Szamota
Szamota István, nyelv- és történettudós, szül. Kun-Szent-Miklóson 1867 jul. 5., megh. Budapesten 1895 nov. 21. Gimnáziumi tanulmányait Makón, Temesváron és Hódmezővásárhelyen, jogi tanulmányait pedig a budapesti egyetemen végezte. Egyetemi tanulmányainak befejezése után az országos levéltárnál, majd a nemzeti muzeumnál vállalt állást. Már mint egyetemi hallgató figyelemre méltó cikkeket és értekezéseket irt a Filologiai Közlönybe és a Budapesti Szemlébe. Majd a Régi utazások Magyarországon és a Balkán félszigeten (Budapest 1891) c. művével keltett feltünést. Kevéssel ezután a Régi magyar utazások (Nagy-Becskerek 1892) címü munkája látott napvilágot, melyhez Vámbéry Ármin irta az előszót. Később teljes odaadással és buzgósággal a nyelvtudománynak élt. Igen sok európai nyelvben járatos volt. A tudományos vezető körök az Árpádkori latin okiratokban előforduló magyar szókincs összegyüjtésére buzdították. Sz. fáradhatatlan szorgalommal látott nagy feladatának megoldásához. Buvárkodás és adatgyüjtés céljából beutazta Oroszország, Németország, Ausztria és Magyarország mindazon levéltárait és könyvtárait, melyekben nagyszabásu munkájához adatokat vélt föltalálhatni. Közzé tette a Schlägli szójegyzéket (l. o.). Kevéssel halála előtt adta ki a Tihanyi apátság alapító levele, mint a magyar nyelv legrégibb emléke c. művét, mely mutatvány volt megirandó művéből. Az akadémia 1895. nyelvtudományi bizottsága tagjává választotta. Tagja volt még az orosz császári földrajzi társaságnak is. Néhány héttel esküvője előtt önkezével vetett véget életének. Hagyatékát a magyar tudományos akadémia szerezte meg és Zolnai Gyulával adatja ki.
