Optimaták
Optimaták A főleg nemesekből és jómódú polgárokból álló párt hívei - a nevük azt teszi: a legjobbak -, akik mint konzervatívok a köztársaság fennálló rendjét védték a néptömegekre támaszkodó ún. »popularesszel« szemben. Ezért Cicero »conservatores civitatis« és »defensores rei publicae«, tehát az állam megőrzői és a köztársaság védelmezői címmel illette őket.
Nem alkottak pártokat a szó későbbi értelmében. Nem volt sem megfelelő szervezetük, sem világos programjuk, de még az összetételük sem volt állandó jellegű, osztályszempontból meghatározó. A többnyire arisztokrata származású »popularis« vezérek is gyakran átpártoltak az optimatákhoz és fordítva. - Kr. e. 91-ben Livius Drusus néptribunus, aki az optimatákhoz tartozott, arra törekedett, hogy új életre támassza az erős és befolyásos nobilitásra, valamint a paraszti tömegekre épült köztársaságot, de meggyilkolták.
Jellemző a megosztottságukra, hogy amikor Pompeius a diadalmenete után a Keleten tett intézkedései jóváhagyását kérte, a senatus, az optimaták szemében veszedelmesnek látszó Pompeius befolyását csökkenteni akarva, ezt megtagadta. Pedig Pompeius az optimatákhoz tartozott! - A következő évben Clodiust választották néptribunussá, aki arisztokrata származása ellenére az optimaták dühödt ellensége volt. - Caesar temetése alkalmával is fellángoltak az ellentétek. Miután Caesart istennek kijáró tisztelettel búcsúztatták, a plebs és a rabszolgák az optimaták lemészárlásával akartak bosszút állni érte.
A császárság megerősödésével az optimista párt - a köztársasági párt - is jelentéktelenné vált. Nem sokkal Caligula császár meggyilkolása után például a szenátorok optimata csoportjának felbujtására Scribonianus dalmáciai helytartó a köztársaság helyreállítására szólította fel a katonáit. A köztársasági jelszó azonban ekkor már nem volt népszerű a katonák között. A legionáriusok rövid habozás után felkoncolták felkelésre bujtogató parancsnokaikat és hűségüket nyilvánították Claudius iránt.
