Időfelfogás
Időfelfogás Az idő Isten teremtési ajándéka az ember számára. (Jób 1,21; Zsolt 90,3-12). A napok számlálása a teremtéssel kezdődik (1Móz 1,5). A teremtés negyedik napján teremti Isten az égitesteket, amelyek feladata a nappalok és éjszakák elkülönítése (1Móz 1,14), az ünnepek rendjének, a napoknak és éveknek meghatározása. A rendezett idő szintén teremtési ajándék (Zsolt 74,16k; 104,19), mert segít eligazodni a természetben, a történelemben és felismerteti a különleges jelentőségű időket (1Móz 2,2.3; vö. 2Móz 24,16-18).
Mivel Isten a teremtés ura, ezért ő kezeskedik afelől is, hogy a nappal és éjszaka a »maga idejében« legyen (Jer 33,20), hogy a csillagok »a maguk idejében« keljenek fel (Jób 38,32). Ő adja az esőt a »maga idejében« (3Móz 26,4; 5Móz 11,14; 28,12; Ez 34,26 vö. Jer 5,24). De az ő kezében van az ember teljes életideje is (Zsolt 31,16). A Préd 3,1kk részletezi, hogy mindennek rendelt ideje van, és ezeknek az időpontoknak Isten az egyetlen rendező ura.
Különösen a deuteronomista igehirdető (ld. DEUTERONOMIUM) gondolta át múlt és jövő összefüggését, miközben nyomatékosan hangsúlyozza a jelen fontosságát (pl. 5Móz 5,1-3; 9,7kk). Aki megfeledkezik az elmúlt időszak átgondolásáról, az ma elveszíti a jövőt (8,19; 7,9-11; 29,13kk.28). A jövendőből az egyén Isten népének tagjaként részesedik; az engedetlenek önmagukat zárják ki ebből a jövendőből. A ma hirdetett ige a jelenlegi nemzedéket egybekapcsolja a jövendő nemzedékkel, amelynek szintén ugyanez az ige szól (5Móz 29,13k). Ezáltal a ma hirdetett ige és a múlt történelmének átgondolása dönt a jövő felől (5Móz 29,28).
Ebből az időszemléletből következik, hogy az egyén, a célnak háttal ülő evezősökhöz hasonlóan, a múltat maga előtt, a jövőt viszont maga mögött lévőnek érzi (vö. a magyar »előd« és »utód« kifejezésekkel). Úgy éri el célját, hogy közben állandóan tájékozódik az előtte lévő múlton, amely a jövendő uráról tesz bizonyságot (pl. Zsolt 143,5, ahol a »régi napok« tkp. »előttem lévő napok«).
Az Isten által formált jövendőt Deutero-Ézsaiás szólaltatja meg a maga teljes valóságában. A jövendő (habba’ót - Ézs 41,22) a régitől különböző »új« (hadásót - 42,9; 43,18kk; 48,6).
Az így kitágult történeti időszemlélet (Ézs 41,4) a zsidó apokaliptikus irodalomban (vö. Dán 7,9.14) és az ÚSZ-ben éri el tetőfokát, ahol már a világ teremtése és vége közötti teljes időszakot átfogja (Róm 11,36; Jel 1,8). Ez az »idő« Jézus Krisztusban céljához érkezett (Mk 1,15; 1Pt 1,11). Jézus Krisztus eljövetelével megkezdődött a beteljesedés órája (Mt 26,18; Jn 17,1; Gal 4,4; Jel 1,3), elközelített Isten királyi országlásának ideje, amely egyúttal a végső ítéletet is magával hozza. Ezért ki kell használni a kegyelmi időt (Róm 3,21; 16,25k; Ef 3,8kk; Kol 1,26), mert életről és halálról van szó (Jn 5,25; vö. 3,36; 10,27k). A jelen a döntés ideje (2Kor 6,2).
VG
