Kalevala,
Kalevala, a finnek nemzeti eposza, a finn népszellem dicső terméke, melylyel a Balti-tenger partjain lakó fajrokonaink fölülmulnak bennünket. Amilyen nemzeti hősköltemények fejlődtek ki az ókori görög népénekekből az Iliasz és Odisszeiában, a régi németeknél a Nibelung-énekben: olyant szerkesztett Lönnrot Illés a finn népénekekből. Ugyanazt tett ő, amit Homer tett, a költők atyja; fölismerve ama gazdag forrásból, a finn nép költői lelkéből fakadt énekek kölcsönös kapcsolatát, közös tartalmukat, egymásra vonatkozásukat: lelkes kitartással gyüjtötte az énekeket, ernyedetlenül nyomozta a szálakat, melyek összekapcsolják őket, mig végre előállott a K. hatalmas egésze, melyben mint egy Pantheonban egyesítve látjuk a finn mitologia lakjait és tetteiket. Már Grimm Jakab, a német nyelv és népköltés nagy ismerője és ismertetője, igy itélt a finn hőskölteményről: «Ha valahol, itt buzog a tiszta eposz egyszerü, de annál hatalmasabb előadásban, itt a hallatlan, de részben máshonnan is ismert regék és képek gazdag folyama. Különösen kiemelendő a természet iránti eleven s mély érzék, melynek mását talán csak az indiai énekekben találnók. Egyszersmind fényesen kifejti ez az eposz a finn nyelvnek csodás gazdagságát. Finnországban Lönnrot neve megérdemli, hogy feledetlen maradjon a jövendő nemzedékeknél». (Zeitschrift für die Wiss. der Sprache, herausgegeben v. A. Hoefer 1845, 17. l.) De lássuk a K. meséjét.
A K. elején a világ teremtése van leirva, aztán született a derék, vén Väinämöinen, miután hétszáz évet töltött a vizanya méhében. Ő fejezte be a világ teremtését: erdőket ültetett, a földet bevetette, virágok borították a mezőt, madarak énekeltek a fákon és minden szerencsét és jólétet igért. Később V. anyja tanácsára sas hátán elmegy a hideg, sötét Pohjolába (a h-t a finn szavakban ki kell ejteni; olyformán hangzik mint ch a német szavakban; az y ü-t jelent; s a. m. magy. sz), hogy nőül kapja a hires szépségü pohjolai szüzet, ki az ég ívén, a szivárványon ül fényes öltözetben s ezüst-arany szövetet sző arany orsójával. De a szűznek nincs kedve férjhez menni. Väinämöinen csakhamar haza vágyódik, de Pohjola úrnője, Louhi, a fogatlan vén asszony, csak oly föltétellel ereszti el, ha a Sampót megcsinálni elküldi öcscsét, Ilmarinent, a hires kovácsot, aki az eget kovácsolta; s azt mondja, az kapja meg lányát, aki a Sampót elkészíti. Ilmarinen elmegy, megkovácsolja a Sampót nagy művészettel, tarka tetővel; egyik oldalára lisztőrlő malmot, másik oldalára sóőrlőt, harmadik oldalára pénzőrlőt készít. De a szép Pohja-szűz csak nem akar férjhez menni. Később Väinämöinen, az örökös énekes, ismét elmegy megkérni a Pohja-szüzet; mikor ezt Ilmarinen meghallja, szép ruhába öltözködik, földíszíti magát és ő is elindul Pohjolába. Útközben találkoznak, s megegyeznek, hogy a szüzet nem viszik el erőszakkal, hanem szabad választást engednek neki, hogy akihez szive hajlik, ahhoz menjen férjhez. Mikor Louhi látja, hogy jönnek a kérők, azt tanácsolja a szűznek, hogy a gazdag Väinämöinenhez menjen,de a leány elhatározza, hogy a szép Ilmarinenhez megy, ki a Sampót készítette. Louhi kemény föltételeket szab Ilmarinennek. Először is kigyókkal és sárkányokkal telt mezőt kell felszántania; aztán a halálisten medvéjét, az alvilági farkast kell elhoznia; végre a halálisten fekete folyójából háló és horog nélkül kell a hatalmas csukát kihalásznia. De a Pohja-szűz mindig segít neki tanácsával s igy minden munkát elvégez s végre a leányt elnyeri és haza viszi nőül. Azonban Ilmarinen feleségét vad állatok tépik szét Kullervo boszuja következtében, ki nyájai őrzője volt s kinek ő követ sütött kenyerébe. (Kullervo Herkuleshez hasonló alak, s valamint ez, ő is eredetileg napisten lehetett. Neve ragyogót, illetőleg aranyost jelent, s épp ugy van képezve a kulta [arany] szóból, mint Pellervoinen [a szántóföld s növények istene] a pelto [föld] szóból.) Ekkor az özvegy Ilmarinen aranyból, ezüstből kovácsol magának új feleséget; de ez nem tetszik neki, elmegy tehát Pohjolába és nőül kéri meghalt felesége hugát. Ezt nem akarják neki odaadni, ő tehát erőszakkal viszi el; de útközben felfödözi hűtlenségét és csüllővé változtatja, hogy sírjon a hullámokon, a tengeri kősziklákon.
Szomoruan megy Ilmarinen haza. Találkozik vele Väinämöinen és kérdi tőle, mi ujság Pohjolában. Ilmarinen elbeszéli, hogy Pohjola jólétnek és gazdagságnak örvend, mert ott van a Sampo, mely folyvást őröl: egy nap ennivalót, másnap eladni valót; a Sampótól ered minden tenyészet és örök boldogság. Ekkor Väinämöinen fölszólítja, hogy menjenek el Pohjolába elhozni a tarka tetejü Sampót. Ilmarinen azt mondja, ez nehéz vállalat volna, mert a Sampó a réz-hegybe van elrejtve s kilenc lakattal, gyökerei kilenc ölnyi mélységben vannak, egyik az anyaföldben, másik a viz mélyében, a harmadik a ház földjében. De Väinämöinen nem mond le szándékáról s azt mondja, készítsenek ki egy hajót s azon hozzák el a Sampót. Ilmarinen azt mondja, veszedelmes tengeren menni, ott a vész leskelődik, a szelek a tengerbe vetnék őket, ujjuk evezővé, karjuk kormánylapáttá változnék. Väinämöinen beleegyezik, hogy hát szárazföldön menjenek. Ilmarinen kovácsol neki tüzesélü kardot, befuttatja arannyal, ezüsttel, tele vési szép állatképekkel; olyan kard ez, hogy Väinämöinen még a kősziklát is ízre-porra tudná hasogatni. Azonban legszebb hajója panaszkodik, hogy nem viszik el háboruba s igy mégis hajón teszik meg az utat, s harmadik hősül a harcias, de dévaj Lemminkäinent is elviszik magukkal.
Útközben Lemminkäinent igézése és Väinämöinen erős keze veszélyes vizesésből menti ki a hajót, de ezt újra hatalmas csuka tartóztatja föl. Väinämöinen megöli éles kardjával és egy szigetre kiszállva, csontjaiból kantele-t (lantot) készít örök örömére az emberi nemnek. Senki sem tud játszani a lanton, sem az ő népe közt, sem Pohjolában, mindenki csak fülsértő hangokat hoz ki belőle, ugy hogy egy vén vak ember azt mondja, vessék a tengerbe, vagy küldjék vissza gazdájához, akitől hozták. A lant erre megszólal: Nem fogok a vizbe menni, hullámokba elmerülni, mig nem zengek mesterem kezében. Visszaviszik Väinämöinennek. Ő kezébe veszi a lantot, felhangzik az ének és öröm hangjaival tölti el a levegőt. Köréje gyülnek mind a lények, még a vad állatok is, hogy zenéjét hallják; az ég, a föld és tenger istenei kedvtelve hallgatják énekét s annyira szivükre hat, hogy szemük könnybe lábad. Väinämöinen orcáján is nagy könnycseppek gördülnek alá s ezek a tenger fenekén nagy, fényes gyöngyökké válnak. A három hős újra hajóra száll és eljut Pohjolába. Väinämöinen fölszólítja Louhit, hogy adja oda a Sampo felét szép szerével, különben elviszik az egészet erőszakkal. Erre Louhi egész népét fegyverr hivja. De Väinämöinen bővös énekével álomba bájolja Louhit népével együtt és elviszi hajóján a Sampót. Örömmel és gyorsan távoznak Pohjola partjától. De harmadnap fölébred Louhi és látja, hogy elvitték a nagy kincset, a Sampót. Könyörög a köd tündéréhez, hogy ködöt támaszszon Väinämöinen útjába, egy rossz vizi szellemhez, hogy sülyeszsze el a hősöket, s az ég istenéhez, hogy zivatart támaszszon és szélvészt küldjön a hajó ellen. De minthogy mindez nem okozza vesztüket a vitézeknek, Louhi fölfegyverzi egész népét s hajóra száll vele, hogy üldözze őket. Väinämöinen szirtet varázsol Louhi elé s ezen szétzúzódik hajója. Louhi óriási sassá változtatja magát, el akarja ragadni a Sampót, ez darabokra törik s a tengerbe esik: azóta van annyi kincse a tengernek. De a könnyebb darabokat a szél a partra hajtja, Väinämöinen örömére, mert a Sampó darabjai örökös szerencsét hoznak Suomira (Finnországra), általuk lesz meg minden tenyészet, általuk süt a jótékony nap és világít a hold Suomi tágas és szép téreire. Louhi hiába ármánykodik s végre elismeri, hogy hatalma meg van törve, a Sampónak csak tetejét tudja elvinni magával, s azért uralkodik szomoruság Pohjolában, nyomoruság Lappországban. Väinämöinen kiköt s az ég ura áldását könyörgi alá népére.
Midőn Louhi hallja, milyen jólét uralkodik K.-ban a Samplo által, megint irigység fogja, előbb betegségeket, aztán egy szörnyü medvét küld K. népére, de Väinämöinen meggyógyítja a népet és megöli a medvét. Louhi ekkor hatalmába keríti a napot s aholdat, egy-egy hegy méhébe rejti, aztán ellopja tüzet a házakból, ugy hogy végtelen éj takarja K. országát. Az ég istene nem találja az elveszett napot és a holdat, tehát kardjával tüzet ver, hogy ebből új napot, holdat teremtsen. De a szikra a földre esik és elvész; Väinämöinen Ilmarinnel együtt keresi, s a lég tündérétől megtudják, hogy egy csuka gyomrában van. Hosszas halászat után megfogják a csukát, s Väinämöinen tanakodik, hogy fogja ő puszta kézzel kivenni a szikrát. A nap fia ezt meghallja s azt mondja, ő szivesen feldarabolná a csukát, ha megvolna neki atyja kése. Ekkor a felhő közül arany-markolatu ezüst-élü kés esik le; a nap fia fölboncolja a halat s kiveszi a szikrát, de ez elszabadul kezéből s erdőn, mezőn nagy pusztulást okoz. Végre Väinämöinen kezébe keríti s igy visszaadja a tüzet K. házainak. De a nap és hold még nincsen meg; Ilmarinen új napot, holdat kovácsol, de ezek nem világítanak. Väinämöinen végre megtudja, hol van a nap és hold, elindul Pohjolába, a nagy harcban legyőzi Louhi népét, de nem tud behatolni a hegybe. Ilmarinennel tehát hatalmas szerszámokat kovácsoltat. Erre Pohjola asszonya megfélemlik és maga kiadja a napot s holdat.
A K. első kiad. 1835. jelent meg s 12,000 verset foglalt magában; a 2. kiad 1849., s ennek 50 éneke (runója) 22,793 versből áll. Castrén lefordította svédre, Schiefner, majd Paul németre, Léouzon le Duc franciára, Barna Ferdinánd magyarra; egyes részeket már azelőtt lefordítottak Fábián István és Szilády Áron, újabban pedig nyolc runó remek fordítást kaptuk Vikár Bélától (a Budapesti Szemlében, a K. verseléséről való értekezéssel).
