Artemis,
Artemis, a görögök mitologiájában a vadászat istennője, Zeus és Létó leánya, Apollón ikertestvére, kinél egy nappal előbb, Ortigia szigeten született. Abban a korszakban, midőn a görögöknek mondavilága már bizonyos mértékben megjegecesedve volt, A.-t mint Apollónnak női pendantját tisztelték. Kettesével ejtik el Tityost, ki anyjukon erőszakot akart elkövetni, kettesével büntetik meg Niobét gyermekeiben anyai tulzott hiúságáért; a gigászokkal A. testvére oldalán harcol. Hirtelenül és váratlanul sujtja halállal a nőket, miként Apollón a férfiakat, de ha kiengesztelik, el is hárítja megint a dögvészt. Jóságos nemtője a tenyészetnek, melyet azonban le is perzselhet. Védőasszonya az állami és községi, a társadalmi rendnek, sőt némely helyen, csakúgy megint, mint Apollónt, jóslatok nyujtásáért is tiszteltek. Mint a vadászat istennőjét inkább a költők, semmint a néptudat fogta fel, s ha voltak is templomai, miként Athénben, Megarában, Szirakuzában stb., ily minőségében való imádása csak igen szerény terjedelemben történt. Hegyvölgyön szertekalandozó, íjjal és vadászdsidával fölfegyverkezett vadásznőnek irják le, ki hegyi sellők kiséretében szenvedélyesen vadász. A legszüzebb, legszeplőtelenebb istennő, ki szigorúan bünteti azt ki szemérmét sérti. Halállal lakolnak ezért Aktaión, Őrión s az Alóadák. Régebbi korszakokban azonban A.-ben a folyam- és forrásistenséget s az animális és vegetativ tenyészet istennőjét tisztelték, kit csak ez utóbbi funkciója következtében tett meg a monda a hasonló minőségü Apollón ikertestvérévé.
Artemis.
Tiszteltek ugyanis egy Alpheiosmelléki A.-t Alpheiaia melléknévvel, egy Lusia (a. m. fakasztó) melléknevüt Kizikoszban és Mitilénében, mint ki a melegvizü gyógyító erejü forrásokat fakasztja elő a kőből. f) vette gondjaiba az ujszülött gyermeket, a pubertas korába lépő fiúk, s férjhezmenetelök előtt a leányok Spártában első zsengéül egy hajfürtöt áldoztak sírszentélyére. Az állatok közül különösen a bikának és a lónak tenyésztését mozdítja elő s ezért sarjasztja is a legelők dús zöldjét. Eredetileg és a legősibb időkben valószinüen kizárólag az éjjelt bevilágító fénynek az istennője volt, ki e minőségében idővel Selénét a népképzelemből ki-kiszorította. Igy mint istensége a holdnak, melynek a régiek behatást tulajdonítottak a nők havi számának bekövetkeztére, istennőjévé vált a szüléseknek is, s a IV. század óta a beótok Eileithyia melléknévvel széltiben tisztelték. Ő házasítja össze a szerelmeseket is, s míg a későbbi mitosz szeplőtelen szűznek fogja fel, a korábbi monda nem tud erről a vonásról semmit. Az ilyen gazdag vonású istenalak természetesen helyenkint egyes, a nép vallásában buzgón kultivált régebbi hasonló funkcióju istenségeket kiszorított, illetőleg asszimilált. Igy tisztélete Phigaleiában magába olvasztotta a Eurynomé-kultuszt, Lemnosz szigetén és Spartában az (Artemis-) Iphigeneiá-ét, kinek embereket és vért szoktak áldozatul hozni, s összeforrott végre az efezusi A.-nek tiszteletével, melyet az iónok gyarmatosításuk idejében már minden vonásában kifejlesztve találtak , de vallási rendszerökhöz minden részében alkalmazni még sem képaláírás 173.: Artemis. tudtak. Az eredeti efezusi A.-nak lényegét kimagyarázni most már nem tudják, minden, ami bizonyos valószinüséggel feltehető, az, hogy valami vonatkozásban állhatott a hajózással a tengeren, minthogy a templom, melyben az ősrégi istenképet őrizték, közel a víz, hez volt építve, s a tengerrel való összeköttetéséa későbbi elfövenyesedés ellenére is fentartották Szent állatjai A: nek első sorban a szarvastehén. azután a kutya, a vadkan, a bika és a medve s a kecske, szent növényei a ciprusfa és a babér. A név jelentését még nem sikerült kideríteni.
A.-t a latinoknál, l. Diana. Az efezusi A.-templomról l. Efezus.
Efezusi Artemis.
A művészet A.-ben főkép a vadászat és a világosság istenségét látta, részint az epikus költészetnek, részint a delfii jóslatoknak a görögök egész állami és társadalmi rendjére való behatásuk következtében. Ábrázolta pedig e felfogásához mérten v. a puzdrával, íjjal, vagy a világosságot árasztó fáklyával (mint A. Phósphorost). Az e fajta ábrázolásnak nyomai visszakisérhetők egészen az archaikus korszakba, melyben már állítólag Menaichmos és Soidas, naupaktoszi szobrászok, A.-t mint r adászó istennőt jelenítették meg. A ruha mindig a talpig érő chitón. Még a Pheidiás nevére elkeresztelt korszak is keveset foglalkozott A. alakításával s tulajdonképen csak a praxitelési epoka teremtette meg az A.-tipust. Övezett chitónu isten, ségnek, amazónszerüen van felfogva, a vadász-. kutya vagy szarvastehén kiséretében. E felfogásra megy vissza a párisi Louvreben őrzött, 98. számú úgynevezett Versaillesi Diana (l. ábrában), mely egy Rómában élt görög szobrásznak a műve s melyet Tibur (a mai Tivoli-nak) közelében a Villa Adriana-ban találtak. Ábrázolja az istennőt a futásában való hirtelen megállás pillanatában, amint a hátára akasztott puzdrába nyúl, hogy belőle egy nyilvesszőt elővegyen s így kedves állatját, a szarvastehenet, melyet szarván megfogott, üldözői elől megvédelmezze. Ruházata a rövid dór chitón, melynek lengése hirtelen való megállását igen kitünően szemlélteti. Ezzel a vadászó, rövid chitónu ístenalakítással szemben a holdistennő A.-t hosszú ruházattal jelenítette mega praxitelés-skopási korszak s e tipusra megy viszsza a berlini múzeumban levő úgynevezett Artemis Colonna (a római Palazzo Colonnában volt régebben), s egy a Vatikánban őrzött A.-szobor. Amaz hosszú hajfonadékokkal, emez rövid, göndör hajjal bir, mindkettőt azonban fáklyával és puzdrával együtt látta el az illető művész. Az A. Lusiát és Iphigeneiát alakító szoborművünk csak igen kevés és csekély értékű van, az efezusi Artemisből azonban nagyobb számmal, melyek közől igen jelentékeny az ábránkon is bemutatott, a Vatikánban őrzött, 81. számú a Villa Adrianából való, és egy a nápolyi múzeumban őrzött, 6278. számú, színes A. A jellemző attributumok itt a frigiai falkorona (corona turrita) és a sok emlő (melylyel az animális és vegetativ tenyészetet előmozdító istenséget szimbolizálták a görögök), s az alsó testet és lábszárakat pólyázó lefelé mindjobban kisebb kerületű, hengeralakú oszlop.
