Julianus,
Julianus, római család, melynek több nevezetes tagja érdemel említést; jelesül: 1. Silvius J., jogász Hadrian császár idejében, Afrikában született, ismételten volt konzul és nagyapja a később trónra jutott Didius Julianusnak. Ő kodifikálta a köztársasági pretorok ediktumait (edictum perpetuum), melyek Justinianus digesztáinak magvát képezik; azonkivül számos önálló munkát is irt. V. ö. De Salvii Juliani in edicto praetoris meritis rite aestimandis (Lipcse 1809) és Heineccius, De Salvio Juliano jurisconsultorumsua aetate coryphaeo (Opera, II., 798-818) - 2. J. Marcus Didius Salvius, római császár, l. Didius. - 3. J. Apostata, tulajdonkép Flavius Claudius J., római császár, Nagy Konstantin császárnak unokaöcscse és Julius Constansnak második nejétől Basilinától való fia, szül. 331., de már korán árvaságra jutott, mert hat hónapos csecsemő korában atyját is, anyját is elvesztette, akiket egy palota-forradalomban minden hivükkel egyetemben legyilkoltak. J.-on kivül csak mostohatestvére Gallus, atyjának Gallától született fia maradt életben, de mindkettőjüket nagy visszavonultságban tartották. J. 25 éves koráig alig tudott a világról; nevelői Mardonius főeunuch és Eusebios nikomediai püspök voltak. Gallust az udvari cselszövények csakhamar a halálba üzték, J.-t is csak Eusebia császárnő mentette meg, aki állandóan pártfogolta. Rövid ideig tartó milanói számüzetés után Athénbe vonulhatott (355), ahol kizárólag az irodalomnak és bölcseletnek élt. Ő lévén a császáron kivül az uralkodóháznak egyetlen férfitagja, Constantius kénytelen-kelletlen rábizta az uralkodás terheinek egy részét. Igy kapta a császár hugának, Helénának kezével a caesar cimet s ezzel Gallia kormányzóságát. Azokkal a törzsekkel (kivált az alemannokkal) kellett szembeszállnia, melyek a Rajnát tullépték. Strassburg mellett meg is verte őket (357). Állandó tartózkodó helye a mai Páris volt (Lutetia Parisiorum), melynek őstörténete elválaszthatatlanul egybeforrt J. emlékével. Hirtelen felébredt a császári udvar féltékenysége, egy persa berohanás alkalmul szolgált, hogy J.-t a legjobb légiókkal ellene küldjék a keleti ellenségnek. Ez a katonák közt elkeseredést szült: Párisban a légiók fellázadtak és J.-t császárrá kiáltván ki, választására bizták, hogy vagy magáévá teszi ezt a pronunciamentót vagy megölik. J. elfogadta a császári cimet és gyors menetekben a Feketeerdőn átkelve a Duna mentén Sirmiumig jutott. Itt hallotta, hogy Constantius Mompsocrénében (Cilicia) meghalt (361), s igy ő lett az uralkodó. Mihelyt a kormányt kezébe vette, intézkedett, hogy a régi görög vallás a kereszténynyel szemben pártoltassék. Megtiltotta, hogy a keresztényeket retorikára és grammatikára tanítsák, kizárta őket az államhivatalokból, a keresztény püspököktől követelte a lerontott szentélyek megtérítését, a hevesebbeket számüzte. Egyuttal kisérleteket tőn a pogány vallás regenerálására, s az uj vallás morálját megpróbálta a régibe ojtani, régi ritualis szokásokat (hekatomba, stb.) felélesztett, maga mutatta be mint pontifex maximus az áldozatokat; saját személyében egyszerü, erkölcsös életet élt. A 361-62. éveket Konstantinápolyban töltvén, Antiochiából Mezopotámián és Aszirián keresztül vonult Persia felé. A csaták, melyekben mindannyiszor győzött, meg nem törték, de igenis a viztelen sivár pusztaság. Ily körülmények közt megfordult, üldözve a könnyü persa lovasoktól, de még ekkor is győztesen utasította vissza az ellenséget, miglen 363 jun. 26. halálosan megsebesült és még ugyanazon éjjel meghalt. A keresztény hagyomány azt a felkiáltást tulajdonította neki: «Győztél, Galileai!», de a legjobb kútfő (Ammianus Marcellinus) azt mondja, hogy Socrates halálára emlékeztető, megható bucsut vőn levert tisztjeitől. J.-nak határozottan hellenisztikus iránya legjobban kitünik műveiből, bár főműve elveszett és csak Cyrillus cáfolatában maradt belőle néhány részlet (legjobb kiadása Neumanntól, 1881). Megmaradt művei a következők: 23 levél (többnyire jeles kortársakhoz alkalmi kérdésekről, p. Themistiushoz az uralkodó kötelességeiről) kiadta Heyler (Mainz 1828); irt még egy szatirát a császárokról: Caesares (kiadta Heusinger 1741) és egy gúnyiratot (Misopogon) Antiochia lakói ellen, akik viszont őt csufolták volt. Legjobb teljes kiadás még mindig a Spanheim-féle (Lipcse 1696), a legujabb a Hertlein-féle (u. o. 1875). Életének főforrásai: Ammianus Marcellinus műve (XXV-LXV. köt.), kebelbarátjának Libaniusnak levelei és legnagyobb ellenfelének nazianzi Gergelynek beszédei. A keleti keresztényekre gyakorolt hatását élénken festi két sziriai regény (kiadta Hoffmann, Lejda 1880).
