Stilisztika, stílus, stíluskritika
Stilisztika, stílus, stíluskritika Stíluson az újabb SZÖVEGLINGVISZTIKAi kutatás azon nyelvi eszközök kiválasztásának az elvét érti, amelyek mind a RECIPIENS, mind pedig a retorikai cél szempontjából megfelelőek. A stílus tehát nem más, mint alkalmazkodás a kommunikációs viszonyok feltételeihez (az aptum elve). A stíluseszközök konvencionálisak, de az adott helyen mindig meglepetésszerűek is. A stílus ennek megfelelően az a »szokatlan«, amit egyébként az olvasó már előre tud. A szerző célja elérése érdekében bizonyos szemantikai információkat kombinál, hogy emotívan hathasson. Különösen a metaforáknak lehet ilyen hatásuk. A retorikai formákon kívül ezért fontos a felhasznált kifejezések emotivitása. Ebből a szempontból a személyes névmások, a szemléletes szavak és szimbólumok lényegesek. A másik stiláris szempont az irodalmi szövegek meggyőző hatása az olvasóra (persuasivitás). Ilyen esetekben nem csupán a fogalmi meghatározás, hanem a metaforák, hiperbolák, archaizmusok kutatása is lényeges. Az ÚSZ-i metaforák kutatása közben kiderült, hogy azok meghatározott képmezőkhöz tartoznak. A hellénista zsidóság metaforavilágával való egybevetés azt mutatja, hogy a korai keresztyénség és az ókori hellénizmus világa sajátos metaforaközösségben élt egymással. Ez jó feltétel volt a keresztyén misszió számára. Feltűnő az is, hogy nagyon sok metafora a családi élet területéről származik. Ezeket annál is inkább értették, mivel az általános tapasztalati világ területéről vették át, míg pl. a mezőgazdasági szakismereteket nem lehet mindenütt feltételezni.
A költői és a retorikai műfajok tanával a hellénizmus óta egybekapcsolódott a beszédfigurák tana is. A B-i exegézisben mindig is tanulmányozták ezeket a figurákat. Felkutatták az alliterációkat, a betűrímet, a művészi ismétléseket, az ÓSZ-ben pedig a szójátékokat, amelyek általában a szavak hangzásával hoztak létre új nyelvi és értelmi játékot. Elkezdték a szemitizmusokat kutatni. Fontos felismerés volt, hogy az ilyen beszédfigurák nincsenek mindenütt jelen az ÓSZ-ben és az ÚSZ-ben, és ahol előfordulnak, ott sem azonos súllyal. Pl. a Jer 1,11-ben lévő szójáték (sákéd »mandulaág«, sókéd »gondja van rá, vigyáz, odafigyel«) kényszerítőbb erejű, mint Pál apostol gúnyos szójátéka a Fil 3,2-ben (karatomé »megmetélés«, peritomé »körülmetélés«). A stíluskritikai megfigyelések tehát egybekapcsolódnak a formakritikai megfigyelésekkel (ld. FORMATÖRTÉNET). A formatörténeti kutatás természetesen mindig nagy előszeretettel vizsgálta azokat a szóválasztásokat, kifejezésmódokat és mondatszerkezeteket, amelyek egy-egy irodalmi formára, vagy prófétai egységre jellemzőek voltak. Ezért a hagyományos stilisztika által összegyűjtött anyag nagy részét már a formatörténeti kutatás is felhasználta, mivel lehetőséget adtak a műfaji jellegzetességek felismerésére. A formatörténet fontos felismerése volt ugyanis, hogy minden egyes műfajnak sajátos stílusa van.
Az is nyilvánvaló azonban, hogy a műfaji stílus mellett az egyes B-i könyveknek is megvan a maguk sajátos stílusa, amely csak a szerzőre jellemző. Az újabb irodalomtudomány éppen ennek a személyes stílusnak a vizsgálatát hanyagolja el, és csak a művek stílusának kutatását tekinti a stíluskritika tulajdonképpeni feladatának. Igyekeznek a szerző személyétől független általános stílusvonásokat felmutatni. Bár a B-i egységek stilisztikai vizsgálata lehetséges és hasznos, a B-i iratok sajátosságait figyelembe véve azonban nem lehet, és nem is érdemes túlságosan magasra tenni a stíluskritikai mércét. Más kutatók a stílust szigorúan történeti értelemben vizsgálják, azaz egy-egy korszak stiláris jegyeit szeretnék meghatározni. Bizonyos, hogy egy-egy korszak stílusa felismerhető (fogság előtti és fogság utáni irodalom, palesztinai és diaszpórabeli keresztyén gyülekezetek irodalma stb.), ehhez azonban igen nagyméretű előmunkálatokra volna szükség. (Ld. még FORMATÖRTÉNET; REDAKCIÓTÖRTÉNET; REDAKTOR, REDAKCIÓ)
VG
