AZ ÁLLATOK ÉS AZ EMBER.
AZ ÁLLATOK ÉS AZ EMBER.
Önmagától és önerejéből, a teremtés és rombolás örök váltakozásával lüktet az Élet a tér és idő mérhetetlenségében.
Anyagok, szervezetek keletkeznek és enyésznek, de sohasem semmisülnek meg, csupán lényeget, alakot cserélnek, átváltoznak, mert a természet törvényes körfolyama így rendeli.
Szüntelen átalakulás, mely temérdek bonyolódott kölcsönhatás roppant munkája, soha sem pihenve, soha el nem akadva mozgatja a Mindenséget s a jelenségek törvényszerűségével, ok és okozat szerint való szoros összefüggésével szüli azt az összhangot, mely a maga bámulatos tisztaságában nyilatkozik az idők elejétől fogva.
Nyelvünk ezt a «Természet» szóban foglalja egybe; magasztossága előtt a gondolkozó ember leborul.
Ha csak a mi szűkebb világunkat, a Földet, tekintjük is és mérlegeljük azokat az eredményeket, melyeket összealkotása és élete kifürkészésével az emberiség kutató szelleme feltárt és megmagyarázásában elért, meggyőződhetünk, hogy a legparányibb porszemtől a Himalája óriási hegyvilágáig, a szabad szemmel nem is látható egysejtű gombáktól a hatalmas őserdőkig s a vízcseppben uszkáló – szintén csak erős nagyításban felismerhető – ázalékállatkáktól fel a leghatalmasabb emlősökig egy folytonos fejlődési sorozat képe bontakozik ki előttünk, melynek lánczszemekként összekapcsolt részei egyetlen egységes egészet alkotnak.
A rideg élettelen kő, a növény és az állat csupán fokozatokat jelől, s ha gyarlóságunk még nem is mutathatta ki, hol van az átmenet a szervetlen nem élő és a szerves élő természet között, a tényleg létező összefüggést eltagadni ennek daczára sem lehet. Hiszen a növények tenyészete első sorban élet nélkül való anyagoktól függ, kötve vannak a talajhoz s ha hivatásukat betöltve elhervadnak, feloszlanak alkotórészeikre, s megint csak az anyaföldet termékenyítik.
A szervetlen világból indul tehát az élet s elvégződve, abba megint visszatér.
A természet óriási műhely, melynek bámulatos gépezeteit a benne létező anyagok, erők és lények egymásra utalva, egymástól függve csodás viszonosságban, tökéletes munkafelosztás rendszerében önmagukért, egymásért és az egészért hajtják. Mi a mozgató erő lényege? hol kezdődik, hol végződik? – Nem tudjuk. Úgy vagyunk vele mint a körvonallal, melyben hasztalan keressük azt a pontot, a honnét kiindult és a hol önmagába tér vissza. Azt azonban tudjuk, hogy az anyatermészetben néha kitörő, de mindenkor lappangó forrongás, folytonos munkás versengés dúl magáért a létezésért, mely szakadatlan harcznak eredménye: a fejlődésből kikelő tökéletesedés.
Az ember, mint a természet része szintén nem vonhatja ki magát a létért való küzdelemből. Neki éppen úgy, mint az állatnak, ki kell erőszakolnia a betevő falatot; csakhogy neki szárnyaló szelleme, értelmének kiváló fejlődésképessége is van. Kiválóságának tudatára ébredve, megszületett agyában az a büszke gondolat: Én leszek a föld ura! – mely a czivilizácziónak és művelődésnek is csirája volt. Ez pedig azt jelentette, hogy neki nemcsak túlságos erőszakkal kellett a dolgok rendjébe markolnia, hanem síkra kellett szállnia saját embertársaival is.
Az emberi élet tehát a szó legteljesebb értelmében még a többi szerves lény létért való harczánál is elkeseredettebb küzdelem. De éppen ez a roppant erőmegfeszítés, elszánt viadal eredményezte felsőbbségét és túlsúlyát. Már-már elérte a miért fegyvert fogott: leigázta, parancsainak szolgálatába hajtotta a természetet s erőit saját czéljaira használja föl. S fogja a jövőben még inkább. Uralmát meg kell tartania, mert legyőzetése egyértelmű volna elpusztulásával.
Addig, míg az embert kezdetleges ősi állapotában csak a megélhetés gondja bántotta s az életért folytatott tusája nem sokban különbözött a tökéletesebb állatok hasonló mérkőzésétől, a természettel való harcza nem élesedett ki. De mikor a táplálék megszerzése mellé az életnek minél kellemesebbé tétele s a gazdagodás vágya is hozzászegődött, mikor tehát hatványozott megerőltetéssel zsákmányolt a természetből és küzdött embertársaival is: akkor az ellentétek igazában kidomborodtak. A hatás megfelelő ellenhatást szült. A természet védekezett az erőszak, a leigázó hatalmaskodás ellen, és ellenküzdelmet fejtett ki. Ám az emberi ész tapasztalt s különböztetett; belátta tehát, hogy a természet nagyszerű ellenállása mellett áldásait is kinálja s a szerves lények közt nem csupán versenytársai, hanem jó barátjai, czéljainak támogatói is vannak. Más szóval: a haszon és kár fogalma megszületett és mindinkább kirajzolódott előtte.
Az embernek számolni kellett tehát avval, a mi neki, háztartásának, gazdaságának árt és használ.
A természetben azonban a haszon és kár nem alapelv; ott annak nem lehet jelentősége, mert minden szükségszerű.
Az állatvilággal való érintkezésünkben szintén érezzük a hasznos és káros tényezőket.
Már barlanglakó őseleinknek is védekezniök kellett a nagy ragadozók ellen, hiszen életök biztonságát fenyegették; míg másrészt tanyáikhoz szoktatták a szelidíthetőket, nekik ártalmatlanokat, melyek nemcsak hogy nem törtek ellenök, hanem a védelemben segítségökre voltak, vagy húsukkal, csontjukkal, bőrükkel stb. szükségleteiket fedezték, gyarapították s így jólétöket előmozdították.
Ez ősidőben tehát az ember az állatok hasznát vagy kárát leginkább közvetetlenül érezte.
Midőn azonban a Föld bizonyos részein az emberiség elszaporodott s az égöv sajátságai szerint a természet nem oly bőven kínálta kincseit, mint a minők elegendők lettek volna a fogyasztók igényeinek és számának, akaraterejét megfeszítve törekednie kellett magát a természettől bizonyos tekintetben függetleníteni, a legfontosabb termékeket tudatosan kihasználni; vagyis, mikor a földmivelés és állattenyésztés igazi forrás kibuggyant, akkor a közvetetlen állati és növényi haszon szaporodásával és a közvetetlen kár apadásával, a közvetett kár és haszon fogalma is felötlött szemében.
A gyermekkorát élő emberiségnek az állatok értékéről való felfogása azonban csak lassan tisztult és jutott a helyes belátásig.
Évezredek alatt apránként gyülemlő tapasztalatok fokozatosan végezték ezt a derítő munkát.
Valamint a még nem eszmélő, majd öntudatra ébredő gyermek kezdetben a tárgyakat, lényeket, jelenségeket csak külsejök, legelemibb sajátságuk szerint itéli meg, úgy a műveltség alacsony fokán álló ember is, merőben csak az állatéletet tekintve, nem érthette meg az annak kölcsönösségéből folyó tanulságokat.
A képzelődés ereje, a tudatlansággal szövetkezve, elméjét babonával, balhiedelemmel homályosította el, melynek békóiból nagy sokára, mondhatni a jelen század elején, szabadult csak föl.
Sőt még mai nap sem egészen; mert az emberiség legnagyobb rétegére most is reánehezedik az előitélet, szintúgy bizonyos babonáskodás is, mely sűrű fátyolt von szemeire.
Mennyivel inkább hatalmaskodott ez a messze multban!
Elég volt az ocsmány külső, a félelmetes hang arra, hogy bizonyos állatokat, melyeket e tulajdonságok bélyegeztek, az ember üldözzön és irtson. A varangyos béka külseje okozta, hogy féltek tőle s épp úgy mint a pókot, megölték; s megölik őket jelenleg is. Az ártatlan, hasznos gyíkocskát eltiporják s agyonverik a kigyók hasznos fajait is.
Bizonyos események véletlen találkozása és rossz vége legszaporábban termi a különböző babonákat s ez az állatok és az ember között fennálló viszonyban is megnyilatkozik.
A bőregereket visszataszító külsejök, éjjeli kalandozásaik hozták rossz hírbe s ugyanez az ok feketítette be a baglyokat és a kecskefejő (Caprimulgus) madarat.
A baglyok ragadozó szervezete, félelmet gerjesztő huhogása, sirása nesztelen repülése pedig meggyökereztette azt a hiedelmet is, hogy – különösen az emberi tanyák körül tartózkodó kuvik és a gyöngybagoly – halált hozó madarak. A kecskefejő nagy szájnyilása pedig oda terelte a képzelődést, hogy e szárnyas éjnek idején belátogat az istállókba és megszopja a kecskét, tehenet, mely attól fogva véres tejet ad.
A babona és a képzelődő erő azután fogva tartotta és tartja az ember itélőtehetségét, s vak marad, mert nem birja befogadni, hogy éppen ezek az állatok, a tömérdek káros állatok irtása révén, kiszámíthatatlan hasznot hajtanak a gazdaságnak.
A képzelődést a tudás később gyengítette ugyan, de még teljesen ki nem szoríthatta, mert a babona erejének megfogyatkozásával a hasonlóságok révén keletkező ferde, fonák ismeretek hátráltatták a helyes itéletet.
A keselyüknek, a vércséknek a sasokhoz és más ragadozókhoz való hasonlósága egyszerűen csak látszott, de ez elegendő volt, hogy őket is éppen oly veszélyeseknek, károsaknak tartották. Igazi jelentőségöket életmódjok tanulságai, táplálékuk tüzetes vizsgálata dönthették csak el – sok-sok idő mulva. A kakuknak karvalyhoz való hasonlatossága szülte azt a hitet, hogy télen – mikor ő melegebb vidéken időz s csak a karvaly marad itt – karvalylyá válik. Ezért üldözték.
A haladás alsó lépcsőfokain álló ember azonkívül – szakasztottan mint a gyermek – mindig egyes tapasztalatból alkotta, nézetét s ez is tömérdek állat jelentőségét hamis világításba helyezte.
Addig, a míg igazán nem szorult reá, nem sokat kereste, vajjon itélete megokolt-e vagy nem. Csak mikor a szükség parancsolta, kezdett vizsgálódni s ebben a vizsgálódásában lobbant föl a világosság első szikrája.
Látta, hogy nem viselkedhetik közönyösen az ő természetes jóakaróinak és ellenségeinek jóakaróival és ellenségeivel szemben.
Minél inkább művelődött, minél inkább emelkedett értelmileg, annál bonyolultabbá válott közte és a természet közt fennálló viszony és annál nehezebb, de parancsolóbb is, a kár és haszon helyes felismerése.
Az emberi czélok sokasodásával arányosan szaporodnak a megélhetés gondjai.
Ha végig tekintünk a mai társadalmon, azt látjuk, hogy majd csaknem annyi a külön érdek, mint a mennyi az ember. Ebből következik, hogy az állatok becse, értéke a különböző érdekek szempontjából igen különböző lehet, vagyis a haszon és kár megitélése nem történhetik általánosan, hanem inkább viszonylagosan.
