2. Biztonság.
2. Biztonság.
Az éhség kielégítése – mint láttuk – az állati tevékenység legnagyobb mozgatója. Reámutattunk arra az összefüggésre, mely a minket érdeklő madárvilág szervezete és a nagy természet közt van, illetőleg arra a viszonosságra, melyet ez az alapösztön, mint ható ok, a madár és környezete között létesített, a minek következtében azután szervezeti alkalmazkodások, módosulások is keletkeztek, még pedig roppant sokféleségben.
De nem csupán csak a táplálkozástól függ a megélhetés, hanem a biztonságtól is. Mert az egyes állat nem bir csupán önczéllal, hanem a természetnek része, tehát nemcsak maga érdekében, hanem az egész érdekében is működik. Más életczélok az övéivel kereszteződnek, a természeti tényezők nem mindig barátságosan, hanem ellenségesen lépnek föl ellene, s ez utóbbiak nem engedik, hogy békét élvezzen. A lét harczában, egymással való versenygésben fárad, erőlködik minden állat s így a madár is. De szakadatlanul, pihenés nélkül nem erőltetheti meg szervezetét, nyugalomra is szüksége van. Keresi tehát a békét, a biztonságot s csak ha e vágyát is kielégítheti, azaz védekezhetik ellenségeivel szemben, vagy elrejtőzhetik előlük s megleli a pihenést, fog testének egyensúlya zavartalanul megmaradni.
Szervezetére ez a törekvés is hatással volt s megfelelő alkalmazkodásokat, átalakulásokat eredményezett. Éghajlat és a természetes ellenségek hatását leginkább érzi az állat, ezekkel szemben tehát legerőteljesebben kell fellépnie vagy védekeznie. A hidegség és melegség váltakozásának megfelelőleg alkalmazkodott a test kültakarója. A madarak is ehhez képest melegebb vagy könnyebb tollazatot viselnek; az északi fajok sűrűbbet, pehelyben dúsabbat, mint a melegégöviek, s azok, melyek az évszak fordulásait ugyanazon a területen élik át, nyáron könnyebbet, télen melegebbet.
A mennyiben pedig egymás közt versenygenek s az egyik rész támadó, a másik üldözött: támadó és védekező eszközökkel birnak. Azoknál e fegyvereket az éhség, ezeknél az élet biztonsága után való törekvés köszörülte ki. A szervek módosulásával, jellemző tulajdonságok karöltve járnak. Mozgás, tartózkodási helyek megválasztása, külalak szinezet csak úgy mint bizonyos szervek fegyverszerüsége, mind magukon hordják ennek bélyegét. A madarak a csőrüket, lábukat, néha a szárnyaikat is használják fegyverül; csipnek, vágnak, rugnak, karmolnak. A hattyú szárnyaival veri el csendháborítóját, a gém hatalmas csőrcsapásokkal szigonyoz ellenfele szemevilágára, a sirály csapkod, a ragadozók karmaikat használják stb. A tyukfélék közt némely fajok kakasainál külön sarkantyú fejlődött e czélból.
A madaraknál nem találunk oly védelmi eszközöket, melyek inkább chemiaiak, mint mechanikaiak volnának (mint némely rovaroknál, emlősöknél stb., melyek átható bűzt terjesztenek, vagy maró folyadékot fecskendeznek, hogy ellenségeiket maguktól távol tartsák). Ők nagy mozgási képességökben birják leginkább erősségüket, menekülnek. Nyugalom közben pedig sokan remekelnek az alkalmazkodás folytán kifejlődött alakoskodásban (mimikri). Alakoskodáson az állatok ama sajátságát értjük, hogy más nem üldözött lényekhez, környezetökhöz hasonlók, azt mintegy majmolják, utánozzák s így a szemlélőt megcsalják. A természeti kiválás volt az alakoskodás szülőanyja.
Az alakoskodás színbeli, mikor a madár tollazatának színe szakasztottan illeszkedik a környezethez, melyben él. A lelapuló szalonkát alig tudjuk megkülönböztetni holmi száraz csalittól, szintúgy a kis partfutókat. a homokos talajtól, a kecskefejőt, a baglyot a fakéregtől. Ez utóbbiak azonban már alakjukkal, testtartásukkal is alakoskodnak. A bagoly egyenesen, mozdulatlanul pihen a fán s valami csonka ággörcshöz hasonlít, a kecskefejő meg nem keresztben ül az ágon – más madarakhoz hasonlóan – hanem mindig hosszában lapul arra, még pedig vastagra. Sajátságosan fejlődött lába e szokásával összhangzatos, mert aránytalanul hosszú középső ujja s annak fésűs karma nemcsak arra való, hogy a csőréhez tapadó ételmaradványokat könnyebben letisztogathassa, hanem hogy avval a fák hosszanti repedéseiben megfogódzhasson. Kitünően alkalmazkodik környezetéhez a kis poczgém (Ardea minuta) is. A nádszálakon mászkálva közeledtünkre magát hirtelen pálczaegyenesre nyujtva, csőrét égnek tartva, mozdulatlanul marad, csak testelejét fordítja mindig felénk s lassan követi mozgásunkat. Azért, mert szinezete itt szakasztott olyan, mint a régi sárgult nádé s vékony alakja is a nádszálak közt mintegy eltűnik; háta és feje teteje ellenben fekete, ha tehát ezeket a szineket mutatná felénk, rögtön szemünkbe ötlene a halavány háttéren. Remek példája a színbeli alakoskodásnak a hófajd, melyről a «Vedlés» czime alatt fogunk megemlékezni. Vannak madarak, melyek nem környezetüket, hanem más állatokat, madarakat utánoznak színben és alakban. Igy a fiatal kakuk a vörös vércséhez, az öreg a karvalyhoz hasonlít, sokszor még reptében is; bizonyára azért, hogy így a ragadozó madarak kevésbbé vegyék figyelembe. A nyaktekercs a fakéreghez, de feje kigyóhoz is hasonlít; ő még avval is védi magát, hogy nyakát forgatva, visszariasztó fintorgatásokkal, mintegy megfélemlíti ellenségeit.
Alaki és mozgásbeli alakoskodás példája lehet a kócsag, mely messziről, a levegőégben szárnyalva, fehér pillangóhoz hasonlít. Bármi merészen hangzik ez, tapasztalásból mondhatom s az Aldunán sokszor csak a messzelátó döntött kétségeskedésemben. A hantmadár (Saxicola), mely a föld fölött alacsonyan repül, valami szélhajtotta fehér tollacskához hasonlít. Szintúgy a sirály, mely a hullámjáráshoz tartja magát s csakhamar eltűnik a néző szeme elől.
Van hangbeli alakoskodás is; így a tücsökmadár (Locustella) szakasztottan úgy pirreg, mint valami szöcske vagy tücsök. A nálunk élő három faj közül egyik a nagy zöld sáska hangját, a másik a tücskök és szöcskék zirpelését kiválóan utánozza, a harmadik pedig, mely a nádban él, a pirregés mellett oly hangokat is ad, mint a posványból, vízből felszálló légbuborékok. A sárszalonka szertyegése éppen az a hang, melyet minden lépésnél hallunk, mikor a mocsárban csizmánkat a sárból kihuzzuk.
Igen sok madár nemcsak egyféleképpen, hanem különbözően is alakoskodik. A tücsökmadarak színe is hasonlít a sűrű gazos bokrokhoz, réthez, barna nádhoz; a nyaktekercsnek hangja vércséhez is hasonlít stb. Szóval temérdek példát említhetnénk fel itt, de mivel az egyes fajok ismertetésénél erre a sajátságra is figyelemmel leszünk, hát csak ismétlésekbe bocsájtkoznánk még többnek felsorolásával.
Csak azt hangsulyozzuk még, hogy míg egyfelől az alakoskodás védi az üldözötteket támadóik elől, viszont ezek is alakoskodhatnak, ártatlanoknak tüntetvén fel magukat s nekük is vannak védelmi felszereléseik, hogy a ragadozás közben kifejlődhető harczokban ne huzzák esetleg a rövidebbet. A falazat kövei közt ülő vércse nemcsak azért olvad mintegy a háttérbe s válik láthatatlanná, hogy saját ellenségei észre ne vegyék, hanem azért is, hogy azoknak az állatoknak se tünjék föl, a melyekből táplálkozik. Igy van ez a bagolynál is, melynek azonkivül lábát tömött szőrszerű tollazat borítja s ez megvédi, hogy a megmarkolt préda egykönnyen ne haraphassa meg; az igazi sasok lába szintén az ujjak tövéig tollas. Másoknál persze más czélja is lehet ilyenféle védő berendezéseknek, valaminthogy a fegyvereknek látszó szervek sem mindig elsősorban azok; a sarlósfecske lába, nagy karmaival tényleg apró ragadozó láb, de nem való ragadozásra, hanem a falakon való megcsimbaszkodásra.
Az alakoskodás révén, minthogy ebben a színezetnek különös jelentősége van, röviden meg akarunk emlékezni a madár szinezetéről is. Minél rejtettebb, dugottabb helyeken él valamely állat, annál egyszerűbb színű. A madár fényben, levegőben él, ezért általában szépen, pompásan, sőt rikítóan szinezett. A szinezés leginkább – éppen az alkalmazkodás folytán – vág a tartózkodási helyhez. Igy az északi madarak többnyire csak fehér, szürke, barna, fekete, szóval egyszerüen szinezettek, míg a forró égöviek rikító, ragyogó külsőben pompáznak. A pusztai alakok, sivatagon élők szine hasonlít a homokhoz, a hóbagoly fehérsége csak olyan, mint a hómezők, havas sziklák; a tarka virágokat látogató kolibrik zománczos, érczfényű színei ellenben megkápráztatók s csak úgy ragyognak a napsugárban. Méltán nevezték el őket «repülő drágaköveknek».
A legtöbb madárfaj hímjének szinezete elütő a tojóétól. Amazok általában sokkal élénkebben, pompásabban szinezettek, utóbbiak ellenben egyszerübbek. Sokszor a két ivar e tekintetben annyira eltér egymástól, pl. fajdok, fáczán, hogy könnyen különböző fajoknak tarthatnók őket; másoknál azután csak kisebb különbségeket veszünk észre, ilyenek pl. a fogoly, fürj; végre vannak olyanok is, melyek ivarát szinezetök nyomán meghatározni alig lehet, pl. erdei szalonka, fülemile. Mindennek okát nem nehéz belátni. A fajdtyuk életének legnagyobb részét a földön tölti, itt fészkel, tehát reá szorul az erdőtalaj szinezetével egyező tollazatra, míg a kakas főleg a fákon, a fenyőkön tartózkodik, ebben a környezetben pedig a sötét kékes-szürke, barna és zöld színek legjobban megvédik. A récze tarka gácsérjai nem szorulnak annyira védőszinezetre, mint az igénytelen külsejű, földszínű tojók, melyek az avas nádban, zsombékosban stb. fészkelnek s tojásaikon ülve kénytelenek helyben maradni. Ha tarkák, feltünők volnának, csakhamar észrevenné őket a magasban keringő ragadozó madár s lecsapna reájuk; így azonban kikerülik figyelmét, mert szinezetök beolvad a talajba. De mikor a gácsérok kajtárkodásának derült napjai végöket járják s vissza kerülnek a családhoz, vedleni kezdenek – a mi bizonyos tekintetben megszorítja szabadságukat – szóval kénytelenek a vizen, a földön több időt tölteni, akkor ők is majd csaknem oly egyszerű, kevésbbé feltünő tollazatot öltenek, mint a tojók. Az erdei szalonka, fülemile, fecske stb. hímjének tartózkodási helye ugyanaz, mint a tojóé; mindkettőt egyformán védelmezheti ugyanaz a szinezet. A szalonkák a földre lapulnak, a száraz levelek közt turkálnak, szinezetüknek tehát a talajjal kell egyeznie, a fecskék pedig ügyes reptükben birják biztonságukat s így nem érzik szükségét annak, hogy különböző szinűek legyenek.
A fiatal madarak igénytelen szinezetét is a biztonságból magyarázhatjuk, hiszen ők mint aféle tapasztalatlanok, különösen reá szorulnak a védőszinezetre.
A madár tollazatán háromféle szín különböztethető meg: 1. chemiai vagy absorptiós szín; 2. objectiv vagy structur szín; 3. érczfény, zománcz vagy subjectiv structur szín.
Az első csoportba tartozó színek minden világításban egyformák, színes oldatokból vagy pigment testecskékből képződnek, melyek a szarurostok sejtjeiben vannak elosztódva. Ilyenek a fekete, vörös, barna, legtöbb sárga, némely zöld és kékszínű tollak.
A második csoport szineit a pigment és a toll sajátszerű structurájának kölcsönössége idézi elő. Ilyen tollak az áteső fényben egészen más színűek, mint a reáesőben. Ide tartoznak az ibolyaszínű tollak, a legtöbb zöld és némely sárga.
A harmadik csoportba végre azokat a tollakat sorozhatjuk, melyek a néző álláspontja szerint változtatják szineiket. Előbbieknél többnyire két árnyalat szokott előfordulni, t. i. barnák az áteső, kékek a reáeső fényben; ezek ellenben feketék, midőn a néző, a fényforrás és a toll egy síkban vannak, a nézés különböző szöge szerint azonban a spektrum legváltozóbb szineiben ragyoghatnak. Ugy látszik érczfényüket azok a számos parányi, hullámos finom egymás mellett fekvő barázdácskák okozzák, melyek e tollakat jellemzik s ugyanazt a hatást teszik, mint számtalan apró fénytörő hasáb. Hogy némely madarak érczfényű tollazata, pl. a vadrécze gácsérjának feje, mégis csak zöld és kék vagy kék és ibolyafényű s nem ragyog a spektrum többi szineiben is, onnét eredhet, hogy a számtalan kis fénytörő hasábok spektrumai egymást elfödik, s így bizonyos szinek, interferenczia folytán, elnyeletnek.
Gyakran előfordul, hogy bizonyos pigment hiányzik s ekkor az illető madár rendellenesen szineződik, pl. fehér veréb. Ezek a színeltérések következők:
1. Fehérség (albinismus), mely a tollazat festő anyagának, kivált a fekete pigmentnek hiányából keletkezik. Ha ez teljesen hiányzik, a madár szeme vörös, egész tollazata pedig fehér; ha csak részben hiányzik. akkor csak az illető testrész tollazata fehér, a szem rendes színű.
2. Halványság (chlorochroismus) midőn a tollazaton a rendes rajzolat meg van ugyan, de a szinek sokkal halaványabbak. Többnyire zsemleszínű, fehéres-szürke alapszínen sötétebb – noha a rendessel egyező – rajzolat látszik.
3. Vörösödés (erythrismus) a vöröses színek túlnyomóságából származik.
4. Feketeség (melanismus) a fekete festő anyag túlságának következménye.
Természetesen az utóbbi jelenségek is lehetnek teljesek vagy részlegesek, nagyobb vagy kisebb mértékben fellépők.
Hogy a madár szinének micsoda fontossága van biztonsága szempontjából, mutatja, hogy feltünő tollazatúak hamarább esnek a ragadozók prédájául. Kiváltképpen a rendellenesen szinezettekről mondhatjuk ezt, mert ezek azonnal kirínak a környezetből s a többi állatnak szemét szurják. A fehér verebet csakhamar elfogja a karvaly s ha kanári madarat szabadon eresztünk, még a különben ártatlan madarak is üldözőbe veszik.
A biztonság után való vágy némely madarak szerveit még különösen is kifejlesztette, vagy azok tökéletesedésénél, a táplálkozás ösztönének hatása alatt, mint fontos tényező szerepel. A bagoly főleg azért hall jól, hogy az éj sötétségében és csendjében fülei is különösen vezessék, hang után vegye észre a zörgő haraszton futkozó egeret stb.; de a récze nem azért hall oly kitünően, hogy fülét az élelemkeresésnél eszközül használja, hanem hogy idejekorán tudomást nyerjen a nádban törtető ladikról. melyben ellensége ül.
Nagyjában azt mondhatjuk, hogy a rejtett helyeken élők jobban hallanak, mint a szabad nyilt helyeken tartózkodók.
A madarak közt vannak azután bizonyos szemes fajok, melyek valóságos őrködő feladatot. teljesítve, veszély idején figyelmeztetik a többieket s azok megértik az intő szózatot és idejében menekülnek vagy vigyáznak. A bibicz, a piroslábú czankó (Totanus totanus) szavára az egész mocsár szárnyas népe csak úgy ügyel, mint a szajkóéra az erdei madarak.
Ide foghatók azok az esetek is, mikor egyes nagyobb madárra az apróbbak mintegy vezetőre bízzák magukat. Különösen feltünő ez a kisebb partfutók, apró lilék csapatjaiban, melyeket rendszerint valamely nagyobb, termetesebb, szemesebb rokonuk vezérel. Ha az kereket old, mindnyájan vele repülnek, ellenben mikor nyugodtan keresgél, azok is teljes biztonságban érzik magukat s nem ügyelnek másra, csak az ő mozdulataira.
Ezeknek a «vezető» és «őr» madaraknak halló és látó eszközei természetesen fejlődöttebbek, mint azokéi, melyek tőlük sok tekintetben függnek.
A biztonság azért is szükséges az állatnak, madárnak, hogy ideje legyen nyugodni, szervezetét kipihentetni. Mikor a madár ágon ül, izmai teljesen nyugosznak, mert sajátságosan úgy vannak berendezve, hogy a lábujjak maguktól összeszorulnak s átfogják az ágat. A csipőcsonthoz tapadva ugyanis vékony ínszalag indul ki, a térdcsukló – és némi kis tartó hurkon át – a sarokizület felé nyomul s az ujjakba ágazik. Ez az ín a madár testsúlya következtében, mikor leülve lábizületei behajlanak; önként megfeszül s az ujjakat összeszorítja. Ez magyarázza meg, hogy az alvó madár, mikor akarata nem hat az izmokra, nem esik le az ágról. Efféle biztonsági eszköz a harkály rugalmas, halcsontszerű farka is, mely a fatörzseken való kuszás közben támasztóul szolgál; noha e támasztás már izomműködést is követel, mert a czél itt nem nyugvás, csak rövidebb időre terjedő megállapodhatás, megpihenés. A fark tehát mintegy segédeszköze a lábnak.
A biztonságra végre okvetlenül reászorul a madár, hogy elhasznált szerveit és eszközeit pótolhassa, felfrissíthesse. Mert azok – különösen a külsők – az idő viszontagságai, a folytonos használat következtében kopnak, romlanak, s ha meg nem ujodhatnának, a madarak csak tökéletlenül és rövid ideig élvezhetnék az élet örömeit és végezhetnék azt a munkálkodást, melyet a természet feladatukká kitüzött.
A tönkrement szervek, nevezetesen a csőr, láb, karmok szaruanyagának s a tollazatnak felujulását a madaraknál vedlésnek hivjuk.
A vedlés lefolyása a madárcsaládok szerint igen különböző, sőt egyes fajoknál is módosulhat. A legtöbb madár évenként mindig rendesen, bizonyos időszakban vedlik meg, mások folytonosan, a szükséghez mérten vedlenek s kapják meg hiányossá vált tollaikat, eltompult karmaikat stb. A vedlés különböző módjai szoros viszonyban állanak az illető madárfajok életmódjával. A réczék, ludak, melyek úszva is megkereshetik élelmöket, hirtelen összes evezőtollaikat, kormánytollaikat elhullatják, még pedig a gácsérok és gunarak előbb, a párosodás után közvetlen, míg a tojók csak miután fiókáik repülősek lettek, vagyis mikor már nem szorulnak vezetésre. Az apró tollazatot azonban nem veszthetik el, mert különben úszkálni sem tudnának s így táplálkozni sem. Náluk a vedlést «lohosodá.»-nak is mondjuk s a szárny- és kormánytollaitól megfosztott repülni nem tudó réczének a Fertőn veretett récze» a neve.* Csak miután evezőik és kormánytollaik újra kinőttek, vesztik el az apró tollazatot s öltik fel a téli mezt. A ragadozók s általában azok, melyek repülve keresik eledelöket, éhen halnának, ha az ő vedlésök is olyan volna, mint a réczéké. Ők szárnyaikat és farkukát sohasem nélkülözhetik teljesen, azért vedlésök alkalmi, azaz egyenként hullatják el tollaikat, hosszú időn át mintegy folytonosan vedlenek. Náluk néha évekig eltart a teljes tollazatcsere.
Vasmegyében is hallottam: «veret» a madár, azaz vedlik.
A legtöbb madárfaj azonban mindjárt a költés után friss tollazatot kap, az öregek – főleg a költözködő fajok – evezőket, kormánytollakat is, a fiatalok azonban többnyire csak apró tollaikat frissítik föl, mert hiszen evezőiket s nagy tollaikat még nem sokat használták. A későn költözködő fajok nálunk vedlenek s csak azután, felújult tollazatban, utaznak, a korán elköltözködőknek erre nincs idejök, érkezésök, azért csak telelő helyükön váltanak ruházatot (sárga rigó).
Egyes fajoknak az őszi vedlésen kívül van tavaszi vedlésök is, noha ekkor legtöbbnyire csak bizonyos testrészük tollazatát cserélik fel s nem teljesen, hanem részlegesen vedlenek. A madarak javarésze pedig a tavaszi tollazatot, az úgynevezett dísz- vagy násztollazatot, nem is vedlés, hanem, a mint később látni fogjuk, színcsere, színváltás, átszinülés útján kapja meg.
Igen sajátságos vedlésök van a fiatal tyúkféléknek első életévökben. Náluk az evezők már 8-ad napra annyira kifejlődnek, hogy a kis jószág repülni bir. Ezek az evezők azonban nem véglegesek s általában gyengék, mert csak arra valók, hogy a kis csirkék bizonyos kisebb távolságokra szállhassanak s így a földet elhagyva, ellenségeik bántódásától – melyek főleg szimat után indulnak – jobban védve legyenek. Miután megerősödtek és testök súlyosabb lett, ezek az evezők nem felelhetnek meg többé rendeltetésöknek, hanem megfelelőleg erősebbekre van szükségük. Vagyis fejlődő testükkel mindig arányban kell állni a repülés eszközeinek, mert életbiztonságuk kivánja, hogy folytonosan, megszakadás nélkül, képesek legyenek helyöket repülve is változtatni. Ez csak úgy lehetséges, ha testök gyarapodásával a szárny- és kormánytollak mintegy lépést tartanak, folyton megújulnak s megfelelőleg szintén erősödnek, hosszabbodnak.
Ezért az ő szárnyaik és farkuk a teljes kifejlődésig mintegy folytonos vedlésben vannak; vagyis mikor az első evező – mindkét szárnyból – kihullott, a többi megmarad; mikor a 2-ik evezőre kerül a sor, az első már növekszik, még pedig erősebb, fejlettebb lesz, mint először volt; a 2-ik után a 3-ik hull ki s a 2-ik-növekszik s így tovább. Miután az utolsó is kiesett, megint az 1-ső s így tovább következik. A nagy evezők 5-ször, a másodrendű evezők 4-szer, a fedő vagyis apró tollazat 3-szor és a farktollak 2-szer újulnak meg az őszi teljes kitolladzásig.
Az öreg hófajdok vedlése nem kevésbbé érdekes. Náluk a tollazat színe az, a mi hivatva van őket megvédeni ellenségeikkel szemben; alkalmazkodik tehát a tartózkodási helyök, a talaj – évszak szerint – különböző szinezetéhez. Így látjuk, hogy télen, mikor ott, a hol előfordulnak, mindenütt hó van, fehérek; tavaszszal és őszszel, mikor részben már vagy még hótalan helyek vannak, fehér és barna tarkák; nyáron túlnyomóan barnák; különösen a tyúkok, melyek költeni lehuzódnak a teljesen hótalan területrészekre. A mi fehér toll a szárnyukban marad – evezőik – az nem tünik szembe, mert a testhez simuló szárny úgy sem látszik. Csodálatos, hogy azok a kakasok, melyek nyaratszakán sem hagyják el a havast, sokkal fehérebbek maradnak, mint azok a kakasok, melyek hótalan talajon élnek.
A tollazat vedlése tehát időszakos s kivételesen folytonos, állandó (ragadozók); a csőr, láb, karmok felfrissítése ellenben a legtöbb fajnál alkalmilag történik, vagy állandó, azaz a szaruanyag a kopás arányához képest folytonosan nő. Némely fajoknál azonban ez a jelenség is időszakos; így a fajdoknál vagy azoknál a madaraknál, melyek himjei a párosodás szakában élénk színű csórt (bizonyos réczék gácsérjai stb.) kapnak.
A színcsere, színváltás vagy átszinülés is bizonyos tekintetben e helyen kér felemlítést, noha lényegesen különbözik a vedléstől. Mert a vedlés az illető szerv tökéletes megújulása, azaz a régi helyén új keletkezik; az átszinülésnél a szerv, s itt különösen a tollazatot értjük, megmarad, csak színe változik. Természetesen csakis azokon a tollakon történhetik meg színcsere, melyek élők s a véredényekkel némi összeköttetésben állanak; az evezők, kormánytollak nem igen fogják szinüket változtatni, legfölebb elfakulnak, míg a kis tollazat inkább összefügg a szervezet élő részével, mondhatnám érzékenyebb bizonyos élettani hatások iránt s fogékonyabb a változásra. Ilyen hatást érez a tollazat különösen a madár párosodásakor, midőn vérkeringése lázasabb, egész szervezetének működése erőteljesebb. A festőanyagot tartalmazó pigmentsejtek is ekkor működnek legtökéletesebben, minek következtében bizonyos madarak bizonyos testrészein meglepő színváltozás létesülhet. Az átszinülés úgy történik, hogy a téli tollazaton egyes sötétebb vagy világosabb tollszegélyek elkopnak, a finom tollsugarak elvásnak s így a megfelelő helyen tisztább, ragyogóbb, feltünőbb szinezés keletkezik. Így lesz pl. a danka vagy kaczagó sirály (Larus ridibundus) télen fehér feje tavaszszal barnává, a fiatal kenderike homloka és begye pirossá, a kékbegy begye és torka ragyogó lazurkékké, a rozsdástorkú pipis torka rozsdaszinűvé stb.
Általában azt mondhatjuk, hogy legtöbb madár téli tollazatának némely részein a tavaszi tollazat feltünő szinei nem vedlés, hanem átszinülés útján keletkeznek.
A tollazat tisztántartására szolgáló műszereket is itt említhetjük meg. A kecskefejő (Caprimulgus) fésüs karma, csakúgy mint kárókatonáé (Phalacrocorax) is ilyen tisztító szerszám s főleg arra való, hogy vele a szájzúg és csőrtövén megragadó ételmaradványokat eltávolíthassák, e feladat mellett azonban a fákon való megkapaszkodhatást is lényegesen elősegíti. De az utóbbi, valamint a gődény (Pelecanus), réczék, ludak stb. felső csőrkávájának hegyén levő horgas fog vagy csőrköröm kiváltképpen a tollazat eligazítására, rendbehozására is szolgál.
A biztonság elérésére tehát, mint láttuk, nem igen rendelkeznek a madarak külön szervekkel vagy legalább is nem sokkal s nagyjában ugyanazok birnak itt fontossággal, melyek első sorban a táplálkozás sokféle feladatait segítik megoldani, mégis a biztonság után való törekvés a szervezet módosulására bizonyos hatással volt és nevezetes életjelenségeket is támasztott. Ez tagadhatatlan s így magában véve is érdekes.
