Költészet
Költészet (gör.-lat. poézis), az irodalomnak művészeti ága, máskép: az a művészet, melynek közege az emberi beszéd. A K. tehát mint az emberi lélek művészi tevékenysége, egyrészt a művészetek közé tartozik, másrészt, mint irodalmi munkásság, az ember beszédművei közé, s reá nézve részint a művészetek általános törvényei, részint az irodalmi művek törvényei érvényesek. A beszéd egyéb alkalmazásaitól, illetőleg az irodalom egyéb ágaitól (társalság, levél, szónoklat, tudomány stb.) az különbözteti meg, hogy a K. termékei műalkotások, melyeknek kizárólag művészeti feladatuk van, semmiféle elméleti vagy gyakorlati célra nem zolgálnak, hanem tisztán a művészeti érdek, a szépnek, a tetszésnek, a gyönyörködtetésneek érdeke uralkodik benne; a költeménynek nincs közvetlen gyakorlati rendeltetése, hanem közvetlen és főfeladata, hogy gyönyörködtessen. Ebben a célban minden művészettel megegyez. Megegyez abban is, hogy a gyönyörködtetést első sorban az ember valójának jellemző és eleven ábrázolásával éri el; azzal gyönyörködteti a lelket, hogy mintegy tükröt tart eléje, melyben a lélek a maga örök vonásait élénken kidomborítva s intenziv világításban ismeri fel. Minden művészetben az emberi elem érdekel bennünket s a K. is «az emberi sziv eleven és szabatos rajza» (Gyulai Pál). Egyezik abban is minden művészettel, hogy első sorban az emberi lélek érzelmi oldalát fejezi ki, érzelmekkel foglalkozik és érzelmeket költ. Tükrözi pedig, ábrázolja az ember valóját épp ugy, mint minden művészet, nemcsak elvontan, fogalmilag értekezik róla, mint a tudomány. A K. mintegy szemléletünk elé állítja, érzékelteti az emberi lelket, minden ábrázolásánál a valóság látszatát költi, szinte érzéki hatást tesz. De egyezik a művészetekkel abban is, hogy bármennyire valószinü is ábrázolása, a lényegességtől, a nyers valóságtól mindig különbözik, bizonyos foku eszményítés mindig van benne, a valóságot csak tükrözi, de nem másolja, tükrözi pedig jellemző vonásainak erősebb kitüntetésével, a lényegtelen vagy szükségtelen vonások kirekesztésével. Az eszményítésben a valóság elemeiből egy új világot alkot a költő, mely hasonlít a valósághoz, de a művész gondolatát fejezi ki, a ténylegességtől független. Az alkotás műveletének, az eszményítő ábrázolásnak eszköze a képzelet, épp ugy, mint minden művészetben. Az a lelkiállapot, melyben a képzelet (l. o.) a valóságot ugy látja, hogy az egy eszmét fejezzen ki, s e végből bizonyos vonásokat kiküszöböl, másokat erősebben kiemel, de az egészet mint a valóság hű képét tünteti fel: az illuzió (l. o.). Illuzióban nemcsak a költő van, mikor alkot, hanem az olvasó is, mikor a művet élvezi.
Különbözik azonban a K. a többi művészetektől először abban, hogy közege valamennyiénél szellemibb, tehát közegének közvetlen érzéki hatása sokkal kisebb. A beszédnek, melylyel él, van ugyan érzéki eleme is: a hang; de a szók hangja jelentésökkel nagyon esetleges és konvencionális viszonyban van, a hallott hang nem költi okvetetlenül az illető képzetet, csak azok agyában, kik értik az illető nyelvet, ugyanazért minden művészet egyetemesebb közönségre számíthat, mint a K., mely viszont legnemzetibb; a szavak hangja nem játszik elsőrangu szerepet a gyönyörködtetésben, a szép benyomásának előidézésében, bár a költői beszédben, mint a szép műben ez is igyekszik lehetőleg megszépülni s ritmusos, rímes alakokká kristályosodni; de a beszédnek szellemi része az, ami művészi közegül szolgál. A beszédben lerakott képzetek, fogalmak, érzelmi momentumok a költő igazi szinei, melyekkel az emberi lélek rejtelmeit festi. A nehézség a költői alkotásban és az illuzió előidézésében az, hogy itt lényegileg szellemi eszközökkel kell amaz - ugyszólva - érzéki benyomást kelteni, gondolatokkal festeni érzelmeket; igen nehéz pedig egy bonyolult s még a költő előtt is gyakran homályos érzelmi állapotot az öntudatos gondolatok kifejezésére szolgáló beszéddel érzékeltetni. Azért nem is versenyezhet a K. a zenével az érzelmek legmélyebb rejtekeinek kifejezésében; de világosabban, moltiváltabban tudja kifejezni azokat az érzelmeket, melyek tudatnak, vagy a tudathoz közelebb állanak. E körben a K.-é az első hely, s - Kölcsey szerint - a K. «a gondolattá érlelt érzeménynek» kifejezése. De a költő alkalmas képzeteket és gondolatokat ugy tud mégis nagyítani, hogy asszociációik és érzelmi kiséretök összetétele az ő lelkét betöltő hangulatot ébreszti. A költő ily módon rendszerint finom és szavakkal különben elemezhetetlen hangulatot tud ébreszteni, a képzőművészetekkel szemben hátrább áll a K. a szemléletesség tekintetében, s azt a hangulatot, amit a képzőművészetek szemléltetésökkel ébresztenek, a költő más úton igyekszik elérni. Legsajátosabb eszközei, amire más művészetekben nem lehet mód, a gondolatok, az értelmi működés szabatos és határozott termékei, melyek által közvetlen a lelki gépezet belsejében dolgozik. A költői művészet alkotásai a költemények; az alkotó művész pedig a költő. Ami a költői «adományt» illeti, az nem valamely külön lelki tehetség, melylyel csak némely kiválasztottak birnak; ellenkezőleg, bizonyos mértékig mindenki költő s a művet élvező olvasónak lelkiállapota természetes rokonságban van az alkotó lelkiállapottal, melyben a mű keltkezett. A költő lelke csak bizonyos quantitativ különbségeket mutat más emberekétől: ilyenek nagyfoku hangolhatóság, fejlett kedélyélet, az alkotó fantázia önkénytelen és gyors működése, amelylyel a hangulatot szavakba kifejezhető képzetekké dolgozza fel, az illuzióban gondolkodás.
A K. maga ismét számos főbb és alsóbb fajokra oszlik (műfajok). A legáltalánosabb felosztás szerint a K.-nek három nagy ága van: epika (l. o.), lira (l. o.), dráma (l. o.). A K. mint általán a művészet, egyike az emberi szellem legősibb tevékenységének; mint irodalmi ág, régibb a prózánál. Eredetileg a zenével közösen alkotott egy művészetet, az éneket; idővel elváltak egymástól (legkésőbb a lira vált el - s ma sem teljesen - zenétől), de a K. az ősi közösség emlékeül bizonyos zeneiséget megőrzött: ez a versforma. Bizonyos tradiciói már a kultura kezdetleges fokain kifejlődtek, s mielőtt az irodalom megalakulhatott volna, a K. külön testületek, a dalosok kezében többé-kevésbbé jelentékeny fejlődést ért el (legnagyobbat a görögöknél). Fejlődése nemzetenként más-más viszonyok közt folyt, de a népköltészet közt is s még inkább az irodalmi K.-ek közt mindig megvolt s később mind jobban fejlett az összeköttetés, s egyes népek és egyes korszakok K.-e állandó világirodalmi befolyással van a későbbi korok, illetőleg más népek K.-ére.
