Kovácsolható öntöttvas.
Kovácsolható öntöttvas. A nyers vasat szilárd állapotban is átváltoztathatjuk kovácsvassá vagy acéllá, csak olyan anyagokkal izzítsuk, melyek belőle a szenet a kivánt mértékig kiégethetik. Igy módon gyártják a kovácsvas-minőségü K.-at (schmiedbarer Guss) és az acélminőségü lágyított öntvényt (Temperguss). A kettő gyártása között velős különbség nincsen. A K. rugalmasság és szilárdság dolgában versenyez a kovácsvassal. Húzás elleni szilárdsága 25,6-36,4, megnyulása a hosszuság 0,01-0,2 részét teszi. Gyártására legjobban az a fehér vasfajta használható, melyben csak kevés mangán és szilicium van, mert ez a két elem a szén kiégetését nagyon megakasztja. A használt nyers vashoz szükség szerint kovácsvas- és acélhulladékot is kevernek, hogy az ömledékben minél kevesebb legyen a kiégetendő szén, 1,5%-nál nagyobb karbontartalom már-már nem ajánlható.
A keveréket tégelykemencékben ömlesztik meg, és öntés előtt a vas folyósságát akként próbálják meg, hogy a kellőképen felhevített vasnyárs végét az ömledékbe mártják. Ha rögtöni kihúzás után a vasnyárs vége szikrákat hány, a vasat önthetjük. Jó az ömledék akkor is, ha a vas forr. Nagy mennyiségü keverék megömlesztésére kupolakemencéket is használnak. A formázáshoz szénpor nélküli homokot vegyünk, melyhez porrá tört kőszénsalak keverendő. Öntés után az öntvényeket a homoktól jól megtisztogatják (p. forgó dobokban kokszszal v. fadarabokkal, esetleg homokfúvó géppel) és csak ezután rakják a lágyító kemencébe. A lágyításra, vagyis a szénnek kiégetésére fémoxidokat használnak. Ha ezekkel az öntvényt izzítjuk, a széntartalom a fémoxidok oxigénjének behatása következtében kiég. Mivel a lágyítás következtében a fémoxidok oxigént veszítenek, oxidáló erejük megcsökken, a már használt lágyító porhoz 25% friss anyagot kevernek, minél nagyobb a lágyítandó öntvény, annál nagyobb legyen a friss lágyító por százaléka. A lágyításhoz leginkább foszfor- és kénhijas vörös és barna vasércport és 25-30% pörölyrevét használnak, melyhez porrá tört konyhasót kell keverni, mert ez megakadályozza azt, hogy a lágyító por és az öntvény összesüljenek. A kisebb öntvényeket lágyító üstökben, a nagyobbakat falazott kemencetokokban izzítják. A lágyító üstök kör, négyszög vagy ovális keresztmetszetüek lehetnek. Használnak öntött és hengerelt üstöket, az előzők 30, az utóbbiak 10-15 mm. vastagok, amazok 6-7, emezek 8-9 izzítást birnak ki. Külső felszinüket a tűz heve ellen agyagburokkal, belsejüket pedig mésztejjel védjük a lágyító por behatása ellen.
1-2. ábra. A lágyító kemence hosszanti és keresztmetszete.
A lágyító kemencék leghasználtabb szerkezetét az 1. és 2. ábra láttatja. A tűztérből felszálló égéstermékek a négyszegletes c nyilásokon át b b üstök mellett fel a z s innen az x, ebből pedig az y csatornán át a kéménybe áradnak. Az öntvényeket az üstök fenekére terített 50-60 mm. vastag lágyító porba ágyazzák olyképen, hogy lehetőleg széles oldalukon és egymástól 15-25 mm. távolságban feküdjenek; a nagyobbakat inkább az üst széle felé helyezik, ügyelvén arra, hogy az üst falát ne érintsék. Az öntvényeket 30-40 mm. vastag jól megsulykolt lágyítóporral takarják be, erre megint öntvényeket fektetnek, és igy tovább. Az utolsó 50 mm. vastag lágyító porréteg legyen, melyre fedelet tesznek, v. amelyet agyagréteggel zárnak el, csak az a fő, hogy levegő ne férkőzzön az üst belsejébe. Az üstökben lehetőleg egyenlő nagy darabok legyenek. Ha az öntvények üregesek, az üregbe is tegyünk lágyító port. A falazott kemencetokokat jól kitapasztják, hogy belsejükbe levegő ne juthasson. A tok alját 80 mm. vastag pöröly reveréteggel fedik be, melyre 60 mm. vastagon a tulajdonképeni lágyító port terítik és jól megsulykolják, ebbe a rétegbe ágyazzák az öntvényeket. A megtöltött lágyító üstöket a kemencébe állítják és az ajtót téglákkal elfalazzák, a tokos kemencékre pedig ráteszik a boltozatot, ezután tüzelnek. Az izzítás három szakaszra oszlik. Az előmelegítés 36-48 óráig tart. Ha a kemencében levő üstök már-már fehérizzók és felszinükön leváló reveréteg keletkezik, és a szükséges hőmérséklet megvan, ekkor következik az izzítás szakasza, mely az elért hőmérsékletnek több napon át való változatlan fentartásában áll. Rendszerint a tűz csatornáját bizonyos mértékig elcsukják s csak annyi tüzelőt vetnek a rostélyra, amennyivel a szükséges hőmérséklet megtartható. Körülbelül 5 másodperc mulva a lágyítás befejezettnek tekinthető, következik a lehűtés szaksza. A rostélyra mindig kevesebb és kevesebb tüzelőt vetnek, végre teljesen elhagyják a tüzelést és friss levegőt engednek a kemencén átáradni, majd kihúzzák a rostélyrudakat, hogy még több levegő tódulhasson be, végül pedig a kemence ajtaját nyitják ki, illetve a boltozatot emelik le. Ez a szakasz 36-48 óráig tart. Ha a kemence teljesen lehült, az öntvényeket gondosan kiszedik, és reszelővel v. kalapácscsal megpróbálják, ha elég lágyak-e; ezután a felszinükre tapadt ércport lekefélik és a további tisztítás céljából szénporral és bőrhulladékkal megtöltött rázó dobokba teszik. A dobok oldala lyukas legyen, hogy a lesúrolt ércpor belőle kiessék. Mások nedves homokkal súrolják az öntvényeke, majd meg száraz fürészporral rázzák, hogy teljesen megszáradhassanak. Az igy megtisztított tárgyakat finom mészporba ágyazva raktározzák, hogy ne rozsdásodjanak. A K. gyártását Réaumur francia fizikus találta föl; 1722. megjelent művében (L'art de convertir le fer forge en acier et l'art d'adoucer le fer fondu) behatóan tárgyalja a gyártás minden fázisát. Azonban dolgozatait kortársai kevés figyelemre méltatták; a találmányt lassankint elfeledték, ugy hogy az 1804. az angol Lucas Sámuelnek újra fel kellett találnia. Azonban az első önálló műhelyek nem angliában, hanem Franciaországban keletkeztek, hol 1836-ban Elliot kezdeményezésére Pont-Audemerben nagyobb öntőműhelyt rendezetek be. Németországban Solingen, neunkirchen és Stuttgart, Ausztriában Bécs (1829) iparosai voltak az úttörők. Németországban is 4 gyár van, még pedig Kühne Ede mezőgazdasági gépgyára Mosonban, továbbá a magyar államvasutak gépgyára, a Fairbanks-féle mérleggyár, és a Brunner-féle gyár Budapesten készít K.-at. A K.-ból leginkább nagy szivósságot kivánó apróbb használati tárgyakat, jelesen kulcsokat, zár-ötlőket és záralkotó részeket, srófkulcsokat, kilincseket, lószerszámot, stb. készítenek. A lágyított öntvényeket pedig gépalkotórészeknek használják, mert ezektől nagyobb szilárdságot követelünk.
