Lelkiismeret
Lelkiismeret G süneidesis, alkalmanként ennek igei és melléknévi alakjai. Az embernek az a belső képessége, hogy meg tudja ítélni a saját jó vagy rossz cselekedeteit, a rossz cselekvését önmagában elítéli, ez gyötrő, rossz érzést okoz. Ez az érzés alkalmanként vissza tudja tartani a rossz cselekvésétől. Ez a belső mérték azonban nem abszolút, az ember bűnössége miatt hiányos, egyénileg különböző lehet, az ember esendő volta miatt visszatartó ereje sem elég a bűntelenséghez. Vö. Róm 7,14–25, ahol Pál kifejti: »Nem azt cselekszem, amit akarnék, hanem azt teszem, amit gyűlölök«. A kegyelem szabadít ki ebből a halálra ítélt testből.
H. szó nincs rá, bár a jelenség az ÓSZ-ben is ismerős. Az ÓSZ olyan mértékig teocentrikus, hogy csak külső mértéket ismer el, Isten akaratát. »A bölcsesség kezdete az ÚR félelme« (Péld 1,7; 9,10). Persze Ádám elrejtőzik a bűneset után Isten elől (1Móz 3,8), ami saját bűnének tudatát mutatja. Amikor Isten alapszabályként adja Ábrahámnak »járj előttem és légy tökéletes«, akkor nem ad egyúttal részletes törvényeket, vagyis a belső mértékre hivatkozik. Dávidnak »megindult a szíve«, ez visszatartotta Saul meggyilkolásától (1Sám 24,6), és bántotta a lelkiismeret a népszámlálás miatt, noha a prófétai ítélethirdetés csak később hangzott el (2Sám 24,10). Amikor Jób 33,14–22 leírja, hogyan gyötri meg Isten a halandót álmában, hogy visszatartsa a rossz cselekedettől és így megmentse az ítélettől (33,17k), akkor ez a lelkiismeret-furdalás költői ábrázolása; a folytatás (33,23–30) a bűnbánat és megújulás, a belőle fakadó jó közérzet bemutatása. A Zsolt 4,5 a vétkezés ellen a fekvőhelyen való elgondolkozást ajánlja, h. »beszéljetek szívetekkel«. Ide tartozik a vétkező ember testi megbetegedésének és bocsánat utáni gyógyulásának a leírása (pl. Zsolt 32,1–7).
Amikor a PRÓFÉTÁk olyan bűnökért ostorozzák a népet, amelyek tételesen nincsenek a törvényben tiltva, de amik szelleméből következnek, akkor tulajdonképpen a lelkiismeretre is hivatkoznak. (Ld. még SZÍV)
Az ev-okban a szó nem, a dolog maga érintőlegesen előfordul. Ilyen utalás a belső világosság (Mt 6,23), ami sötétséggé változhat. Magunknak is meg kell ítélnünk, mi az igazságos (Lk 12,57). Szintén a belső ítélőképességre utal a Jn 3,20k.
Az ÚSZ további részében (Jel-ben nem!) 30-szor fordul elő a szó, ami érthető, mert ez tükrözi a hellén-római világgal való érintkezést. Ott, akkor a fogalom már fejlődésen ment át és helyet kapott a filozófiában.
A pogányok szívébe annyi be van írva a törvény cselekedetéből, amennyi elég ahhoz, hogy Isten megítélje őket (Róm 2,14–16). Ettől eltér a Szentlélek által működő lelkiismeret (9,1). Kifejtve ugyan nincs, de ez a szembeállítás mutatja: az ÚSZ elismeri ugyan az ember lelkébe írt ellenőrző rendszert, de világossá teszi annak viszonylagos voltát. A Krisztus megismerésével a lelkiismeret is változik. A hívők lelkiismeretére bízza, hogy a felsőség iránti engedelmesség ne csak a külső kényszer mértékéig történjék (13,5).
Az is világossá válik, hogy még a hívők lelkiismerete sem egyformán működik. Más az »erőseké« és a »gyöngéké«. A bálványáldozati hús kérdésével foglalkozva (1Kor 8; 10,14kk) Pál kifejti: aki bálványáldozati húsként eszi, annak lelkiismerete beszennyeződik (8,7). Aki tudja, hogy a többi isten erőtelen, az tudja, hogy az étel nem változtat Istenhez való viszonyunkon, ezért megeheti. Ezzel azonban az erőtelen testvér lelkiismeretét fölbátorítja arra, amit az ő lelkiismerete pedig bűnnek tart; ez már vétek (8,10–12). Mindent meg lehet enni, nem kell lelkiismereti okokból az eredete után érdeklődni (10,25–27). Amikor azonban valaki figyelmezteti a keresztyént a hús eredetére, akkor már a lelkiismeret miatt nem eheti meg, mégpedig a másik lelkiismerete miatt (10,28k). A bonyolultnak látszó fejtegetés egyszerű végeredménye: még a hívő lelkiismeret sem pontos mérce. Az »erőtelen« testvér lelkiismerete bűnnek ítél olyasmit, ami pedig nem az. Aki a lelkiismerete által bűnnek ítélt dolgot megteszi, az vétkezik, még ha abszolút mértékkel mérve nem is bűn a megtett dolog.
A lelkiismeret: bűntudat; a tiszta lelkiismeret: szabadság a bűntől. Ezt nem tudja megadni az ÓSZ-i áldozat (Zsid 9,9), de megadja Krisztus vére (9,14; 10,22). A hívő lelkiismeret akkor tiszta, ha mindenben helyesen akar eljárni (13,18). A keresztség könyörgés Istenhez jó lelkiismeretért a feltámadt Jézus Krisztus által (1Pt 3,21). Az Istenre néző lelkiismeret biztos abban, hogy nem követte el azokat a bűnöket, amelyekkel vádolják. Így lehet megállni az igazságtalan szenvedések idején. Kiderül ebből az is, hogy a keresztyénüldözés mindig valami okot keresett magának. Nem elégedett meg az »őszinte« üldözéssel, rágalmak formájában okot is keresett magának (1Pt 2,19; 3,14–16). Látható, hogy e helyeken a lelkiismeretnek két értelme van: a teljes felszabadulás Krisztus vére által a bűn terhe alól, és az erkölcsös hívő magatartás, amely nem hagy az ellenfélnek támadási felületet.
Itt-ott lekopik a szó értelme, a »tiszta szív« fokozása, hangsúlyozása (1Tim 1,5), de ugyanebben a fejezetben ismét a belső tisztaságra utal (1,19; vö. 3,9). Ellentéte a megbélyegezett lelkiismeret (4,2; Tit 1,15).
Pál többször kijelenti magáról, hogy jó lelkiismerettel szolgálja Istent. Egyszer azt mondja, hogy ezt őseihez hasonlóan teszi (2Tim 1,3), pedig azok nem ismerhették Krisztust, olyan módon szolgálták Istent, amit Pál saját életére vonatkozóan kárnak és szemétnek (Fil 1,8) ítélt. Nyilván itt abban az értelemben használja a szót, mint az 1Kor 8,10–12-ben: a saját lelkiismeretükkel összhangban. Így magyarázható, hogy ellenfelei (ApCsel 23,1) és bírája (24,16) előtt is jó lelkiismerettel végzett szolgálatára hivatkozik.
CP
