AZ ÉSZAKI BUVÁR. Gavia septentrionalis (L.) 1766.
AZ ÉSZAKI BUVÁR.
Gavia septentrionalis (L.) 1766.
Gavia septentrionalis (L.) 1766.
(Colymbus borealis, lumme, stellatus BRÜNN. – Colymbus striatus GM. – Colymbus rufogularis MEYER. – Eudytes septentrionalis ILL. – Cephus septentrionalis PALL. – Urinator septentrionalis RCHW. – Colymbus septentrionalis [L.])
Jegyei: legkisebb a buvárok közt; csőre aránylag nem erős, kissé felfelé hajló vagy egyenes, a felső káva hegye némileg az alsó káva fölé hajlik, a kávák oldalai simák, barázda nélkül valók s élei behajlók. Nyári tollazatban a fej egérszürke, a torkon hosszúkás négyszögletű vörösbarna folt van; a nyak hátul feketeszürke, minden tolla fehéren szegve, épp így a hát felső része és oldalai; felső teste és a szárnyak feketeszürkék úgy a fark is; a szárnyakon egyes kis fehér pontszerű foltok; begy és egész alsó test fehér; csőr ólomfekete; szem dióbarna; a lábak elül zöldesfeketék, barnásba játszók, az úszóhártya piszkos testszínű szürkés. Téli tollazatban a fiatalokhoz hasonlók – a nálunk lövöttek többnyire ilyenek – felül sötét barnásszürke alapon egészben hegyes fehér pontokkal vannak beszórva; alul fehérek, a torkon szürkés rajzolat gyenge nyomaival; csőr ólomszínű; lábak ólomszürkések.
Mértéke: H. 63,2–64; Sz. 26,5–30; F. 5,5–6,3; L. 6,8–7,3; Cs. 4–6 cm.
Hazája Grönland, Izland, Hebrid, Orkney és Shetland Spitzberg és Novaja-Zemlja szigetek, egész Észak-Ázsia és Amerika sarkköri vidéke. Észak-Norvégiában is igen közönséges s nagy számban találtam a partvidéken és fjordokban mindenfelé. Tromső körül az éjféli nap világánál megtett éjjeli kirándulásaimon mindig több darabbal találkoztam a tengerszorosok vizén, a mint bukva keresték élelmüket, vagy a magasban repkedtek s párjukat hívogatva hallatták jajgató kra-ú, á aív, á áú ú hangjukat, mely a csendes éjben sajátságosan érintett, úgy hangzott, mint valami panaszkodó ember messziről jövő szózata. Fészkét, mely nem is fészek tulajdonképpen, hanem a tőzeges, mohás part kitaposott kerek mélyedése, a tengerhez közel eső kis tócsák, vízállások körül találjuk. Ilyen volt az is, melyre Tromső szigetén (Észak-Norvégia) júl. 2-án bukkantam. A fészkét féltő anyamadár messziről megpillantva felszállt s a magasban fölöttem keringett, közben folytonosan oly hangon szólt, mely szakasztottan hasonlított ahhoz a bizonyos vákogó gyermekjátékhoz, melynél egy kis fanyélre erősített zsineg végén, kicsike üres hengeren feszülő hólyag van. Ez időben két friss tojás volt a fészekben, melyek hosszúkás, hengeres alakúak, sötét olajzöldes alapon hamuszürkésen foltozottak és barnásan rajzoltak. A hím és tojó egyaránt nagy gonddal őrzi a fészket és félti tojásait. Tanyáját magányos, elhagyott helyeken alapítja ugyan meg s a közelben nem is igen látszik más madarakat tűrni, de annyira zárkózottnak, mint azt sokan állítják, még sem tapasztaltam, mert közvetlen fészke mellett rebbenték fel egy hegyi réczét (Fuligula marila), melynek pelyhes fiókját alig 20 lépésnyire a buvárfészektől szedtem fel.
Nálunk őszi költözködéskor – tavaszszal csak egy esetben 1897 ápril. 16-án kaptam egyet a fiúmei öbölből, téli tollazatban – mutatkozik, főleg novemberben, s ekkor is ritkább, mint a sarki buvár. Találkoztam vele a Velenczei tavon, úgy egyik pozsonyi holt Dunaágban, de találták a Mezőség tavain, a Fertőn s egyébb vizeinknél. Életmódja hasonlít a sarki búváréhoz, úgylátszik azonban költözködéskor nem csupán tavakra, hanem a folyóvizekre is szeret szállni, míg a sarki búvár a tavakat keresi.
Élelme főleg halakból állván, mint a halasgazdaság ellensége mindenkor pusztítható.
