Ária
Ária (ol. aria, fr. és ang. air), tulajdonkép minden énekelhető dallam, melynek befejezett formája van. A francia air-t egyformán használják az ének- és hangszer-zenedarabok elnevezésére, de csak abban az esetben, ha a főtartalmat szép dallam képezi. Igy használták az A. szót a XVII. és XVIII. században mindenütt és egyaránt beszélnek játék-áriákról és ének-áriákról. Ma azonban az Á. elnevezés alatt kidolgozottabb, zenekisérettel ellátott magán-énekdarabokat értünk, tekintet nélkül arra, hogy dalművek, cantatek vagy oratóriumok részleteit képezik, vagy külön, hangversenyekben való előadás céljából készülnek (l. hangverseny-áriák). A balladá-tól (l. o.), mely , szinte zenekar kisérettel van ellátva, az Á. annyiban különbözik, hogy az utóbbi érzelmeket tolmácsol míg az előbbi elbeszél; a daltól melyhez egyébként az Á. abban az esetben, ha zenekar helyett zongora kíséri, nagy mértékben hasonlít (különösen mikor rövid), annyiban különbözik, hogy a dal csak általános érzelmet fejez ki, míg ellenben az Á. bizonyos személy kedélyállapotát ecseteli, mely valamely eseménynek következménye. A hangversenyáriának különleges voltánál fogva ezen események csak feltételeztetnek. A kifejezés magasabb drámai lendületet nyerhet, ha a beszéd egyszerü elbeszélésből és reflexióból megszólításba megy át. Vannak tehát áriák, melyek nem egyebek, mint megzenésített magánbeszédek (monolog) míg mások egy nagyobb együttes jelenetnek részeit képezik. Az A.-knak külön csoportját képezik az egyházi áriák (aria di chiesa), melyek vagy imák vagy áhitatos elmélkedések; ezek különböző hangulatokat fejezhetnek ki (megtört kedély, félelem, hála, öröm sat.).Nagy jelentőségü műformává fejlődött ki az A. az ugynevezett nagy vagy da capo áriában, melyet legelőször Scarlatti A. használt (1693-ban a «Teodora» dalműben). A nagy Á. két főrészből áll, melyek a hangulat, időmérték és művészi kezelés tekintetében egymás ellentétét képezik: az első rész bő alkalmat nyujt az énekesnek gégeügyessége kifejtésére, bővelkedik szövegismétlésekben; s ebben a zenei alapgondolat (téma) alaposan ki van dolgozva; a második részben ellenkezőleg az énekrész nyugodtabb jellegü, de a kiséret ellenpontozat tekintetében gazdagabb. A második rész után következik még a da capo, t. i. az első résznek az énekes által ékesítésekkel bővebben ellátott-ismétlése. A mint az énekesek virtuozitása az olasz opera főtényezőjévé vált, a zeneszerzőknek első sorban arra kellett tekinteni, hogy az énekesek számára báladatos és fényes részleteket irjanak; ennek következtében a nagy Á.-hól a koloratur- vagy bravourária fejlődött ki. A da capo Á. körülbelül a XVIII. század végeig virágzott; most azonban már nincs divatban, és az A. szabadabb s változatosabb alakú kezelésének engedett helyet. A da capo-nak változatlan ismétlése drámaellenes voltánál fogva elmaradt. Az Á. tématikus tagolása a szövegtől függ, ugy hogy többször rondo-formát képez vagy az Allegro-tétel két lassú tétel közepét képezi sat. Az g.-k különleges fajai gyanánt felemlítendők még: a versenyző Á., mely ben az énekhang mellett mintegy azzal versenyezve egy vagy több hangszer lép föl kötelezőleg (Bach Mozart, Meyerbeer-nél sat.); az ellenpontozatos Á., melyben az énekhang a zene ellenpontozatos szerkezetében részt vesz (Bach, Händel); az ugynevezett parlando-Á., péld. Rossini és mások víg operáiban melyekben a szótagos éneklés szerepel. Kisebb terjedelmü Á.-kat, melyek a dalhoz igen közel állanak, s melyeknél a zenekarkiséretet zongorakiséret pótolja (mint ez a szalonban való előadásnál szokott történni), melyek forma tekintetében a daltól egyáltalán nem különböznek: Cavatinák-nak, Arietták-nak, vagy éppen dalok-nak (Couplet, Canzona) neveznek.
Esztétikai jelentőségét illetőleg az A. a zenedrámában (operában) a cselekvény nyugvását jelenti, és pedig valamely lirai momentum szélesebb kifejtésének érdekében; Wagner R. és hivei ezt jogosulatlannak és stilellenesnek tartják, míg egy másik erős párt az Á.-t a drámai zene legkiválóbb gyöngyének tartja. Ezek ellentétes elvi kérdések, melyekben nincs megegyezés, és csakis egyik vagy másik álláspontot lehet elfoglalni. Annyit azonban állíthatni, hogy a kizárólag énekvirtuozitásra készült bravour-ána esztétikailag jogosulatlan; ám itt is vannak kivételek, péld. Fidelio nagy áriája (Beethoven hason cimü dalművében) oly alkotás, mely lehetővé teszi azt, hogy a bravour-ária kárhoztatói egyuttal a Fidelio-ária tisztelői legyenek.
