Szentírás értelme
Szentírás értelme: a Szentírás szövege által közvetített tartalom, a szöveg jelentése, amit a kinyilatkoztató Isten a szent szerzőkön keresztül közölni akart. A ~nek több rétege van: 1. Szó szerinti értelem (sensus litteralis). A ® szentírás-magyarázat szabályait követve a legtöbb esetben megállapítható. Betű szerinti értelemről beszélünk, ha a szerző a szavakat a mindennapi értelemben használja, s átvitt értelemről, ha a szó jelentését hasonlóság alapján másra is átviszik. Ezen átvitt értelem további lehetőségei: a) az egyszerű metafora, ami tkp. rövidített hasonlat (pl. úgy harcolt mint egy oroszlán – ez hasonlat, de „az oroszlán Júda törzséből” már metafora). Ilyenek az ® antropomorfizmusok is, amelyekkel a Szentírás emberi tulajdonságokat állít Istenről. – b) A szünekdokhé esetében a részt jelölő szó az egészet jelenti (pl. test az embert: az Ige testté lett), v. egy jellegzetes tulajdonság jelzi az egész embert (pl. a Fölkent, a Megváltó-Jézus). – c) Névcsere (metonímia) esetén a hatás az okot (az edény a tartalmat, az eszköz a cselekvőt) jelenti. – d) Hangsúlyozott szóhasználatnál (emfázis) a szó nagyobb jelentőséget kap, mint a megszokott esetekben (pl. te vagy „a próféta”?), a túlzó kifejezési formáknál viszont (hiperbola) egész mondatok lépik túl a megszokott értelmet. Ezt a kifejezési formát főként a K-i költészetben kedvelik. – e) A példabeszéd (parabola) kibontott hasonlat, ezért egyes szavai a mindennapos használat értelmével bírnak, a példázat egésze azonban szimbolikus értelmű. Ha az egyes szavaknak és kifejezéseknek is szimbolikus jelentése van, akkor a példabeszéd v. példázat allegória. Mivel azonban az allegóriában a jelképes értelem nem távolodhat el nagyon a valóságtól, az allegória és a parabola közti határok elmosódnak. – f) A mese a parabolával rokon értelmű, amennyiben az egyes szavak mindennapos jelentésüket hordozzák, s a kép egésze jelent valami magasabb rendű valóságot. Jellegzetessége, hogy élettelen tárgyak élő és gondolkodó lényként jelennek meg benne. – g) A prófétáknál szimbolikus cselekményekkel találkozunk, melyekben egy cselekedetnek van példázat jellege. – 2. Előképi, lelki értelem (sensus typicus v. spiritualis). A szövegben szereplő személyek, tárgyak és események a szó szerinti értelem mellett eljövendő személyek, tárgyak és események modelljei, típusai, előképei (® szentírási hivatkozások). Nemcsak az ÓSz egésze, hanem egyes elemei is megtalálják beteljesedésüket az ÚSz-ben. Különösen az egyh.-atyák világítottak rá a Szentírás ilyen értelmére, továbbvíve az Úr Krisztus (Jónás az ő halálának és feltámadásának előképe) és Szt Pál (Ádám Krisztus előképe) tanítását. Az előképi értelem megtalálása a kinyilatkoztatás fényében hiteles, azaz csak magának a Szentírásnak és a hagyománynak a keretein belül mozoghat (® Szentírás allegorikus értelmezése). – 3. Teljesebb értelem (sensus plenior). A szentírás-magyarázat hagyományában találkozunk exegétákkal, akik azt vallják, hogy Isten a későbbi kibontakozásra való tekintettel úgy irányította a szentírókat, hogy szavaikkal olyan igazságokat is kifejezzenek, amelyeknek teljes értelmét nem foghatták föl, mert ez csak későbbi sugalmazott szövegek ismeretében világlik ki. Szerintük bizonyos próféciák teljes értelme csak Krisztus idejében vált világossá. – 4. Alkalmazott értelem (sensus accommodatus). Nem szorosan vett szentírás-magyarázati forma; aszketikus íróknál, szónokoknál gyakori s a liturgiában is előfordul. Ilyen pl. a bölcsességről mondott ósz-i anyag alkalmazása Máriára (Sir 24).
