Duprat
Duprat (ejtsd: düprá), 1. Antal, francia kancellár, I. Ferenc első és legjelentékenyebb minisztere, szül. Issoireban 1463., megh. 1535. 1507. a párisi parlament elnöke lett. XII. Lajos emelte őt fel, de ő Angouléme-i Ferenc trónörökössel tartott. I. Ferenc 1515. kancellárrá tette. Ilyen minőségében tárgyalta I. Ferenc nevében Bolognában X. Leóval a konkordátumot, mely a francia szabadságot és a francia nemességet kiszolgáltatta a királyságnak. Hanem a parlamenttel D. mihamar ellenkezésbe jutott. A királyi kegy megszerezte neki a sensi érsekséget, 1527. pedig a biborosi kalapot s joggal nevezték őt a XVII. század két nagy kardinálisa előfutárjának. Ferenc távolléte és fogsága alatt (1525-26) a király anyjával D. vitte a régensséget. V. ö. Duprat: Vie d'A. D. (Páris 1857); Hanstaux: Études historiques (u. o. 1886).
2. D. Péter Pascal, francia publicista, szül. Hagetmauban (Landes) 1812., megh. Chiléből való visszatértében 1885 aug. 17. 1839. a történelem tanára lett az algéria-gimnáziumban; visszatérvén Párisban (1844), több szociál-demokrata lapnak és a Revue indépendante-nak volt munkatársa. A februári forradalom után, Lamennais társaságában megindította a Le peuple constituant napi-, és a La potitique du peuple c. hetilapot. Az 1848-ki alkotmányozó nemzetgyülésen a mérsékelt köztársaságiakhoz tartozott. Az ő indítványára hirdették ki Párisban 1848 jun. 24. az ostromállapotot s ruházták föl Cavaignac-ot diktátori hatalommal. Az 1851 dec. 2-iki államcsiny éjjelén elfogták s 1853. Franciaországból számüzték. Eleinte Brüsszelben élt, ahol: La libre recherche c. alatt irodalmi szemlét szerkesztett; utóbb Lausanneba költözött akadémiai tanárnak, s megindította a L'Économiste c. folyóiratot. III. Napoleon bukása után (1870 szept.) visszatért hazájába s a nemzetgyülésbe választatta magát, hol a szélső balpárttal szavazott. Később uj hetilapot indítot (Le peuple souverain), melynek szerkesztéséről azonban már 1872 febr. lemondott. Egyuttal azonban a Le nouveau Journal napilap szerkesztőségébe belépett. 1876-81. a képviselőháznak tagja, azután pedig chilei követ volt. Művei közül még megemlítendők: Essai historique sur les races anciennes et modernes de l'Afrique septentrionale (Páris 1845); Timon et sa logique (u. o. 1845); Les tables de proscription de Louis Bonaparte et ses complices (Lüttich 1853, 3 köt.); Les encyclopédistes, leurs travaux, leurs doctrines et leur influence (Brüsszel 1865); La conspiration contre les petits états en Europe (1867); Les révolutions (1870); Frédéric Bastiat (uj kiadás 1878); L'esprit des révolutions (1879, 2 köt.). V. ö. Nigoul, Pascal D. (Páris 1867).
