Belvizlevezetés.
Belvizlevezetés. Folyóinknak a töltésezés következtében fölmagasított árvizei rendesen magasabbak, mint a két oldali terep felszine: miért is azon idő alatt, mig az árviz tart, az itt keletkezett belvizeket a folyóba vezetni nem lehet. Minthogy pedig nálunk a nagyobb árvizek nem őszszel, vagy télen, hanem tavaszszal lépnek föl, mikor a viz a gazdasági növényeket már kiöli, ha több napig vannak elborítva: ennélfogva nálunk a nedves években a B. kérdése rendkivül fontos. Az ártér ugyan a dolog természeténél fogva mindenütt alacsonyabb, mint a folyó megfelelő szakaszán az árviz szine; de amíg nagyobb esésü folyónál könynyü a belvizeket egy főcsatornába összegyüjtve egy ponton a folyóba vezetni, ahol az árviz már alacsonyabb a felső terep szinénél: addig a csekély esésü folyóknál, ahová töltések közé fogott folyóink nagyobb része tartozik, ez az eljárás nem alkalmazható. A Tiszának közepest meghaladó árvizei 2-3 sőt 4 m.-rel magasabbak az ártér mélyebb fekvésü részeinél, holott a vizszinnek csak 100-150 km.-re van ilyen esése; ha tehát a keletkezett belvizeket nyilt csatornán akarnók a Tiszába vezetni, ily óriási hoszuságú, illetőleg a szükséges esés miatt még ennél is hosszabb csatornákra volna szükség. Nálunk tehát a B. célszerüen csak vizemeléssel kapcsolatban létesíthető.
Igy állván a dolog, első kötelesség mindenütt, ahol nem nagyon csekély viztömegekről van szó, a különféle belvizeket magasságuk szerint különböző zónákba osztani, vagyis a magasabb fekvésü helyeken keletkezett vizeket külön főcsatornán vezetni a folyóhoz, a mélyebb fekvésü ártereken összegyülő vizeket pedig megint másikon. Ez által elérjük egyrészt azt, hogy a magasabb fekvésü csatornán még akkor is folyhat a viz, mikor az alacsonyabbnak zsilipjét már el kell zárni; másrészt pedig azt, hogy a vizek egy részét sokkal csekélyebb magasságra kell emelni, mintha az összeset csak egy főcsatornába gyüjtjük, melyet természetesen olyan mélyre kell leásni, hogy rajta a legmélyebb laposakról is levezethessük a belvizet; és végre - ami szintén igen fontos szempont - ha különböző magasságu vizeket egy csatornán vezetünk le, akkor a mélyebb helyekről csak akkor kezd a viz lehúzódni, mikor már az összes többi laposak szárazon vannak: holott ha külön vannak választva, akkor vizemeléssel, vagy az árviz elvonulása után mindenikről egy időben lehet a vizet leereszteni. Hazánkban még az a körülmény is kivánatossá teszi a belvizek ily elkülönítését, hogy a folyók ősi ártere rendesen nagyobb viznyelő-képességü laza talajból áll, melybe a belviz könnyen beszivárog: ellenben a magasabb fekvésü helyeken gyakoriak az ennek keletkezésére oly alkalmas székes talaj és az átnembocsátó fenekek. Gyakran már ezek külön elvezetése elegendő az ősi ártér mentesítésére. Még azon esetben is, ha a magasabb fönsik nem nyúlik közvetlenül a folyóig, helyesebb inkább két töltés közé foglalva vezetni az ártéren a belvizet, hogy a magas fekvés előnyei teljesen kárba ne veszszenek. Ily esetben azonban óvakodni kell, hogy az ártér szomszédos részeit el ne posványosítsuk az által, hogy a csatornában a viz szinét huzamosabb ideig magasra fölszorítjuk.
Célszerü, sőt ott, hol a B. még nincs vizemeléssel kapcsolva, elkerülhetlenül szükséges a fő- és mellékcsatornákat kellő pontokon zsilipekkel és tiltókkal látni el s ily módon több szakaszra, bögékre osztani föl. Ez által megakadályozzuk azt, hogy a vizek mind a leglaposabb helyre húzódjanak és ott a csatorna partjain tulcsapván a szomszédos területeket elöntsék. Másrészt szabályozhatjuk a B -t, mert módunkban van azt olyan helyeken, hol kevés kárt okoznak, mint p. a legelőn, ugaron mindaddig visszatartani, mig azt máshonnan le nem vezetjük, ahol erre sürgősebb szükség van.
Tekintve azt a körülményt, hogy a töltések jóval magasabbak az árvizek szinénél, viszont a belvizeket lehetőleg a terep szine alatti árkokban kell levezetni: ennélfogva a viznek a csatornából a töltésen keresztül a folyóba való emelése gyakran rendkivül költséges, főleg a mély fekvésü árterekről. Eme költségeket jelentékenyen csökkenthetjük az által, ha a vizet nem közvetlenül a folyóba emeljük, hanem az ártér valamely alkalmas részét viztartóvá alakítjuk át, melybe az öszszes többi ártér vizeit mindaddig raktározzuk, mig a folyó vizállása a levezetést megengedi Ezen hollandi-nak nevezett módszer ujabban gyakran alkalmaztatik hazánkban is. Csóka község (Torontál vármegye) 1900 hektárnyi árterének belvizeit, melyet a töltésen keresztül 6-8 m. magasra kellene emelni, amihez mintegy 70 lóerejü gépre lenne szükség, egy 20 lóerejü gép által 1-2 m. magasra szivattyuzzák egy 80 ha. kiterjedésü, részben magaslattal, részben töltéssel körülvett viztartóba; honnan a Tisza vizének apadásakor csatornán a folyóba vezetik. E példa világosan mutatja, mily előnyös e módszer takarékossági szempontból. A másik, nem kevésbbé fontos szempont pedig az, hogy ily módon egyes község, vagy nagyobb birtokos megszabadulhat belvizeitől függetlenül szomszédjaitól, akik esetleg kevésbbé belterjes gazdálkodást űzvén, nem hajlandók a főcsatorna végpontján közösen felállítandó szivattyútelep költségeihez hozzájárulni. A belvizet ugyanis kiki saját birtokának egy alkalmas részébe szivattyuzhatja és akkor, midőn a folyó vizállása a zsilipek és tiltók kinyitását megengedi, a levezető-csatornába bocsátja.
A belviz szivattyuzásának egy másik gazdaságos módja abban áll, hogy azt nem a töltés fölött vezetjük a folyóba, hanem a töltés alá helyezett csövön nyomjuk át. Mig ugyanis az előbbi esetben a belvizet már a szivattyuzás kezdetekor is, vagyis mikor a folyó árvize csak nehány deciméterrel magasabb még nála, a legmagasabb árvizek szine fölé érő töltések fölé, tehát tetemes magasságra kell emelni: addig az utóbbiban csak a két vízszin között levő csekély nyomás-különbséget kell a gépnek legyőznie.
Az u. n. fakadó vizeket az árviz tartama alatt kiszivattyuzni nem tanácsos: mert tapasztalás szerint az eltávolított vizet folyton kipótolják a földalatti erek és igy a szivattyuzás csak ezen erek megszaporodását és kitágulását okozza. Ellenben szükséges a védtöltés háta mögött, ezzel körülbelül párvonalasan 50-100 m.távolságban alacsony töltéseket, szorítógátakat emelni; melyekkel a fakadóvíz szétterülését megakadályozzuk s egyuttal ennek szinét fölemelvén, az így keletkező ellennyomás által a fakadást lassítjuk. Ha a talaj nagyon vizátbocsátó, akkor a szorítógát háta mögött is lesz még csekélyebb mérvü szivárgás észlelhető: az így keletkezett vizet azonban a legtöbb esetben már célszerü lesz szivattyuzás által eltávolítani.
A B legfontosabb és egyuttal legnehezebb kérdését a levezetendő víz mennyiségének meghatározása képezi. Fontos dolog ez már a csatornák kiemelésénél is: egyrészt hogy ezeket túlságos nagy méretüre ne készítsük és így fölösleges kiadásokba ne verjük magunkat; másrészt pedig nem szabad kockára tennünk a munkálatok sikerét az által, hogy a csatornák elégtelen vezetőképessége miatt a vizek nem vonulhatnak le kellő időben. Ugyanez áll - talán még fokozottabb mértékben - a szivattyutelep költségére nézve is. Az elmélet azonban csak azon szempontok felől tájékoztat, melyek e kérdés megoldásánál figyelembe veendők: de hazánkban még nem áll elég adat és megfigyelés rendelkezésünkre az u n. tapasztalati tényezők meghatározására.
A levezetendő viz mennyisége függ: 1. a leeső csapadék mennyiségétől, 2. ennek mikénti eloszlásától, 3. az elpárolgás nagyságától, 4. a talaj geologiai alkotásától és művelésmódjától, 5. az időtől, mely alatt az összes viztömeg levezetendő.
Ami mindjárt az első pontot illeti, e tekintetben majdnem fontosabb a kivételek gyakoriságának és nagyságának, mint az átlagos mennyiségnek ismerete. A budapesti meteorologiai intézet följegyzéseiből számított 22 évi átlag szerint p. a 619 mm.-nyi évi csapadék rendkivül egyenletesen oszlik el; mert az év 12 hónapja közül 8-ban ennek menynyisége mindig 50 és 60 mm. közt váltakozik; csak kettőben száll jelentékenyen lejebb (jan. 37 és febr. 27 mm.) és szintén két hónapban (máj. és jun.) emelkedik néhány mm.-rel följebb. Ámde 1879 márc. és ápr. hónapjaiban a szokásos 100 mm. csapadék helyett 195;1881 ugyanazon hónapjaiban pedig 251 mm. esett. Mindkét esztendő nevezetes igen magas árvizeiről és káros belvizeiről. A 2. és 3. pont egymással összefüggésben van; mert nyáron 8-10-szer oly nagy a párolgás, mint a téli hónapokban és nálunk átlagban kétszerese a leesni szokott csapadéknak: ennélfogva a legbőségesebb nyári esőzésből is csak nagyon kevés belviz származik. A télen és tavaszszal leesett csapadéknak azonban csak 1/3 részét szokták elpárolgás címén levonásba hozni. A geologiai alkat is hasonló befolyással van a belviz keletkezésére: laza, homokos, vastag televényréteggel födött, mélyen fölszántott talajba a viz könnyebben beszivárog; kemény, agyagos vagy székes talajon ellenben a fölszinen marad. Előbbieknél a leesett csapadék felét, utóbbiaknál csak 1/4 vagy 1/5-ét lehet beszivárgás cimen levonni. A levezetésre felhasználható idő kérdése is rendkivüli fontos; mert ha ugyanazon vizmennyiséget rövidebb idő alatt kell levezetni, akkor nagyobb méretü csatornákra és vizemelő gépekre van szükség. E tekintetben irányadó, hogy a keletkezett belviz a gazdasági növényeknek ne ártson. Amely vidéken tehát rövid idő alatt nagy tömegü zápor szokott leesni, az hátrányban van a mögött. ahol az esőzések, ha tartósabbak is, de nem oly nagy tömegüek. Éppen igy ahol a téli levezetendő csapadék nagyobb szokott lenni, mint a tavaszi, ott a levezetésre hosszabb idő áll rendelkezésre: mert mentől hidegebb a levegő, annál tovább állja ki a növényzet kár nélkül a belviz által való elboríttatást. V. ö. Faragó Lipót: A belviz levezetése.
