Fafaragás
Fafaragás. A képzőművészetek egyik ága, mely a fa műszaki tulajdonságainak megfelelően, forgácsoló szerszámokkal a fán vagy fából plasztikus formákat készít. A fafaragó művész szerszámai a fát megmunkáló rendes szerszámokon kivül még számos kisebb-nagyobb és különbözően alakított vésők. Régi időben minden szobrász egyuttal fafaragó is volt. Az ókor népeinél, még a görögöknél is, az istekeneket ábrázoló képeket fából faragták. A görögök a fafaragást is, ugy mint általában minden művészetet, Daidalossal találtatják föl. A művészeti fejlettség magasabb fokát érte el a középkorban, midőn a keresztény vallás megerősödésével és fölvirágozásának tetőpontján az építőművészettel egütt ez is a vallás szolgálatába szegődött és nagy mértékben hozzájárult a templomok belső diszítéséhez. Haználták azonban kastélyok, paloták diszítésére is. Virágzásának legmagasabb fokát a középkori F.-nak kórusi székeknél, a stallumoknál találjuk, melyekből az olasz, német, francia stb. templomokban különböző irányu remek példányok mai napig maradtak fönn. A stallumok remek alaki és ornamentális fafaragásához olasz és német templomokban még faintarso (l. Intarsia) és famozaik is járult diszítési elemek gyanánt. A kórusi székeken kivül a F. tárgyai még: szent szobrok, gazdag oltárok, keresztelő medencék, szentélytartók stb. templomi berendezések is voltak. Az utóbbi tárgyakat gyakran szinesre festették v. bearanyozták. Nevezetes fafaragó-művészek voltak Olaszországban a XV. és XVI. században: Giuliano és Benedetto de Majano, Baccio d'Agnolo, Stefano da Bergamo és a de Marchis család; Németországban a két Syrlin, Veit, Stosz, Hans Brüggemann stb. A világi butorzatnál is mindinkább szerepelt a F., amiről a Nyugoteurópa nagy muzeumaiban levő szebbnél-szebb és nagyszámu gazdagon diszített butorok, egyes fönmaradt falburkolatok és mennyezetek fából tanuskodnak. A barokk izlés korában is még nagyban virágzott, végre azonban a rokokó korában az olcsóbb stukkó szorította ki. Legujabb időben, az iparművészetek fellendülésével a F. is megint virágzásnak indult, de főként csak a műasztalosság szolgálatában, melynek kiegészítőjét képezi. Önálló művészipar gyanánt csak elvétve találjuk egyes nevesebb mestereknél, mint p. Frullini-nál Olaszországban, Schönthallernél Bécsben és nehány müncheni mesternél. V. ö. Lessing L. F., Holzschnitzereien des XV. und XVI. Jahrhunderts (Berlin 1892). A drága, igazi műértékkel biró kézi faragást a műasztalos és a diszműgyáros néha mesterséges uton készült faragványokkal pótolja. A fafaragványok utánzása már igen régi keletü, de jelentőségre még csak a legujabb időben vergődött.
