Espartero
Espartero Baldomero, don, De la Vittoria hercege, szül. Granatulában (La Mancha) 1792 febr. 27., megh. Logronoban 1879 jan. 9. Atyja, a ki cselédközvetítő volt, a gyenge testalkotásu fiut papi pályára szánta. E. azonban 1808. önkéntes lett és vitézül harcolt a franciák ellen. Azután a leoni katonaintézetbe került s 1812. tiszthelyettes lett a Cadixban állomásozó mérnöki csapatban. 1815-25-ig Délamerikában harcolt Morillo Pablo alatt, a fölkelt gyarmatok ellen s itt anyira kitünt, hogy 1822. ezredessé, 1823. pedig dandárparancsnokká nevezték ki. Az ayacucho mellett szenvedett vereség után Spanyolországba ment vissza, hol Logrono városában egy gazdag földbirtokosnak leányát vette nőül. Izabella trónraléptekor (1833) azonnal az ifju királynő pártját fogta, mire Viscaya tartomány főparancsnokává nevezték ki. Ez állásban eleintén szerencsétlenül harcolt Zumalacarreguy ellen, de 1836. mint ideiglenes fővezér, ő menté meg Madridot a karlistáktól s jutalmul Navarra alkirálya s a baszk tartományok főkapitánya lett. Don Carlost erre visszaszorítá az Ebrón, győzött Lluchana mellett (1836), a miért Lluchana grófjává tették; fölmentette továbbá Bilbaót s megsemmisítette a karlisták seregeit Burgos-nál (1838 áprlis 27-én) és Penacerrada mellett. Győzedelmeit azonban nem tudta kellőképen kiaknázni. 1839. Izabella királynő első osztályu granddá s De la Vittoria hercegévé tette. 1839 aug. 31. Maroto-t megadásra kényszerítette Vergarában, mire Don Carlos Franciaországba menekült.
A polgárháboru szerencsés befejezése után, 1837-ben a cortes-be választották, hol az exaltados pártjára állott. Midőn Krisztina királynő 1840. azt a törvényt szentesítette, mely a községek autonom jogait (Ayuntamientos) megszorítá, E. szept. 7. manifesztumot bocsátott ki, melyben a királynőtől a törvénynek eltörlését, a cortes föloszlatását és a miniszterium elbocsáttatását követelte. És Krisztina meghökkenve E. szavain és a kataloniai zavargásokon, nemcsak követeléseit teljesíté, hanem miniszterelnökké is megtette. Mituán fényes bevonulást tartott Madridba, minisztertársaival Valenciába ment Krisztinához. Hosszas tanácskozások dacára sem jutván eredményre, a királynő okt. 10. leköszönt, E. pedig 1841 máj. 18. Spanyolország kormányzójává választatott. Okosan, erélyesen és ügyesen uralkodott; féken tartotta a republikánusokat, elnyomta az O'Donnellnek Krisztina érdekében szervezett pampelonai fölkelést, s a madridi katonai összeesküvést (okt. 7.); legyőzte a baszk lázadókat s nov. 30. diadalmasan vonult be megint Madridba. Azonban Barcelonában ujabb forradalom tört ki, minek folytán E. e várost megbombázta (1842). E kegyetlen intézkedés nagy elkeseredést szült; hozzájárult azon körülmény, hogy E. 1843 máj. 26. a cortest föloszlatta, mely hasztalan sürgette volt a gyülölt Linage tábornok eltávolítását. Erre barátjainak zöme is elfordult tőle, s midőn a májusban kihirdetett közbocsánat alapján a moderados (Krisztina hivei) is visszatértek, az egész ellenzék szövetkezett E. megbuktatására. A forradalom kitört, Narvaez, E. régi személyes ellensége győzött s 1843 jul. 22. bevonult Madridba, E. pedig Cadixba s onnan Angolországba menekült. Csak 1848. tért vissza hazájába, amidőn visszakapta méltóságait, de az udvarral feszült viszonyban lévén, Logronoba vonult vissza. Az 1854-iki mozgalmak idején a királynő meghivta a kormány élére s jul. 19. miniszterelnökké nevezte ki. Ünnepélyesen bevonult Madridba, de a szabadelvü párttöredékeket nem tudván egy párttá tömöríteni, állásáról 1856 jul. 14. megint lemondott s ujra Logronoba vonult vissza. Nyugalmát még az zavarta, hogy a cortes Izabella elüzetése után (1868) Spanyolország koronájával akarták megkinálni. V. ö. Florez E., historia de su vida militar y politica (Madr.1843-45. 4 köt.); Mariano, La regencia de B. E. (1870). Vasárnapi Ujság (1879).
