kísértés
kísértés, megkísértés, próbatétel: 1. Szóhasználat. A ~nek a Bibliában szinte kivétel nélkül csak külső megjelenési formáival, okaival, indítékaival találkozunk; arra, hogy magának a rossznak vonzóereje van, amely erkölcsi rosszra indítja, bűnbe viszi az embert, alig esik hangsúly. A profán gör.-ben a peiradzein ige és a peiraszmosz főnév, amely a LXX-ban és az ÚSz-ben a ~re utal, ebben a jelentésben teljesen ismeretlen, a Bibliában viszont a valláserkölcsi életnek egy fontos fogalmát jelöli. De vigyáznunk kell, hogy különbséget tegyünk a ’megpróbáltatás’ (pl. Jak 1,2–4) és a ’bűnbe vitel’ (pl. 1,12–14) jelentés között. Ez utóbbi a Sátán, az embertársak és az emberben lakozó rosszra való hajlam „műve”, az előbbi, ha nem is mindig kifejezetten, az Istené v. az emberé; Isten az embert próbára teszi, az ember az Istent „kísérti”. Amikor Isten az embert próbára teszi, az ember hűségét akarja megtisztítani a hozzá tapadó szennytől, mellékes szempontoktól; valójában csak közvetett módon beszélhetünk ~ről, hiszen v. az Isten által megengedett helyzet kínálja fel az embernek a rossz választásának lehetőségét, v. a gonosz hatalmak használják ki Isten tudtával az ilyen helyzetet arra, hogy az embert rossz irányba tereljék, bűnbe vigyék. – 2. Az ÓSz 3 helyén a ~ v. próbára tevés klasszikus példáival találkozunk. Ezek közül az első a ® bűnbeesés (Ter 3,1–19): Isten egy parancsot adott, ezzel tette próbára az embert; a voltaképpeni ~nek az ember vágyai a forrásai, ill. a kígyó az előidézője, amelyet a későbbi hagyomány a ® Sátánnal azonosított (Bölcs 2,24). A második Ábrahám próbatétele (Ter 22,1–19), amire a zsidóság (Jud 8,26; 1Mak 2,52; Sir 44,19) és a rabbinista irodalom oly szívesen hivatkozott. Végül Jób megpróbálása, amelyet már Tób 2,14 (Vg) a szenvedésben tanúsított türelem példájaként említ. Azzal, hogy a ~ Isten ellenfelétől (esetenként Sátán néven) indul ki, az ÓSz-ben csak a bűnbeesés tört.-ében, Jób könyvében (itt kifejezetten Isten engedi meg) és Dávid népszámlálása esetében (1Krón 21,1) találkozunk. A legtöbb helyen Isten teszi próbára az embert, ill. az ember hűségét (Kiv 16,4; 20,20; MTörv 8,2; Bír 2,22), főleg a bölcsességi irodalomban, ahol a baj, a betegség számít a próbatétel eszközének, amelyet ha kiáll az ember, bensőségesebb, közelibb kapcsolatba kerül az Istennel. A sorscsapásoknak ilyen módon való értelmezése megtörte a ® megfizetés merev sémáját, amely szerint a baj, a betegség egyértelműen a bűn következménye, az erény pedig itt a földön kapja meg jutalmát; ugyanakkor az igazak szenvedésének rejtélyére is magyarázatot adott ez az értelmezése a bajoknak, betegségeknek (Jer 12,1 kk.). A legrégibb ilyen értelmű szöveg minden bizonnyal a Péld 3,11 kk.; ezt többször is idézik a szentírási kv.-ek szerzői (Zsid 12,6; Jel 3,19), ha nem is szó szerint, legalább értelem szerint (1Kor 11,32). Jóllehet továbbra is fennállt az ® elpártolás veszélye (pl. Sir 4,17–19), ezt a didaktikus irodalom nem emelte ki, ehelyett a próbatétel a szellemi érettségre nevelődés szolgálatába került, sőt Isten szeretetének jelévé, megnyilvánulási formájává vált (Tób 12,13). – Másfelől azt a gondolatot is megtaláljuk az ÓSz-ben, hogy az ember „megkísérti” az Istent. Erre egészen világos példa a Kiv 17,1–7: a nép zúgolódik, kételkedik Isten gondviselésében, ezzel „kísérti”, azaz teszi próbára az Urat. A későbbi nemzedékek gyakran hivatkoztak erre az eseményre és a hozzá hasonlókra (Szám 14,22: „tízszer”), amelyekkel Izr. fiai a pusztában Isten türelmét próbára tették v. haragra ingerelték az Urat (MTörv 6,16; 9,22; Zsolt 78,17 kk., 40 kk.; 95,8 kk.; 106,14; 1Kor 10,9; Zsid 3,8 kk.). Istent kísérteni az ÓSz-ben a. m. ’hatalmában kételkedni’, és a hitetlenség jele (Bölcs 1,3): Isten mindenhatóságának próbára tevése = kétségbe vonása. Aki a próf. szava hitelességének bizonyságaként jelet kíván, az is próbára teszi (= kísérti) Istent (Iz 7,11 kk.). – 3. Az ÚSz a próbatételt balszerencse és üldöztetés formájában ismeri; a próba kiállása tanúsítja az Istenhez való hűséget. Aki nem áll helyt a ~, a próbatétel idején, az elszakad Krisztustól (Lk 8,13; vö. Mk 4,17; vsz. 1Kor 10,13, továbbá 1Pét 4,12; Jel 2,10). Különösen a Zsid címzettjei körében lehetett nagy az elpártolás veszélye; a szerző tehát Krisztusra mutatott, aki a ~ idején hűségesen ragaszkodott Isten akaratához (® Jézus megkísértése), és így példaképe és segítsége lett az üldözött keresztényeknek (2,18; 4,15). A keresztényeknek örülniük kell, ha ~t szenvednek, mert így jutnak el a szellemi nagykorúságra, a tökéletességre (Jak 1,2–4; 1Pét 1,6 kk.). A szenvedésben megnyilvánuló próbatételek sorába az egyetemes eszkatologikus katasztrófák is beletartoznak, amelyek az idők végén fogják sújtani az emberiséget (Mt 24,21 kk.; Jel 3,10). Más külső körülmények is indítékul szolgálhatnak az Istentől elszakadáshoz, a hűtlenné váláshoz, így különösen Krisztus megalázkodása (Mt 26,41; vö. Lk 22,28), a testi bajok (Gal 4,13 kk.), az ev. hirdetőinek üldöztetése (1Tesz 3,1 kk.). – Az ÚSz-ben a Sátánnak nagy szerepe van a rossz előidézésében és a bűnre csábításban; ez utóbbi jelenti a szűkebb (a tkp.-i) értelemben vett ~t: a Sátán kihasználja a hívők szorongatott helyzetét, hogy bűnbe vigye őket. Ha üldözés v. szenvedés próbára teszi a keresztények hitét, megjelenik a kísértő (= a Sátán), hogy rávegye őket az Istentől elpártolásra (3,4 kk.: 1Pét 5,8 kk.); ez különösen a végső időkre lesz érvényes (Jel 20,7). A Sátánnak különösen az erős testi megtartóztatás ad alkalmat ereje latba vetésére, a bűnre csábításra (1Kor 7,5; 1Tim 5,14 kk.). De az ÚSz-ben a Sátán említése nélkül is szerepel a ~, az erkölcsi rosszra hajlás. A nevelés alapvető ténye, hogy a keresztény létet kiteljesedésében állandóan fenyegeti a rossz. Mindamellett ebben az összefüggésben csak ritkán találkozunk a ~ szóval (Gal 6,1; 1Tim 6,9; 2Pét 2,8 kk.). Jak 1,1.2–15 azt tanítja, hogy a ~ (nem mint próbatétel, hanem mint bűnre csábítás, bűnbe vitel) nem Istentől van (vö. Sir 15,11 kk.); Istent nem lehet rosszra csábítani, és Ő sem csábít rosszra senkit. Valójában az ösztönei, a rosszra való hajlam viszik az embert a bűnbe. Ezzel kapcsolatban Pál még megjegyzi: Isten nem engedi meg, hogy a keresztények erejüket felülmúló ~t szenvedjenek (1Kor 10,13; vö. 2Pét 2,9). Az ösztönnek, a vágynak fontos szerepe van Pál tanításában: a testből van, és a test Krisztus nélkül ellenállhatatlan erővel sodorja az embert a rossz irányába (Róm 7,14–25). Még a hívőt is, akinek a teste halott a bűnnek (8,10), a test kívánságai állandóan kísértik a bűnre (6,12; 13,14; Gal 5,16.24 stb.; az ÚSz-ben pl. 1Pét 2,11). A pogányok azzal bűnhődnek, hogy Isten kiszolgáltatta őket szenvedéseiknek (Róm 1,24–32). Ez az állandó veszélyeztetettség azt követeli a keresztényektől, hogy szüntelenül kérjék Istent: ne vigye őket ~be (Mt 6,13), ne engedje meg, hogy bűnt kövessenek el, hanem óvja meg őket a bűntől, a rossztól (® Miatyánk). – A kiállt próba, a ~, amelynek az ember ellenáll, tanúsítja az erényt, különösen a hitet. A jellemző kifejezés erre: to dokimion (Jak 1,3; 1Pét 1,7) v. hé dokimé (Róm 5,4; 2Kor 2,9; 8,2); aki helytállt a ~ben, kiállta a próbát, az dokimosz (1Kor 11,19; Jak 1,12 stb.). A ® botrány (botránkoztatás) is ~nek tekinthető.
