Józsue könyve
Józsue könyve, Józs: protokanonikus ósz-i történeti könyv. I. Elnevezése. A héb. kánonban Jehosua, a korábbi próf.-k első kv.-e, nevét a főszereplő Józsuéról vették. A LXX: Iészusz Naüé ’Józsue Nun fia’, a Vg: Liber Iosue, ezt vették át a nemzeti fordítások. – II. Keletkezése. Korábban többen magának Józsuénak tulajdonították; így a Talmud (Baba batra), némelyek az egyh.-atyák közül és néhány későbbi szerző a Sir 46,1-re hivatkozva (a héb. szövegben ez a hely azonban mást jelent), a Józs 5,1 és 5,6 használta többes szám első személyű alakkal érvelve (az első helyen a maszoréták 3. személyű alakot olvasnak, a 2. helyen viszont bárki más is élhetett a többes szám első személyű alakkal), valamint a 24,26 alapján, de ez aligha vonatkoztatható jogosan Józsuéra, inkább kiegészítés „az Úr törvénykönyvé”-hez, vagyis a Pentateuchushoz, főleg a MTörv-höz (vö. 28,61; 29,20; 30,10; 31,26; Józs 1,8). Ugyanakkor a Józsue haláláról (24,29–33), a Lais meghódításáról (Bír 18,27 kk.) és a Jair sátortáboráról (Józs 13,30; vö. Bír 10,4) szóló rész, az ismételten előforduló és bizonyos időbeli távolságot feltételező „mind a mai napig” kitétel, valamint a feldolgozott anyag heterogén és nemegyszer szembeötlően mesterségesen rendezett volta amellett tanúskodik, hogy a ~ mai formája későbbi keletű. Azután, hogy sor került a források szétválasztására, sok szerző arra az álláspontra helyezkedett, hogy Mózes 5 kv.-e közül 4 ~ben is felfedezhető, ezért a Pentateuchus és ~ egy egészet alkot; így A. Geddes (1737–1812) nyomán külön néven, Hexateuchusnak nevezték. Ezzel a felfogással M. Noth szakított végérvényesen; ő ~ben egy nagy tört.-i mű részét látja, amely a MTörv-vel kezdődik és a 2Kir végéig tart, s nem sokkal Kr. u. 562 után keletkezett (vö. 25,27 kk.); olyan szerző állította össze, akit teljesen áthatott a deuteronomikus törv. szelleme, ezért Izr. egész tört.-ét is ennek fényénél ítélte meg. Az az anyag, amelyet a deuteronomikus szerző ~hez felhasznált, etiológiai beszámolókból, mondákból, földrajzi nevek jegyzékeiből és olyan régi elbeszélésekből tevődött össze, amelyek a szichemi szövetség hagyományait őrizték. Az etiológiai elbeszéléseket Noth szerint Kr. e. 900 k. egységes egésszé olvasztották össze. Egyrészt: Józs 6,26-ból kikövetkeztethető, hogy a szerző még nem tudott semmit arról, hogy Acháb idejében Jerikót újra felépítették (1Kir 16,34), Józs 11,10–15 pedig tanúsítja, hogy még elevenen éltek az emlékezetben a később Salamon által újra felépített Hacor romjai; másrészt: a szerző előtt szemmel láthatóan teljesen ismeretlen volt az a tény, hogy a 10. sz.-ig Aiban izr.-k is laktak; végül: 11,16 (a hegyvidék Júda hegyvidékét jelenti, szemben Izr. hegyvidékével; vö. a később betoldott verssel: 11,21) júdeai szemmel nézve megosztottnak mutatja a választott népet. A földrajzi fejezetben a határok leírása Noth szerint korábbi időből való, mint a dávidi birodalom, Júda városainak jegyzéke viszont Jozija korából való, ez utóbbi keltezést azonban többen (R. de Vaux, W. F. Albright és Bright) túl késeinek tartják. ~ végső formába öntésének idejét Noth a babiloni fogság idejére teszi. – III. Tartalma. Jóllehet a feldolgozott anyag nagyon eltérő, a ~ szembeötlő egységet és következetes felépítést mutat. – Az első rész (1–12) arról tudósít, hogyan hódították meg Izr. fiai Józsue vezetésével Kánaánt. A kv. fő mondanivalója mindjárt a bevezetésben (1,1–9) teljesen egyértelmű megfogalmazást kap: a boldogulás alapvető feltétele a törv.-hez való hűség. Józsue Jahve felszólítására parancsot ad az elindulásra (1,10–18) és hírszerzőket küld Jerikóba (2). A Jordánon való átkelést úgy írja le a szerző mint az Ígéret földjének szentélye felé tartó liturgikus körmenetet (3,1–5,1); a résztvevők Jahve népének tagjaivá válnak. Ezt a népet meg kell jelölni a szövetség jelével (5,2–9), és a Kiv 12-vel ellentétben a húsvét (a pászka) ünnepe most a beteljesedést, a megérkezést jelenti (Józs 5,10 kk.). Ezután következik Jerikó (6) és Ai (7,1–8,29 meghódítása, a csúcspont: a törv. ünnepélyes kihirdetése az Ebal és a Gerizim hegye közt, a MTörv 11,28 kk.; 27,2–8 jegyében; az Ígéret földjének békés, boldog birtoklása a törv. hűséges megtartásától fog függni. A Gibeon fiaival kötött szövetség (Józs 9), a D-i szövetségeseken aratott győzelem (a ® napcsoda: 10,1–19), az ország D-i részének meghódítása (10,20–43), végül az É-i koalíció fölötti győzelem (11,1–15) révén egész Kánaán Izr. kezére kerül. A háborús eseményekre való rövid visszatekintés (11,16–23) és a legyőzött királyok számbavétele (12) zárja a kv.-nek ezt a részét. – A 2. részben arról számol be a szerző, hogy miként osztották fel az országot a törzsek között, a Jordánon túl és a Jordánon innen (13; 14–19); a menedékvárosok és a papi városok felsorolásával zárul a kv. 2. része (20,1–21,42). – A 3. rész (21,43–24,33) első verseiben (21,43–45) a szerző leszögezi, hogy immár az egész Ígéret földje Izr. birtokában van. Ezért a Jordánon túli törzsek visszatérhetnek a maguk területére; előbb azonban Józsue még egyszer lelkükre köti a törv.-hez való hűséget (22,1–9). Jóllehet Rubent, Gádot és Manassze törzsének felét a Jordán elválasztja testvéreiktől, egy Jahvénak szentelt oltár tanúsítja, hogy egységet alkotnak (22,10–34). Józsue búcsúbeszéde (23) és a szichemi gyűlésről szóló beszámoló (24,1–28) még egyszer kiemeli a kv. fő mondanivalóját, majd a hit példaképeiül szolgáló efraimita ősatyák: József, Józsue és Eleazár sírjára utalással zárul ~. – IV. Műfaja. – 1. M. Nothnak köszönhető, hogy a 2–9 beszámolóinak etiológiai (® etiológia) jellegére fény derült. Ezek a beszámolók olyan tárgyakra v. szokásokra épülnek, amelyek a szerző korában („mind a mai napig”: 4,9; 5,9; 6,25; 7,26; 8,29; 9,27; 10,27) felkeltették az érdeklődést v. magyarázatot kívántak. Emiatt azonban a beszámolók nem veszítik el feltétlenül tört.-i jelentőségüket. Még ha eredetileg nem is volt semmiféle kapcsolat a vidék egyik v. másik jellegzetessége, ill. valamelyik sajátos szokás és a magyarázatul felhozott tény között, azért ez a tény még nem veszíti érvényét, hanem tény marad. A 2–9 tartalmazta beszámolók földrajzi szerkezete benjaminita eredetre vall. Kezdetben a gilgali szentély hagyományát alkották, és csak később váltak egész Izr. közkincsévé, azután, hogy Salamon uralma idején ez a szentély lett egész Izr. számára a kultikus hely, amely közel- s távolról vonzotta a zarándokokat (1Sám 10,8; 11,14 kk.; 13,4.7; 15,12.21.33; Ám 4,4; 5,5). – 2. Más jellegűek a Józs 10; 11,1–9 tartalmazta elbeszélések ezek egybevethetők a Bír beszámolóival; érthető tehát, hogy Noth hősi elbeszéléseknek nevezte őket. – 3. A földrajzi rész (Józs 13,1–21,42), amely annak leírását akarja nyújtani, hogy az Ígéret földjén a különféle törzseknek mely területek jutottak, több egyenetlenséget és pontatlanságot mutat. Míg Júda és Benjamin területén a szerző a városoknak is nagyon pontos leírását adja (15,1–20.20–62 és 18,11–20.21–28), addig Efraim és Manassze területének csak a határait írja le (16,1–17,13), az É-i törzsek területén egyszer a határok szolgálnak eligazításul, másszor a városok felsorolása, esetleg a kettő együtt. A Jordánon túli törzsek területének határait viszont nem adja meg a szerző, csak városaikat sorolja fel. – 4. Az utolsó fejezetek közül a 23. egészen a deuteronomikus stílust képviseli, és a ® búcsúbeszéd műfajába tartozik. Ugyanakkor a 24,1–28 mintegy a jegyzőkv.-e a szichemi szövetségkötésnek, amelyről a 8,30–35 is beszámol, s amely valójában a Sinai-hegyen kötött szövetség (Kiv 19) megújítása.
