tarisznyás
tarisznyás: mesterember, aki az erdőre, mezőre, vásárokra járó emberek vállra akasztható szőrtarisznyáit (→ szeredás) készíti állati szőrök felhasználásával. A → tímároktól, → tobakosoktól vásárolt marha-, ló-, sertés-, kecske- és kutyaszőrt színek szerint szétválogatják, kártolják, megfonják, festik, vízszintes vagy függőleges szövőszéken 34–42 cm szélességben megszövik. A csíkos tarisznya közepére kerül általában a piros-fehér-zöld nemzeti szín, ettől jobbra és balra pedig azonos rendben szürke, fekete, sárga, drapp csíkok következnek. A szövet szélessége adja a tarisznya méretét is. A tarisznya két oldalát négyágú szíjjal szokták beszegni, hordozó szíjjal ellátni. A tarisznya készítése a korábbi századokban szűrposztóból történhetett. – Az ún. szőrtarisznyák készítése a függőleges szövőszékkel együtt délszláv közvetítéssel került hazánkba. A székesfehérvári mesterek Siklósról áttelepült társaiktól vették át a múlt században, innen pedig a századfordulón vitte egy öreg segéd a Tiszántúlra, Szarvasra. A legfinomabb, vízhatlan tarisznyák kecskeszőrből készültek. A mo.-i mesterek tímárszőrből, a déli szlávok pedig nyírt szőrből dolgoztak. A tarisznyások e század évtizedeiben egyre több tarisznyaszövetet rendeltek, ill. vettek a pokróc- és posztógyáraktól, maguk pedig szabták, varrták és díszítették a tarisznyákat. Az 1930-as években ezzel is felhagytak. Kiegészítő keresetként esetleg kulacsbőrözéssel, pokróceladással foglalkoztak. Egy időben a régi mesterek látták el színes hímzőfonalakkal az alföldi szűrszabókat is. Termékeiket heti és országos vásárokon értékesítették, ahol egyúttal a nyersanyagot is megvették. – Irod. Ébner Sándor: A szőrtarisznyás mesterség a Dunántúlon (Népr. Ért., 1931); Domonkos Ottó: Egy tiszántúli szőrtarisznyás műhely (Népr. Ért., 1955).
Domonkos Ottó
