathatnak mind névmásokként (a birtokviszonyi i raggal) mind ragokként (i nélkül).

A többes birtok kifejezésére a birtoknév többesbe tétetik, s ez után jön ahhoz a birtokviszonyi i, ez után ismét akár a személy névmások akár a birtokos ragok, pl. püser gyermek (purgyé), püser-án gyermek-ek, püszer-án-i men v. püszer-án-em gyermek-ei-m (szó szerént: gyermek-ek-em), püsz-er-án-i tü v. püszer-án-et gyermekeid stb.; önhangzó után j- közbeszúrattal pl. direm érem, pénz, direm-há érm-ek, direm-há-j-em érm-ei-m, direm-há-j-et érm-ei-d stb.

Van még egy harmadik eset is, amidőn t. i. a visszaható névmások jönnek használatba, melyek közt legszokottabb a khód szó, s magában is mindenik személyre viszonyúlhat, tehát am. magam, magad maga, magunk, magatok, magok, de elébe jöhetnek a személynévmások is mint: men khód en magam, tu khód te magad, ó khód (v. kód-es) ő maga, má khód mi magunk stb.

Ezen szóval tehát akár magában, akár a személyragokkal együtt kifejezhetők a személyes névmási birtokviszonyok is, pl. kháne-i khod én házam, te házad stb. v. magam, magad stb. háza; vagy pedig kháne-i khód-em én házam v. enmagam háza, kháne-i khód-et, te házad v. te magad háza stb.

Az önálló birtokos névmások pedig án (amaz, ama) mutató névmással fejeztetnek ki, ez a személy névmás előtt szintén birtokviszonyba tétetvén ekképen: án-i men (szószerént id quod meum, magyarosan: azza éné, vagy mintha az ,eny-ém’ szóból elhagynók az első részt – az ,én’-t – ém = ez-em) enyém, án-i tü az-od, tied, án-i vei övé stb. vagy khód szóval: án-i khód (minden személyre vonatkozva) enyém, tiéd, övé, miénk stb.

A mongolnyelvben a sajátitó esetek ekképen állanak:

min-i v. min-u (éné) enyém, csin-u tiéd, egűn-ü övé, bidan-u v. man-u miénk, tan-u tiétek, edün-ü övék.

Ugyanezek használtatnak birtokos névmásokúl is, pl. minu ghar (= enyém kar) kar-om, kez-em, minu ghar-un karomnak, stb. Birtokosrag pedig a mongolban csak egy van, mely ghan gen alakban a névmodositó (v. viszonyitó) szócskával összeolvadva minden személy birtokát kifejezi, pl. a sajátitóban ju-ghan, jü-gen, a tulajdonitóban: da-ghan, de-gen, a távolitóban: ecze-gen stb. Alig lehet kétség benne hogy ezen ghan, gen rag egün-ű (= övé) névmás módosúlata, legalább ezzel azonegy törzsű; s (mint a szanszkritban szva) (eredetileg am. övé, suus Bopp), a szláv nyelvben szvoj, az imént eléadott persában a khód) minden személyre vonatkozhatik pl. erdem, degen érdememnek, érdemednek, érdemének, érdemünknek stb. amint t. i. a mondat értelme hozza magával.

Az önálló birtokos névmások kei (= ki, quid) ragot vesznek föl pl. minu-kei (meum quid, der, die, das Meinige) az enyém, csinu-kei a tiéd stb. (,Különálló’ és ,önálló’ közt különbséget teszünk).

A szuómi finn nyelvben különálló birtokos névmás nincsen, hanem csak birtokragok; még pedig (némi szójárási eltérésekkel):

1-ső sz. ni, (tupa-ni szobám), mme, (tupa-mme szobáim) 2-ik sz. si, s (tupa-s szobád), nne, (tupa-nne szobáid) 3-ik sz. nsa. nsä, (tupa-nsa szobája, és: szobájok).

A török-tatár nyelvben, miként a magyarban, mind a külön és önálló birtokos névmások, mind a birtokragok megvannak.

A különállók (possessiva pronomina separata. Kollár) maguk a sajátitó esetek, ú. m.:

ben-üm (némely tatár szójárásban: men-ing, men-im) enyém, szen-üñ tiéd, an-üñ övé;

biz-üm miénk, sziz-üñ tietek, anlar-üñ övék (üñ, ing az általános sajátitói ragok; az első személyben az üm csak az ,ün’ módosúlata).

Ezek önállólag szintén fölveszik a ki szócskát: benüm-ki (meum quid) az enyém, szenüñ-ki a tiéd stb. A birtokosragok némi különbséggel (a második személynél) a magyar birtokosragokhoz lényeges hangokban hasonlók ú. m.:

Egyes első személyé: m, (üm, im, ïm, t. i. mássalhangzók után önhangzó jön közbe),

2-ik személyé: ñ (üñ, iñ, ïñ, máss. után), a tatárban: ng,

3-ik személyé: i (mássalhangzók után), szi (önhangzók után).

Többes első személyé: müz, miz (ümüz, imiz mássalhangzók után),

2-ik személyé: ñűz, ñiz (üñüz, iñiz máss. után), a tatárban: ngiz

3-ik személyé: i (a lar, ler-hez járulva: lar-ï v. ler-i),

pl. baba-m apá-m, baba-ñ (a tatárban: baba-ng) apád, baba-szi ap-ja, baba-müz apá-nk, baba-ñűz a tatárban: baba-ngűz apá-tok, baba-lar-ï apjok. Több birtoknál a többesi raghoz (lar ler) függednek a föntebbi birtokragok, pl. baba-lar-üm (szó szerént: apá-k-om) apá-i-m, baba-lar-üñ, apá-tok stb. Azonban a 3-ik személynél egészen összeüt mind a két ragozat, pl. hakk-lar-i, am. jog-uk és jog-ai-k, t. i. a lar mind a személyekre mind a birtokokra vonatkozhatik; a homályt vagy a mondat többi helyei, vagy a birtokos névmásoknak is használata oszlatják el, pl. anüñ kitablari az ő könyvei, anlarüñ kitablari az ő(k) könyveik. T. i.

A különálló birtokos névmást és birtokragot együtt is alkalmazhatni, pl. benüm baba-m, szenűñ baba-ñ stb. oly formán mint a magyarban én apá-m, te apá-d, bizonyosan azon lényeges különbséggel mint a magyarban l. HANGNYOMATÉK. Itt is mint a magyarban, nem az irodalmi, hanem a népnyelv adja a kulcsot a hangnyomaték megismeréséhez. Ilyforma hangnyomaték látszik a törökben is e szólásnál: benim kitabüm dejil, szenin dir én könyvem nem, (hanem) a tied.

A sínai nyelvben, mint egyebekben, úgy a személynévmásokra vonatkozó birtokjelölésben is a legegyszerübb eljárás dívik, t. i. a személynévmás mint birtokló elül, a birtoknév pedig utól tétetik minden változás nélkül, pl. ngò fú én apá(m), eul fú te apá(d) stb.

A fentebb érintett sémi ú. m. arab és héber nyelvekben különálló birtokos névmások nincsenek, hanem csak birtokragok; melyekről már föntebb vala szó.

Mind ezen eléadottakból ezen következtetéseket vonhatjuk le:

1) Az első személynévmást az önhangzón kivül lényegben n vagy m orr-, néha k, g torokhangok alkotják. Ugyanis

a) Noha az eléadott árja nyelvekben (a persán kivül) az alanyesetben valamely torokhang találtatik t. i. h, k, g, melyekből módosult a szláv j is, de már a függő (obliquus) esetekben az egyesszámban mindenütt, a többesben pedig nagyobb részben, így a birtokos névmásokban is m v. n a lényeges hang. Az árja származásu igékben torokhang helyett első személy jellemhangja már eredetileg is m (Bopp Ferencz) példák: szanszkrit dadá-mi, görög διδωμι, litaui dů-mi = ad-om. A latinban is találunk példákat némely más idők és módokban, ú. m.: da-ba-m, da-r-em, ded-er-am, ded-iss-em stb. (A k torokhang eléjön a magyar első [vagy alanyi] igeragozásban, pl. ad-ok, kér-ěk; miről l. SZEMÉLYRAG).

b) A sémi nyelvek közt különösen az arabban nemcsak az önálló személynévmásokban (ene v. ená = én és nahnű = mink) hanem különösen a személyragokban is ni és ná (= miénk, és minket) rendszerént megmaradott az n hang, mint föntebb láttuk.

c) Az altaji nyelvekben állandóan feltaláljuk az első személyekben az m-et v. n-et, mert a némelyekben találtató b is csak a rokon m változata, innen a török bin a tatárban min, sőt magában a törökben is az első személyragokat m lényeges hang alkotja, igy a mongol és mandsu nyelvben is. Az altaji nyelvekhez járul mind az új persa, mind a parszi (régibb persa) nyelv, melyekben szintén állandóan m az első személyek jellemhangja.

d) A sínai nyelvben a legszokottabb első személynévmásban ngo v. ngu mind az n orr-, mind a g torokhang megvan. Tübeti nyelven: nge.

e) A japáni régi va s újabb kori va-ga szóban is a v a rokon m helyett áll, mely elé is jön egy másik alakban, t. i. a mi-ga szóban, mely lényegben egyezik a sínai ngo v. tübeti nge szóval.

Ha most eredeti jelentését akarnók tudni az első személyt jelentő szóknak, erre nézve elágaznak a nézetek. Bopp Ferencz véleményét különösen a szanszkrit nyelvre vonatkozva már föntebb láttuk, mely szerént az a-ham szóban az a önhangzó mint a mutató névmásnak is törzse (= magyar e v. ez) a lényeges rész, a h csak toldalékhang mint a görög γε, úgy az am is, mely megvan a 2-ik (tv-am), 3-ik (szvaj-am) személyben, úgy a vaj-am (mink), juj-am, (tik), aj-am (ezen) szókban is, szintén csak toldalék (Endung); oly formán mint a magyar nyomositó n; enn v. ennen, ten v. tennen stb. szókban, mint föntebb; igy az arabban is eléjön (elül) az en szótag a 2-ik személyben: en-te; sőt Ballagi társunk egyik értekezésében úgy találjuk, hogy a különböző héber nyelvágak egybevetése következő alakokat tüntet fel:

1. án-óki (en-n), an-achnú (mi-n),
2. an-táh (te-n), an-tem (ti-n),
3. in-hú (ö-n), in-hún (ön).

„A magyar nyelvészkedés köre“ (M. A. Értesitő. 1859.) Azonban, mint föntebb láttuk, az első személy jelölésére, hasonlíthatlanul többször lényeges m fordulván elé, Benfey (,Wurzellexicon’-ában) azt véli, hogy az első személyt jelző lényeges hang az m, úgy hogy a szanszkrit aham sajátlag maham volt, de több esetekben (s némely igehajtogatásokban is) már igen régi időben elenyészett, mindazáltal a görög εμε, εμου, εμοι szókban az ε is jelentőséggel bír és a névmási fogalom erősbitésére szolgál. Pott azt mondja (Zählmethode 134. l.) hogy az aham szóban az első rész ah (dicere) a gyök, s aha am. a latin ait, a görög η; az egész ah-am szó tehát azt teszi: hic gui loquor. Igy Lassen is. Kaltschmidt szinte azt mondja, hogy ich, ego, εγϖ am. a beszélő, s a többek közt eléhozza a mongol üge szót is, mely am. szó, beszéd (a magyar ,íge’). Schleicher szerént az első személynévmás gyöke: ma azonos a ma (gondolkodni) ígegyökkel, melyből ,mensch’ (régi hindu ma-nu, góth ma-n) is származik, tehát az ,ich’ eredetileg am. ,mensch’. Heyse Némethon kitünő nyelvtudósainak egyike, kire itt mind a három személynévmás fejtegetésében fogunk hivatkozni, ,System der Sprachwissenschaft’ czimü munkájában ezeket mondja a 123. és 124. lapokon): „A hang akadálya a fej belsejében az (m, n) orrhangok eléállitásánál, ezen hangoknak tompa, homályos és egyszersmind bensőségi jellemet kölcsönöz, melyet már Plato is tulajdonít ,Cratylus’-ában az n-nek.... Ezen orrhangi természetöknél fogva kétségtelen vonatkozásuk van a beszélő alanyra is, a mei, −μι, μον, mein stb. szókban.....

„Hogy az m és n vonatkozása az alany bensőségére és így különösen az első személyre a hangnak természetes jelentőségében alapszik, világosan mutatja – úgy mond – azon körülmény, hogy ezen szóhangok az (árjával) nem rokon törzsü nyelvekben is uralkodók az első személynévmásban. E személynévmás a finnben: mina (minä), az éstben: minna, a lappban: mon, a syrjänben: me, a cseremiszben: min, a mongolban: bi (sajátitója: minu), a magyarban: en, a baszkban: ni; a magyar az enyémet és tiédet m- és d-vel fejezi ki: atyá-m = mein Vater; atyá-d, dein Vater stb. – Még a szanszkrit man gyök is (mint imént láttuk), ezen bensőségre vonatkozik.“ – Ismét másutt 118. l. „A mássalhangzók jellemzetes érteményét, különösebben a nyelv- és szájpadhangok ellentétét (den Gegensatz der Zungen- und Gaumenlaute) legtisztábban az alakszók gyökeiben ismerjük fel. Hasonlítsa össze valaki az ich, ego, ja, (sínai) ngo stb. szókat, melyekben az alanyra viszonyúlás a szájpadhangban fejeztetik ki, a du, der, dieser szókkal, melyek a beszélőn kivüli tárgyra mutatnak.“ Tehát szerénte mind az m és n mint orrhangok, mind pedig a k, g mint szájpadi (gyöngébb torok-) hangok a beszélő alanyra mutatást is kifejezik, s e szerént meddőnek látszik az arróli vitatkozás, hogy az m, n, vagy a k (h, ch), g hangok-e a lényegesbek és eredetiebbek. A magyarban semmi se könnyebb, mint az első személyi névmást értelmezni, ha meg nem neheztelnének hazai nyelvtudósaink. Az e és i (magas v. felhangok, némely külföldiek szerént gyönge hangok), valamennyi magyar mutató névmásban és más mutató szókban közelséget jelentenek az a, (o mély v. alhangok, erős hangok) ellenében, pl. e, ez, eme v. emez, ily, (régen: ely), ide, (régen: ede), itt, innen, így, imígy stb. a, az, amaz, oly, oda, ott, onnan, úgy, amúgy stb. ellenében. Továbbá az n és a ragokban m, számos szavainkban általán a ,mutatásra’ vonatkoznak, pl. eme (mongolul: ene, persául: ín) és ama (japáni nyelven: ano, persául án), emitt és amott, eminnen és amonnan, emide és amoda, emerre és amarra stb. Ezek szerént a magyar en v. én szóban két fogalom rejlik: a közelségé, és mutatásé, vagyis annak jelentése: közelmutató, mit a magyarban egy másik, teljesen rokon önálló szó is kifejez: ím (latinul: en); vagyis az én szó az ím szóval mind hangban, mind alapfogalomban azonos; (a székelyeknél általános divatu az ,ingem’ szó ,engem’ helyett). Lehet-e ennél egyszerűbb és természetesb? Hogy az n az első (vagyis alanyi) igeragozás egyes első személyében k-vá, s az egyes tárgyesetben (engemet) ng-vé változott, (ha Heyse föntebbi elvétől el is tekintünk) ez az n természetében fekszik, mely mint orrhang könnyen veszen maga mellé torokhangot, sőt ezzé át is változik, és megfordítva az ng könnyen módosul n-né, mint a tatárban és törökben általán a sajátitó ragokkal történik; sőt az ng-t a nyelvbuvárok pl. Heyse (121. 122. l.) az m n-nel együtt egy osztályba teszik. Megemlítjük itt Ballagi társunk nézetét is, ki a torokhangok megfejtésére ki (qui, quid) szót teszen föl, mintha t. i. minden személy magához venné e kérdéses esetekben ezen ki szót: én-ki (ego ille), te-ki, ő-ki v. ön-ki, innen az ,engemet,’ tégedet’ tárgyesetek is ezekből módosúltak volna: én-kimet, te-kidet. S ekképen szerénte az első igeragozási egyes első személyben is csak a k maradott fenn, valamint az ikes igék egyes harmadik személyében is. („A magyar nyelvészkedés köre.“ Magyar Akadémiai Értesitő. 1859.). Visszatérve az én = ím föntebbi fejtegetésére, még megjegyezzük, hogy, itt leglényegesebb hangnak a közelséget jelentő e v. i hangot, vagy Bopp F. szerént a közel mutató névmás törzsét tekinthetjük, azonban a magyar nyelvben, mint csaknem általán az altaji nyelvekben a rag önhangzója a hangrendszer vagy a külföldieknél úgynevezett önhangzói egyezmény (Vocalharmonie) szerént a tőszó önhangzójához illeszkedik, innen jóllehet a magyar név- és igeragozásban az m (illetőleg k) az egyes első személyben állandóan megmarad, azonban az e (illetőleg ě, ő, ü) alhangú szók után szintén alhangú a- (illetőleg o-, u-vá) változik. l. SZEMÉLYRAG. Továbbá, ha Heyse elvét fogadjuk el, úgy az n és m hangok is lényeges részt vesznek az első személy jelölésében, mint föntebb láttuk. Megkivánjuk még érinteni, hogy ha az első személyi m-ben a beszélőt akarjuk feltalálni, úgy erre is a magyar mond gyökeleme (mon) ad legszembeötlőbb felvilágositást, a mongolban is ama v. aman am. száj.

A második személy jelölésére a nyelvek általában (igen csekély eltéréssel) a nyelv- v. foghangokat (d, t, sz) használják. Külföldi nyelvészek megegyezni látszanak abban, hogy ezen hangokat tekintve a 2-ik személy d- v. t-ében v. sz-ében tárgyra mutatás, és a ,tova’ fogalma (das Deuten Zeigen, δειξω, indico, digitus, továbbá, Stosz, Dehnung stb.) rejlik (Heyse idézett munkája 120. lapon). Másutt: „Az én (ich) szónak a te (tu, du, σν, dóriai τν) jelentős ellentéte“ (104. l.), imént már idéztük, hogy, a du, der dieser szók a beszélőn kivüli tárgyra mutatnak.“ Innen tünik ki az is, hogy, mint föntebb láttuk, számos nyelvben, még pedig nemcsak árja hanem altaji nyelvekben is t és sz (néhutt s) a harmadik személy jellemhangjai is. Röviden fejezve ki magunkat: az első személynévmás önmagára mutatást, a 2-ik és 3-ik személynévmás tova mutatást fejez ki. Ha különösen a magyar nyelvet tekintjük, tárgyra mutatást jelentenek a t és d ezekben: itt, emitt, ott, amott, ide, emide, oda stb. és távolitást távolodást ezekben: tol, tova, túl, téltúl, taszint stb. valamint az sz ezekben szana-(szét), szak, szakad, szakaszt, szél (margo), széled, széleszt stb. Amazok tiszta gyöke: to, ta, te, ezeké: sza sze. A mongolban is a t a mutató szókban a távolt jelenti, pl. ejmü ilyen, t-ejmü olyan, ejn így, ilyen, t-ejn úgy, olyan, ende emitt t-ende amott, (mandsu) ere ez, (mongol) t-ere az, ede ezek, ők, t-ede azok ők, eneken v. enekü emez, t-eunigi amaz stb. Továbbá da, de a török-tatárban helyrag, a mongolban pedig tulajdonitó (dativusi) rag is. Ezek szerént tehát igazolva volna a tárgyra, vagy tova, távolra mutatás a második és harmadik személy d, t és sz v. s hangjaiban. Ide tartozik a d-vel szintén közel rokon z is, úgy hogy a magyar az névmutató némely régi iratokban ad alakban jön elé; másutt is a kettő gyakran fölcseréltetik egymással, pl. gondolkodik, gondolkozik. Azonban több, kivált altaji nyelvekben a harmadik személy puszta önhangzóval is fejeztetik ki, pl. a magyarban ő-vel, mely tájdivatosan ü, a törökben o-val, mely sokszor ol is, és a függő esetekben on, an, némely tatárnyelvekben u v. ul stb. „Das u, der äusserste, tiefste Vocal drückt die Empfindung des Widerstrebens, der Abwehr... aus, also eine abstossende Richtung des Subjectes“ szól Heyse. Tehát az u, ü s a legközelebbi o, ö önhangzókban ismét a tova értelme lappang. Ide járul, hogy ezen önhangzók előtt némely nyelvekben lehelési, kilehelési h is van, pl. a föntebbi sémi nyelvekben (hue, hu), a szuómi finnben (hän), némely régi magyar iratokban (hű), ezen kilehelési h által pedig szintén a ,tova’ értelme fejeztetik ki, ilyen szók a magyarban: halad, halaszt, hág, hajt, hat, hány, hárít, hess, hord, hossz, huh! hull, hurczol. Innen magyarázandó némely nyelvekben a 2-ik és 3-ik személynél eléforduló k is, mint a h-val igen közel rokon torokhang, kivált utóhangzóval, mely által tisztán a ki-lehelés (= távolodás, távolitás van kifejezve, pl. ki régen: küve, kül, künn, kivül stb.), ú. m. a japáni ki 2-ik személyi névmás a sémi 2-od személyi ka, ke ragok, a mongol egün-ü és sínai khi 3-ad személyi névmások. A sínai nyelvben eléjön mint 2-ik személyi névmás eul is, valamint a magyar l mint másod személyi igerag; ezekkel legegyszerübben rokonítható a magyar el szócska, mely, miként mindnyájan tudjuk, szintén a ,tova’ értelmében osztozik. Végre eléjön még n is 2-ik személyként, ú. m. a sínai nyelvben: ni, nai, a vogulban: non, a japáni nyelvben: na; némileg a török és finn nyelvben mint 2-ik személyi rag. Ezek vagy az l-lel való rokonságból csúsztak be, pl. a magyarban: lám, régen: nám, onnan, régen: onnal stb., vagy pedig itt az n nem mint orr-, hanem mint nyelvhang szerepel, tehát mint ilyen, Heyse szerént is általán tárgyra mutatást fejez ki; innen fejthető meg a magyar mutató szócska ni is, mely a japáni nyelvben helyrag is, pl. koko-ni itt-en, szoko-ni ott-an, aszoko-ni amott-an, uje-ni, fent, szita-ni al-ant stb., ugyanez tulajdonitói (dativusi) rag is. Ezekben bővebben terjeszkedénk ki a személynévmásokra, mint általán a nyelvek szerkezetében legfontosabb tényezőkre, véleményünk szerént nyelvhasonlitási tekintetben is igen nagyon fontosakra. l. a SZEMÉLYRAG czikket is.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem