Képzelet,
Képzelet, képzelem, képzelő erő v. tehetség, fantázia, sajátossága az elmének, melyet régebben ugy határoztak meg, hogy a távollevőt mintha jelen volna, tudja a lélek elé állítani. A dolog nem ilyen egyszerü. Mindenekelőtt megállapítandó, hogy nem külön ereje az elmének, mert ilyen külön erőkről a modern lélektan nem tud semmit. A lelki élet nagy mekanizmus, melynek alkotó részei érzések, érzelmek, kivánások; ezekből szövődnek az összetettebb alakulások, meghatározott törvények szerint. Ebben a mekanizmusban csak fokbeli különbségek lehetnek s ha valamely elme valamely munkára, produkcióra kiválóan alkalmas, beszélünk külön erőről, tehetségről, arravalóságról, készségről, hajlandóságról, ami azonban csak fokozott mértékét jelenti oly tevékenységnek, melyre minden elme alkalmas. Igy kell felfogni a K.-et is; ennélfogva tudnunk ell, melyik az a tevékenység, vagy melyek azok a tevékenységek, melyeket a K.-nek tulajdonítunk. Az első mindenesetre az, hogy távollevőt nagy érzéki erővel tudunk megjeleníteni. Ámde ezt bizonyos fokig mindenki tudja. Az elme egyik sajátossága, hogy szemléletének (annak, amit látott, hallott stb., l. Észrevevés) emléke megmarad benne s ismét a tudatba visszatérhet. A szemlélet ez emlékét képnek (l. o.) nevezhetjük. Ez a kép az egyiknél igen eleven, teljes, majdnem olyan, mint az eredeti szemlélet; a másiknál halavány, foszlányos. Az előbbiről mondjuk, hogy élénk, erős a fantáziája. A kép ily különböző ereje sok feltételtől függ: 1. Az érzéki szerv alkatának minőségétől (éles szem, zenei hallás stb.); 2. a figyelmétől, melyet a szemlélet megalkotására fordítottunk; 3. maga ez a figyelem függ az érdeklődéstől, melylyel az illető szemlélet iránt viseltetünk; az érdeklődés foka pedig kétségtelenül azoktól az érzelmektől függ, melyet az illető tárgy bennünk kelt; 4. nem csekély hatásu a gyakorlat is; aki folyton él bizonyos szemléleti világban, minden tekintetben tökéletesíti képzeletét is (művészi gyakorlat). A fantáziát e tekintetben képalkotónak mondhatjuk. Mint ilyen, egészen az érzékiségben gyökerezik; ebben az értelemben nincsen fantázia erős érzékiség nélkül. De nemcsak ezt a tehetséget értjük K.-en. A K.-nek van intellektuális eleme is. A K.-nek tulajdonítjuk, ha a művész megalkotja az emberi szépség, az emberi jellem különböző tipusait. Azonban ez sem külön erő. Mindnyájan alkotunk a szemléletek képeiből közképeket, képzeteket, azaz összeolvasztjuk a különböző képekből, ami bennünk közös, s ami épp ezért rendszerint lényeges, igy keletkeznek a fogalmak első nyers vázlatai az elmében, melyeket az elme azután kiigazít, kiegészít s tudományosan igazol. Ugyanez a tevékenység érzékei tárgyakra, individuumokra alkalmazva, szüli a tipust, ugy hogy ebben a tevékenységben is egyetemes elmebeli tevékenységre ismerünk, melyek magasabb fokát főleg művészi célok szolgálatában K.-nek nevezzük. Ennyiben a K. tipus-alkotó, ez a K. intellektuális eleme. Mindez nem meríti ki a K. fogalmát. K.-nek azt is tulajdonítjuk, hogy újat alkot, új összetételeket, nincsen kötve a valósághoz, sőt ha a K. világáról beszélünk, épp ezt a szabad, teremtő tevékenységet értjük rajta. De egészen szabadnak mégsem gondolhatjuk. Alig szorul egyébre, mint éppen csak megemlítésre, hogy az elme legkicsapongóbb szabadságában is csak meglevő elemeket rakhat össze, elemeket ki nem talál; amit féktelen fantáziának mondunk is, csak a tapasztalt szemlélet alkotó részeinek új összetételében áll. A teremtő K. elve pedig a következőkben van: A képzetek nemcsak képzetekkel, hanem érzelmekkel és kivánásokkal társulnak, ugy hogy nemcsak a képzet emlékezetet a vele tásult érzelmekre, hanem megfordítva, az érzelem is felidézheti a vele társult képzeteket. Vig hangulatban a vidámságot keltő ideák csak ugy tódulnak elménkbe; a melankolikusnak csupa bús gondolat jut eszébe stb. Az érzelmek igy dekomponáló és újra összetevő tényezők a lelki élet mekanizmusában; valamely érzelem fölidézi mindazokat a képzeteket, melyekkel társult volt; tehát bontja a régi társulásokat s ezeket a képzeteket összekapcsolván, újat alkot. Érzelem alatt azonban itt főleg az esztetikaiak értendők. Ha ilyen nagy erővel él a művészetben s ha valamely eszme, melyhez kapcsolva van, izgatja, mindaz, ami ehhez az eszméhez tartozik s ennek az érzelemnek keltésére, erősbítésére stb. szükséges, föl fog támadni elméjében s lassan-lassan meg fog ezekből alakulni az új alkotás. Nem szabad gondolni, hogy a K. e három mozzanata: az érzéki, értelmi és a szabadon alkotó mintegy külön tevékenységek; egy tevékenység az, melyben csak mi külünböztetünk meg mozzanatokat. Igyen fontos volna mind az esztetikára, mind a lélektanra nézve, ha a művészetek történetében a művészek fantáziájának sajátosságát kutatnák. Mert ahány a művész, annyiféle a fantázia. Az egyiknél az érzéki elem dominál (szobrászoknál, festőknél), de nagy érzéki reprodukáló, leiró erő van Aranyban, Goethében is; másnál inkább az értelmi elem uralkodik, talán Moliere ilyen, ki csupa ész, józanság, elmésség, szatira; Petőfinél a társulás szárnyaló ereje meglepő; izzó érzelmei rendkivüli képek alkotásában találnak kielégítést. De a fantáziák osztályozását még alig kisérelhetjük meg. Apponyi Albert gróf igen érdekesen szól a Kisfaludy-társaságban tartott székfoglalójában 1894 febr. a fantáziáról s igen helyesen fejti ki, hogy az államférfiu rangban rokon a költővel, mert ő benne is fontos tényező a fantázia.
