mennybemenetel
mennybemenetel: a föltámadt Krisztus égbe szállása. – 1. Az ApCsel elején (1,2 kk., 9–11) Lukács evangélista beszámol arról, hogy feltámadása után 40 nappal Krisztus az Olajfák hegyéről felment a mennybe, és erre az eseményre röviden ev.-a végén is utal (Lk 24,51). Az ApCsel tartalmazta beszámolót nem szabad későbbi betoldásnak minősíteni, mint néhány kritikus teszi, mert az 1,1–11 szerkezete irodalmi szempontból semmi nehézséget nem támaszt az ellen, hogy az egész beszámolót Lukácstól eredőnek tekintsük; még kevésbé kell az 1,2 és Lk 24,51 említette ~t az ApCsel-ből, ill. Lk-ból kiiktatni, mert azok a kihagyások, amelyeket a „nyugati” szöveghagyomány egy részét illetően feltételeznek, nem eredetiek, hanem inkább szövegjavításra vezethetők vissza. Maga Lukács volt az, aki az eseményről 1. kv.-e (Lk) végén és 2. kv.-e (ApCsel) elején beszámolt, mégpedig nem anélkül, hogy a 2. beszámolóban ki ne emelte volna a 40 napos időtartamot, amelyről az 1. beszámolóban (Lk) nincs szó. A topográfiai pontosítás (ApCsel 1,2: az Olajfák hegyén; Lk 24,50: Betánia közelében) arra enged következtetni, hogy a ~t konkrét tört.-i eseménynek tekintette. (A helyi hagyomány az ® Olajfák hegyének tetejéhez kapcsolta az eseményt.) De mégis, az ÚSz-ben Lukács az egyetlen, aki Krisztus ~ét térhez és időhöz kötött konkrét eseményként kezeli. Az ÚSz többi szerzője beéri annak közlésével, hogy a feltámadt Krisztus a mennyben van, ott az Atya jobbján ül (Róm 8,34; Kol 3,1–3; Ef 1,20; Zsid 1,3.13; 8,1; 10,12; 12,2; ApCsel 2,33 kk.; 5,31; 7,55; Jel 3,21; 5,6 kk.; vö. Mk 14,62), az Atyánál (1Jn 2,1), a dicsőségben (1Pét 1,21; 4,13; 5,1), egy felhőn ül (Jel 14,14), fölötte áll az ég erőinek és hatalmasságainak (1Kor 15,24; Fil 2,9 kk.; Kol 2,10; Ef 1,21 kk.; Zsid 7,26) és újra eljön a mennyből a megújulás napján (1Tesz 1,10; 4,16; 2Tesz 1,7; Fil 3,20; Kol 3,4; ApCsel 3,20 kk.; vö. 1Tim 6,14; 2Tim 4,1.8; Tit 2,13; Jak 5,7kk.; 1Pét 1,7.13; 4,13; 5,4; 1Jn 2,28). Ez a földi élet utáni mennyben tartózkodás magától értetődően feltételezi Krisztus ~ét, amelyre legtöbbször nem térnek ki az ÚSz szerzői, sőt, akik említik, azok is inkább hitvallást tesznek, s nem mint tapasztalati tényt v. átélt eseményt közlik (Ef 4,10; 1Tim 3,16; Zsid 4,14; 6,19 kk.; 9,24; 1Pét 3,22, sőt Mk 16,19; Jn 3,13; 6,62). – Minthogy egyedül Lukács tett a ~ről tanúságot, ez a körülmény az őskeresztény hagyományban egyfajta bizonytalankodást okozott. Az ApCsel tudósítása csak a 4. sz.-ban, az atyák idején talált egyértelmű elfogadásra. Korábban némelyek egyáltalán nem említik ezt az eseményt (Római Szt Kelemen, Didakhé, Antióchiai Szt Ignác, Szt Polikárp, Hermász), és akik említik az időpont és a ~ lefolyásának módja kérdésében azok sem értenek egyet. Valójában csak kevesen kísérlik meg, hogy közelebbit mondjanak a ~ lefolyásának módjáról, és erre irányuló kísérletük csak tört.-i hitelesség nélküli fejtegetés. Sokan megadják Krisztus ~ének időpontját, de a megadott időpontok eltérnek egymástól. Mintha már Lk 24,51 és Jn 20,17 is magára húsvét napjára tenné a ~t, ugyanígy Péter evangéliuma 56 és még néhány más (apokrif) írás is; mások az ApCsel említette 40 napot „kevesellve” 18 hónapot (pl. Izajás mennybevitele 9,16) tételeznek fel, sőt akad apokrif szerző, aki 12 évvel számol. Az atyák közül néhányan (Jusztinosz, Tertullianus, Euszebiosz és Szt Jeromos) hol a feltámadás napjára, hol 40 nappal későbbre teszik a ~t. – 2. Az őskeresztény hagyománynak ez az ingadozása némely kritikusnak alapul szolgált arra, hogy a ~t későbbi legendának minősítse: az a hit, hogy Krisztus a mennyben megdicsőült, a fejlődés során különféle formákat öltött. A halál fölötti győzelmet először tisztán szellemi módon értelmezték, csupán Jézus lelkére vonatkoztatták, ilyen értelemben beszéltek Krisztusnak közvetlen feltámadása után ~éről (Lk 23,43; Péter evangéliuma 19). Később hitvédelmi szempontok miatt ennek a győzelemnek (= megdicsőülésnek) konkrét formát akartak adni, és így az Úr testére is kiterjesztették, s a Krisztus-jelenések (krisztofániák) érzékelhetővé „anyagiasodtak” (materializálódtak) a testtel rendelkező, megtapintható Feltámadott kinyilatkoztatására, aki evett és ivott; ezt követte az üres sír legendája, végül testének felmenetele a mennybe szemmel látható módon. – Nem véve tekintetbe, hogy ez az elmélet mennyire nem áll összhangban az ÚSz tört.-iségével, fő tévedése abban rejlik, hogy a hallhatatlanságot inkább gör., mint szemita módon értelmezi. A szemiták számára, már pedig az ap.-ok is szemiták voltak, Krisztus halál fölötti győzelme teljesen elképzelhetetlen lett volna testének megdicsőülése nélkül. Ők a halált a bűn büntetésének tekintették, amely a testet is sújtotta, nem csak a lelket. A bűn legyőzésével tehát, amiben az üdvösség állt, a test eredeti, ép állapotának is helyre kellett állnia, nem csupán a lélekének. Ezért nem lehet kétséges, hogy ha az első tanítványok hittek abban, hogy Mesterük legyőzte a bűnt és a halált, akkor ezt nem is tehették másképpen, mint hogy hittek testének feltámadásában és ~ében. Ez a hit ösztönözte őket a Feltámadott megjelenéseinek érzékelhető valóságként való elfogadására. Az a hit, hogy Krisztus feltámadott teste a mennyben megdicsőült, nem egyéb, mint szükséges és kikerülhetetlen kiegészítése a feltámadásban való hitnek. – 3. Ha az úsz-i és az őskeresztény hagyomány következetlensége a kritikusok kétségeit és negatív következtetéseit nem igazolja is, azért figyelmet érdemel, és a misztérium alapos átgondolására késztet. Úgy látszik, 2 dolgot meg kell különböztetnünk: Krisztus megdicsőülését a mennyben, az Atyánál és az Olajfák hegyéhez kapcsolódó elmenetelének kinyilatkoztatását. – a) A mennyben való megdicsőülés a lényeges, ez alkotja ennek a hittételnek a közvetlen tartalmát. Krisztus testének az eszkatologikus Isten országába való bemenetele a mi megdicsőülésünk és ezzel örök üdvösségünk „első termés”-e ugyanakkor a foglaló, sőt az előidéző ok is; a csírája az új, a Krisztus áldozatával fizikai valóságában megújult világnak. Jézus megdicsőült teste ennek a megújult világnak a kezdete, az őssejtje, ugyanakkor a keresztények és ezzel az egész világegyetem újjászületésének mintája és a létrehozó oka is. Nem elég, hogy Krisztus teste dicsőségesen feltámadt a sírból. Az is elengedhetetlen, hogy bemenjen abba az isteni világba, amelybe bennünket, mindnyájunkat bevezet, és ez az isteni világ volt mindig (emberi képzelőerőnk számára szükségszerűen) a mennyek országa, az ég a föld fölött. Ez a dicsőségbe bemenetel természetfölötti tény, és mint ilyen kívül esik érzékeinken, ezért az ÚSz tanúinak (valójában még Lukácsot is ide értve) le kell mondaniuk pontos leírásáról. Mégis tényleges, „történeti” eseménnyel állunk szemben, amely egy konkrét időpontot tételez fel. Kézenfekvő, hogy ez az időpont csak a feltámadás időpontja lehet. Mihelyt Jézus teste a Lélek erejéből előjött a sírból, már a dicsőség eszkatologikus világához tartozott, és teljesen jogos volt, hogy be is menjen ebbe a dicsőségbe. Ezt az ÚSz számos részlete tanúsítja, ahol Krisztus feltámadása és Isten jobbján ülése együtt szerepel, ugyanazon megdicsőülés 2 külön mozzanataként. Krisztus Mária Magdolnának mondott szavai (Jn 20,17) tanúsítják, hogy már nem abban az állapotban van, mint korábban volt, amikor minden további nélkül meg lehetett érinteni. Ugyanakkor Mária Magdolna megbízatást kap, hogy a testvéreknek adja tudtára: várható a ~e. Nyilvánvaló, hogy ha a tanítványoknak megjelenik (20,19–23.24–29), ez ~e után fog történni, az Atyától visszatérve, akinél élni fog. E szövegekből kikövetkeztethetően el kellett telnie egy kis időnek a feltámadás és a ~ között. – b) Az Olajfák hegyéhez kapcsolódó kinyilatkoztatás nem áll ellentétben ezzel az első és alapvető megdicsőüléssel, amelynek húsvét napján kellett bekövetkeznie, mert ez teljesen más létrendhez tartozik, s ez Lukács beszámolójából is kikövetkeztethető. Távol állt tőle, hogy Krisztus mennyei dicsőségbe való bemenetelét diadalmas bevonulásként, a pogány legendák (Romulus, Herkules, Mitrász stb. esetében) v. az apokrif iratok példáját követve mutassa be. Ehelyett egyszerűen csak az Úr utolsó eltávozásáról akart beszámolni. A leíráshoz felhasznált tartózkodó és hagyományos vonások egyértelműen utalnak arra, hogy véget értek a Jézussal folytatott bizalmas párbeszédek, és hogy az Úr csak az idők végén ítéletre (parúzia) jön vissza. Az angyalok, akik megszólítják az ap.-okat, valamint a felhő hagyományos kísérő jelenségei az eszkatologikus megnyilatkozásoknak (Lk 21,27; Mk 14,62; Jel 1,7; 14,14 kk.; vö. 1Tesz 4,17; Jel 11,12), épp ez a szerepük, ill. a mondanivalójuk. A 40 nap is felfogható hagyományos elemnek, nem kell okvetlenül szó szerint érteni; lehetséges, hogy Lukács arra a 40 napra gondolt, amelyet Jézus a pusztában töltött, nyilvános életét, vagyis az általa adott kinyilatkoztatást megelőzően (Lk 4,2): ugyanígy 40 nap előzte meg feltámadása után az Egyh.-ában adott kinyilatkoztatását is. Mert Lukácsot a Feltámadott utolsó eltávozása főleg mint a pünkösdi események előzménye érdekelte és így annak volt a feltétele, hogy a Szentlélek a feltámadás után 50 nappal kiáradt, és ezzel az Isten országa ezen a világon elindulhatott győzelmes útjára. – János evangélista, akinél a Messiás megdicsőülése szorosan összefonódik a kereszttel, a kereszten felemeléssel (Jn 3,14; 8,28; 12,32 kk.), a ~t is közvetlenül a halálhoz és a feltámadáshoz köti. Ugyanígy a Szentlélek elküldése is a megdicsőült Krisztus húsvét esti eljöveteléhez kapcsolódik nála (20,22), ő ui. ezt az adományt nem annyira a küldetéshez kapott karizmák szemszögéből nézi, inkább Krisztust tartja szem előtt, aki jelen van a Lélekben (14,16–21; 16,13–16) és a szentségekben (20,22 kk.: a bűnbánat szentségében, 6,51.62 kk.: az Eucharisztiában, 3,3–8: a keresztségben; 3,13 kk.: anothen = fölülről való, alászállt a mennyből). Lukács és János ua.-t a misztériumot tárják elénk, csak más-más módon osztják el az időben azt, ami Istennél egy. Ebből a szemszögből az, amit az Olajfák hegyéhez kapcsolva Lukács egyetlen szerzőként elmond, semmiképp nem áll ellentétben Krisztusnak a dicsőségbe való első és tkp.-i bemenetelével, amelynek a feltámadás napjára kellett esnie. Erre más helyeken Lukács evangélista maga is utal (ApCsel 2,32 kk.; 5,30 kk.). Az Olajfák hegyéhez kötődő elbeszélés ezt inkább csak kiegészíti és megpecsételi. Ezért a keresztény hagyomány a liturgiában jogosan látja Jézus nyilvános életének ebben az utolsó eseményében a halál fölötti győzelme kinyilatkoztatásának zárókövét, és helyesen foglalta bele ebbe a misztériumba Jézus első, húsvéti megdicsőülésének egész gazdagságát is, felismerve benne a kegyelem kiáradásának ígéretét, amely pünkösdkor beteljesedett.
