Gyertyánfa
Gyertyánfa (növ.), Carpinus L., gyertyafa, gyurtyánfa, irmesfa, (l. a mellékelt képet),
)
Gyertyánfa. (Carpinus Betulus.)
1. A virágzó hajtás, a himes és b termős barkával. 2. A himes virág. 3. Két termő virág. 4. A gyümölcsfüzér egy hajtáss csúcsán. 5. A gyümölcs keresztmetszése. 6. A csírázó növényke.
a tölgyfélék gyertyánfanemüinek fája v. cserjéje, 9 faja az északi földgömb mérsékelt vidékein (hazánkban két faj) erem. Dereka domborgós vagyis a keresztmetszetén több s nem egyenlő ivből alakult körlap van. Levele egyszerü, himes barkája csüngő, hengerded, termővirágzata laza; pikkelyei lehullása után a fiatal gyümölcs körül háromhasábu zöld levélke (cupula) marad s az apró egymagu barázdolt makknak is takarója, később pedig szállítója (gubazászló). A háromhasábu levélke középső metszete hosszabb, a fedőlevél és két előlevél összeforradásából támad (l. az ábrát). A C. Betulus L. (Weissbuche, közönséges Gy.) 10-15 m. magas törzsén jelentékeny, mintegy spirálisan
haladó hossz-szemölcsök vannak. Gallya és ága gyenge, többnyire nagyon hosszu, sürün csoportosodik, fölfelé irányul; kérge ezüstszürke, többnyire sima, levélrügye a bükkfáéhoz hasonlít, de valamivel kurtább. Levele elliptikus, ráncos, csaknem kopasz, kétszer fürészelt. Melléklevele korán lehull. Virága apró, a barkában a lombfakadással egyszerre fejlődik. Keményhaju, kissé lapított makkját az apró viráglepel koronázza. Koronája különböző alaku, de sohasem annyira kerekített mint a bükkfáé. Gyökere vizszintesen halad a földben.
A közönséges Gy. Európa középtájain nő, Svájcban már ritkul, tul a havasokon s hazánk déli részein is gyakori keleti Gy. (C. Duinensis Scop., C. orientalis Lam.) váltja fel. Ugyanolyan helyet szeret mint a bükkfa, de kissé kevesebbel s megelégszik, s a száraz földben is megterem. Fiatal korában soká bokrosan nő, korán és bőven hoz gyümölcsöt. Ez októberben érik meg, de gyakran csak jövő
Gyertyánfa makkgyümölcse; a a makk, b ugyanaz
a hárommetszetü levéllel.
tavaszkor csirázik. 300-400 esztendeig is elél, száraz meleg helyen már 1-8000 esztendős korában hanyatlik. Betegsége és ellensége alig van, a késő fagy sem árt neki. Közép-Európában tiszta zárt erdőt ritkán s csak helyenként alkot (gyertyánfaerdő, gyertyánfa-liget, gyertyános, carpinetum) hazánkban is inkább a dombos és alacsonyabb hegyeken a tölgyfával keveredik, de itt-ott a bükk övébe is, egész 877 m.-ig felhat. A Visztulától keletre erdőt alkot, itt t. i. a bükkfát pótolja. Az árviz nem igen árt neki: a folyók lapályain, a hegyek völgyeiben, a friss és nedves talajon a legszebben tenyészik, ellenben a savanyu meg a tőzeges talajt kerüli. Száraz mészlejtőn rövid idő mulva változtató sarjerdő kezelésben a lombos fák közül gyakran az egyetlen, amely tenyészik. Szivós természetü: hogy az árnyékot jól türi, nem ritkán olyan helyen értékes, ahol a tölgyes nyilét helyét talaj védőfával kell beültetni. Hogy sarjakat és bujtó ágakat ereszt, a vágás v. sarjuerdő üres helyeit célszerü vele befásítani. Jó kerítésnek is, mert a nyirést jól eltüri. A Gy.-t vetőtéren kell nevelni, s csak 4-6 esztendőre a szabadba kiültetni, mert a szabad vetésben a fű árt a csemetének. A mélyre munkált földbe 40-50 kg. tiszta magvat (egy hl. tiszta mag a gubazászló nélkül mintegy 44 kg.-ot nyom) vetünk s 1 dm.-nyire a földbe temetjük. A hároméves csemetét ültető-térre helyezzük át, s addig ott marad, amig valahová nem kell ültetni. Néhol legelőre stb. is, 5-6 m. távolságban, ültetik, azután minden 6-8 esztendőben csonkítják. Igy a nélkül, hogy a fűnek sokat ártana egy kis tüzelőre is szert tehetni. Fája nagyon világos, csaknem fehér (Weissbuche), sürü, a hazai fák közt a legkeményebb és legnehezebb, azért tüzelőnek és mint műfát nagyra becsülik. Szárazon nagyon tartós. Évgyürüje bodrosan görbült, azért nehezen hasad; a bélsugara részben széles, de azért finom s többnyire csoportosan összeszorul. A fa fehérje és a fa keménye jól megkülönböztethető. Tüzelőereje a bükkfáéval egyenlő, de annyi masszát, min ez, korántsem produkál. Az asztalos, esztergályosé s kerékgyártó szereti; csavart, kereket, gyalut, hengert, sajtót, cölöpöt, kalapács- és szekerce-nyelet csinálnak belőle, malomkerék fogának pedig elkerülhetetlen. Jó szén és elegendő hamuzsir is lesz belőle. Levelét a juh, kecske és ló szivesen megeszi. Kérgével cserzeni lehet. Csinos lombkoronája kedvéért parkba is szivesen ültetik, kertben szomoru (var. pendula) és sallangos levelü (var. quercifolia) fajválasztéka is van. A C. Duinensis Scop. (oláhul karpanizza) alacsony fa v. bokor, levele kisebb, gubazászlaja hasítéktalan, csak fürészelt. Sarjuerdőnek, tüzelőnek, ritkábban szőllőtakarónak használják. A meszes talajt, meg a verőfényes helyet szereti. Diszfának is ültetik, l. Álcsésze.
