ábrázolás, ábrázolásmód
ábrázolás, ábrázolásmód: a művész(et)i (vissza)tükrözés legáltalánosabb módja; a külső (objektív) valóság általánosított és tipizált megjelenítése, a belső (szubjektív) tartalmak kifejezése. A valóság fényképszerű visszatükrözése, a lelki jelenségek rögzítése, tehát a puszta ábrázolás még nem művészet: az → alkotó a jelenségek kiválogatásával, minősítésével és elrendezésével sajátos sűrített, zárt világot teremt, melynek megvannak a maga emberies törvényszerűségei. Az ábrázolás legáltalánosabb eszköze az epikában az elbeszélés és a → leírás, a drámában a → párbeszéd, a lírában pedig az ábrázolt jelenség vagy személy képéhez fűződő képzettársítások és benyomások közlése. – A kezdeti közművészet fokán a mindennapi gyakorlati-tudományos-művészeti megismerés még nem válik szét, később is a kialakult művészeten belül elmosódnak a határok. A népművészeteknek mindvégig gazdagabb a valóságalapjuk, szegényesebb viszont a művészi tudatosságuk, az egyéniséget köti a hagyomány; ennek megfelelően a népművészetekben hangsúlyosabb a megismerő-ábrázoló, míg a hivatásos művészetekben a kifejező-újjáteremtő szerep, vagyis az ösztönös és tudatos művésziség különbözése. – Legrégiesebb ábrázolással a magyar népköltészeten belül a → népmesékben találkozunk: a mesei világ korlátozott, viszonylag mégis tág; egysíkú, színes háttér előtt mozognak a cserélhető jellemű típusok; minden ábrázolt jelenség két szélsőség között mozog. A mondai-balladai és a lírai ábrázolás már több síkú: belső és külső, ill. a kettő között állandó kapcsolatot teremtő megjelenítés; az egyéniségek azonban sehol nem rajzolódnak ki, az antropomorfizálás (elemberiesítés) azonban előbbre halad. Minden magyar népköltészeti műfaj valóságalapja a paraszti élet, a falusi környezet; közös ábrázolási eszközök a párbeszéd feltűnő kedvelése és az elbeszélés elsődlegessége a leírással szemben, ill. a lírai ábrázolás képszerűsége. (→ még: művészi kifejezőeszköz, → művészi módszer, → stílus) – Irod. Lukács György: Az esztétikum sajátossága (I–II., Bp., 1965); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972).
Katona Imre
