Juda
Juda (héber Jehuda), Jákob fia, a 12 nemzetség között Efraim mellett a leghatalmasabb nemzetség ősapja és képviselője. Mig Efraim nemzetsége a Szentföld közepén, addig J. nemzetsége a később beleolvadt Simeon nemzetséggel együtt annak déli részén telepedett le. Az éppen nem buja termékenységü, de nem is terméketlen talaj alkalmas volt arra, hogy a rajta élő nép Kánaánnak egyik legtevékenyebb s legszivósabb nemzetségévé fejlődjék. Délről a pusztaság és hegyek, keletről a Holttenger által védelmeztetvén, egységes nemzetséggé tömörültek J. ivadékai, kik a többi nemzetségnél kifejlődött szétszakadási törekvéseket benső erejükkel s egységükkel igyekeztek megakadályozni. Miután J. nemzetsége Dávid személyében s az uralkodó család alapítójában az egész népnek egy dicsőségesen uralkodó királyt adott, bizonyos fensőbbségi jogot gyakorolt egész Izrael fölött, mely jog az ótestamentomi költői irodalom némely részében, valamint Jákob áldásában is visszatükröződik. Majd a törzsek között kifejlődött irigy versengés szakadást idézvén elő Efraim és J. között, az ország északi fele Izrael országa, a déli része J. országa néven említtetik. Emez ugyan jóval kisebb volt területét tekintve Izrael országánál, de miután benne az egy Isten, a Jahve tisztelete hovatovább kifejlődött s megerősödött, az erkölcsi élet és közszokások a mózesi törvénynek sokkal inkább megfelelők voltak, mint amott; a királyi hatalom, támogattatván az ezzel szorosan egyesült papság befolyása által is, és Dávid házának trónöröklési joga megszilárdult, messze tulszárnyalta Izrael országát s Izrael országa meghódítása után még 130 évig (589. Kr. e.) fennállott, sőt a babiloni fogság után uj életre támadt (l. Judea). Később, a rómaiak idejében Izrael összes ivadékai judeusok-nak neveztetnek, mely névnek franciás kiejtéséből származott a magyar zsidó (l. o.) név is.
