Hadsereg
Hadsereg Az ÓSZ népének története annyira része volt az egykori világ történelmének, hogy nem hiányozhatott belőle a HÁBORÚ sem. Kezdetben honfoglaló, később honvédő háborúk részese volt Izráel; időnként pedig belső harcokra, testvérháborúkra fecsérelte erejét, különösen az ország kettészakadása után.
A háborúkban részt vevő hadsereg jellege koronként változó volt. Ha visszatekintünk a pusztai vándorlás korára, majd Józsué honfoglalására, úgy tűnik, hogy akkor minden fegyverfogható férfi részt vett a harcban. A Bi szóhasználat szerint eleinte »Izráel« harcolt és győzött (2Móz 17,8kk; 4Móz 21,21-35). Józsué honfoglalásának a leírásánál már van némi megkülönböztetés, amikor csak »fegyveresekről« (Józs 6,9kk) vagy »vitéz harcosokról« történik említés (Józs 10,7). A »fegyveresek« alatt könnyű fegyverzetű gyalogságot kell értenünk, a fegyverük nyíl, lándzsa, parittya volt, valamint a kézitusához szükséges rövid kard. Az elfoglalt városok lakóit »kardélre hányták« (Józs 6,21; 10,28kk). A magas falakkal védett kánaáni városok ostromához ez a fegyverzet kevés volt, védőik fegyverzettel is jobban fel voltak szerelve. Ez magyarázza a Kánaánba küldött kémek csüggedését (4Móz 13,27kk), valamint azt a tényt, hogy a honfoglaláskor az izráeliták megtorpantak a síkság nagy városai előtt (Bír 1,19-21.27kk).
A bírák korában különböző irányból érték támadások Izráelt, amely ekkor laza törzsi szövetségben élt, s a védekező harcokban is csak egy-egy kisebb terület harcosai vettek részt. Ritkán jött létre nagyobb törzsi összefogás, így Gedeon (Bír 6,35) vagy Bárák csatájában, az utóbbit Debóra éneke mutatja be (Bír 5,13-18). A hadra kelő sereg amolyan »népfelkelő« önkéntesekből állt, akiket követek útján toboroztak. Kürtszóval, hangos kiáltással fellármázták a városok, falvak lakosságát (Bír 6,34k). Néha drasztikusabban, fenyegető módon toborozták a törzsek harcosait, pl. Saul a szorongatott Jábés-Gileád felmentésére (1Sám 11,7). Az ilyen népfelkelő sereg a háború végeztével haza is vonult, hogy folytassa békés munkáját.
A királyság korában már lehetetlen volt ilyen alkalmi katonasággal felvenni a harcot a támadó ellenséggel szemben, szükség volt állandó katonaságra. Elsősorban zsoldos katonaság toborzásával igyekeztek ezt megoldani. Saulról azt olvassuk, hogy »ha meglátott egy-egy erős vagy bátor embert, azt maga mellé vette« (1Sám 14,52). Igazi hivatásos katonaságot pedig először Dávid szervezett és tartott fegyverben. Magvát képezte ennek bizonyára az a pár száz ember, aki még a Saul előli bujdosása idején csatlakozott hozzá (1Sám 22,2), ők szolgálatban maradtak királysága idején is. Valóságos elit-csapatot képezhetett az a harminc ember, akiket név szerint is felsorol 2Sám 23,24kk. A filiszteusok leverése után éppen e népből válogatta ki Dávid a testőrcsapatát, melyet »keréti és peléti« (krétaiak és filiszteusok) néven említi a B (2Sám 15,18). Dávid nagyobb szamú zsoldos hadsereget is tartott fegyverben, hiszen meg-megújuló háborúi során szüksége volt egy állandó, jól begyakorlott katonaságra. Ezt a sereget a történetíró Dávid »szolgáinak« nevezi (2Sám 2,17; 3,22 stb.). Egyébként azonban a hadseregnek, vagy egyes csoportjainak a megnevezésére különböző szavak használatosak: vitézek, ifjak. Az utóbbiak, talán mint apródok, a király személyes szolgálatára álltak, később belőlük kerültek ki a »tisztek«.
Salamon királysága idején új fegyvernem került a hadseregbe: a harci kocsikon küzdők csapata. A könnyű kétkerekű harci kocsikat lovak húzták és rendszerint három ember állt rajtuk: a fogathajtó, a fegyveres harcos és egy »harmadik«, aki a nyilakat, lándzsát adta kézre a harcosnak, vagy a pajzsot tartotta védelmül (az utóbbinak a h. neve is az volt, hogy sális = »harmadik«) (1Kir 9,22 stb.). E fegyvernem létrehozásával kapcsolatban megjegyzendő, hogy éppen Salamon volt az, aki közvetítő kereskedelmet folytatott Kis-Ázsia és Egyiptom között, lovakat és harci kocsikat transzportálva; ezen a réven a maga részére is szerzett be ilyeneket (1Kir 10,26kk). Külön városokat jelölt ki a lovak és kocsik számára (1Kir 9,19), s mivel a lótartás akkoriban drága dolog volt, az ország egyes kerületeinek a kötelessége volt a nagy mennyiségű takarmányt beszolgáltatni (1Kir 5,8). Régészeti érdekesség volt, amikor Megiddó város romjai közt megtalálták »Salamon lóistállóinak« a maradványait. Később ugyan kiderült, hogy e maradványok ahhoz a városréteghez tartoztak, amely Aháb király korában épült, de a mélyebben fekvő eltemetett rétegben valószínűleg ugyanazon a helyen voltak Salamon istállói is. Egyébként ismert egy asszír felirat, amely arról szól, hogy III. Salmaneszer asszír uralkodó Kr. e. 853-ban a Karkar melletti csatában az ellene szövetkezett kisebb szír-arám királyok egyesült seregeit legyőzte, s a legyőzött királyok között említve van Aháb király is, mint aki kétezer harci kocsival vett részt a csatában.
A korábbi önkéntes katonaság helyett, ill. a későbbi zsoldos haderő mellett idővel nagyobb létszámú rendes katonaságot kellett mozgósítani hadkötelezettségi alapon. Ehhez szükség volt a lakosság összeírására, amely ugyan Dávid idejében súlyos ellenkezést váltott ki (2Sám 24), később azonban elkerülhetetlenné vált. A nagy háborúk idején behívó paranccsal mozgósították a katonaságot; a királyi tisztviselők közé tartozott »a hadseregparancsnok írnoka«, aki fegyverbe szokta hívni az ország hadinépét« (2Kir 25,19). A hadkötelezettség 20 éves korban kezdődött (2Krón 25,5). A behívottakat általában családi, rokoni kötelékek szerint osztották be csapategységekbe, melyeknek természetes vezetői is a családi, nemzetségi kötelékből kerültek ki. - Bizonyosra vehető, hogy békében is voltak fegyverben kisebb kötelékek az erődített városokban.
TK
