A BÚBOS VÖCSÖK. Colymbus cristatus (L.) 1758.
A BÚBOS VÖCSÖK.
Colymbus cristatus (L.) 1758.
Colymbus cristatus (L.) 1758.
[Colymbus cornutus BRISS. et PALL. (nec. GMEL.). – Lophaithyia cristata KAUP. – Colymbus urinator L. (fiat.). – Podiceps mitratus, patagiatus BRHM. – Podiceps longirostris BP. – Podiceps cristatus LATH. – Podicipes cristatus SAUND.]
Búbos vöcsök (Colymbus cristatus L.)
Népies nevei: nagy vagy öreg bujár (Velenczei tó); király vöcsök; szakállas szárcsa (Erdély); bódorka; dáré vöcsök (Csongrád); kontyos-, bóbitás-, nagy vöcsök (Alföld); sokszor a vöcsök helyett: bujár, buvár, buár a nemi név.
Jegyei: körülbelül tökés récze nagyságú, de karcsúbb; fejtetején két szarvszerű tollpamat, mögötte az egész nyakat körülfogó dús finomszálú tollgallér; csőr egyenes gyilokalakú; álla és nyakának elülső része fehér.
Leírása. Nyári tollazatban az öreg him feje teteje és tollpamatja barnásfekete, szintúgy a tarkó és azontúl a nyak felső részének egy darabja és a tollgallér széle, utóbbi azonban belül rozsdavörös; a szem és csőrtöve között feketésbarna; a szemek tája és az áll fehér; az egész fej színelosztása és tollazata olyan, hogy a madárnak sajátszerü ábrázatot kölcsönöz; egész felső test fekete barnásszürke, az egyes tollak kissé fakóbb szegéssel; a nyak alul úgy az egész alsó test fénylő atlaszfehér, az oldalak szürkés és rozsdásbarnás árnyalattal; a szárny sötétszürke, a kis- és vállfedő tollak úgy a szárnytükör fehér, miáltal a vállon és szárnyközépen két fehér, nagyon feltünő folt keletkezik; alsó szárnyfedők szintén fehérek; a szem karminpiros; a csőr orma úgy a töve barnás, szélei és az alsó káva sötét rózsapirosak, hegye fehéres; lábuk zöldessárga, az izületeknél és a lábújjhártyák szélein zöldes. Az öreg tojó hasonló a hímhez, csakhogy bóbitája és tollgallérja, úgy egész testnagysága is kisebb. (L. I. köt. IV. tábla).
Az öregek téli tollazatában a bóbita és tollgallér igen kicsiny, utóbbi fehér, alig rozsdás és keskeny fekete szegésű, a felső test szinei szürkésbe játszók, tehát fakóbbak mint nyáron; a csőr piszkos barnásvörös, helyenként világosabb.
A fiatalokon teljes kitolladzott korukban is alig láthatók a tollgallér és bóbita nyomai; fej és nyak szürkésen, fehérrel váltakozva, egész hosszában csikos, tigrises; a szem fehér, később sárgás s csak azután kapja karminszinét. A pelyhes fiókák is egész testükön feketeszürkén és szürkésfehéren hosszant csikosak, fejtetejükön karminszinű csupasz bőrrel; csőrük fehér.
Mértéke: H. 52–55; Sz. 18,8–19,5; L. 5–7,2; Cs. 4,2–6 cm. Hazája az Ó-világban a 60° szél.-ig egész mérsékelt és déli Európa, Ázsia mérsékelt öve és Afrika északnyugati részei.* Nagyobb síktükörrel és nádságokkal váltakozó tavakon szeret tartózkodni, főleg ha tiszta vizüek s nem igen sekélyek; haltermők. A mi tóságainkon is mindenfelé előfordul, de kiválóan a Velenczei tavon, melynek – a szárcsával együtt – igazán annyira jellemző madara, hogy az itteni halászság, ha tőle madarak után tudakozódunk szinte legelsőbben a «nagy bujarat» említi.
Az afrikai búbos vöcsök némileg eltérő (infuscata SALVAD.)
A búbos vöcsök magyar földön költözködő madár. Első jelentkezésének országos középnapja: márcz. 23–24; de a főtömeg rendesen e hó végén s április első hetében érkezik. Nem egyenként, hanem kisebb-nagyobb társaságokban utazik.
Ez időben nagyobb állóvizeken, áradásokon, sőt megdagadt nagy folyamaink széles, lassabban folyó vízhátain is látható. Általában nem igen szeret repülni s ha egyes hajóval üldözzük, mindig bukva menekül előlünk, 50–150 méter távolságokat úszván a víz alatt. Nagy tisztásokon, lebukás után majdnem mindig lőtávolon kívül kerül ismét a felszínre, ha pedig elszámította magát s a hajó utána érkezett, éppen csak fejét dugja ki, s oly gyorsan tünik ismét víz alá, hogy alig marad időnk a fegyvert vállhoz kapni. Nádasok közelében lebukván, azok védelmét kihasználja s a nádszálak közt merül fel a víz mélyéből, melyek többé-kevésbé elrejtik szemünk elől. Ha azonban több ladikkal szorítják – főleg tavaszszal vagy késő őszszel – legtöbb esetben szárnyra kap s nagy szükségben, gyakran oly magasra is felemelkedik, hogy a sörét el nem érheti.
Repülés közben hosszú nyakát egyenesen előre, lábait hátra nyujtja, keskeny s aránylag kis szárnyait sebesen mozgatja, közbe-közbe fejét ide-oda forgatja s folyton kémlel. Elég gyorsan, kitartóan, de nem ügyesen repül, inkább csak egyenes irányt tarthat, vagy nagyobb ívben kanyaroghat, feljebb emelkedhetik; de hirtelen fordulatokra, elvágódásokra, függélyes felkapásra, s nyílgyors lecsapásra nem képes.
A víztükörről felkapó vöcsök eleintén mindig egészen a víz szinén marad s rézsut emelkedik jobban jobban magasra; szintúgy leszálláskor is lassan rézsut ereszkedik alá, s a vízre mintegy reádobja magát. A repülő vöcsök képe messziről keresztalakú s fehéret mutat, csak közelről tünik jobban szembe furcsa palaczkteste és exotikus ábrázatja.
Miután téli tanyájukról visszatértek, egy ideig a tavak nagy tisztásain időznek, ritkán egyenként, többnyire szárcsák, réczék között kisebb társaságokban 3–4, sokszor 15–25 is; utóbbi esetben egymagukban is, más fajú madarak nélkül. Egyéniségüket azonban mindig megtartják s nem sokat törődnek a többi madarakkal, csupán a társaságban rejlő nagyobb oltalmat tartják szem előtt.
Április közepe felé kezdenek párosodni. Mindenfelé hallatszik ekkor haragos, neheztelő korrogásuk, mely korrr, kuorrr szótagokkal fejezhető ki, vagy nyerítésszerű, kellemetlen durva beszédjük, melyhez bizonyos kökökök hangzású szólás is társul. Találóan fejezi ki a velenczei halász az ő hangjukat, mikor azt mondja: «káromkodik».
A párokra szakadozott vöcskök szerelmeskedésük idejében egészen egymásnak élnek, nem törődnek sem sajátfajú, sem semmiféle más madárral, hanem kinézve bizonyos alkalmas helyet tanyájuk megalapítására, a megválasztott környéken tartózkodnak, uszkálnak, bukdácsolnak, még csak nagyobb távolságokra sem hagyván el egymást. Mikor a friss nád kibujt a víz fölé s oly magasságot ért, hogy fészküket elrejthetik, megkezdik a fészekrakást. A vöcsökfészek gömbölyű, lapos alakú s nedves, rothadó vizinövényekből (békanyálból) összehordott csomóhoz, egy darab felszakadt s elrothadt zsombékdarabhoz hasonló. Ebben a külsőben bizonyos biztonságot rejt, mert avatatlan szem csakugyan alig fog benne madárfészekre ismerni.
Legtöbbnyire a nádasok szélén, közel a síkvízhez található, nem a sűrü nádban, inkább a lengetegben. Maga a fészek közvetetlen a vizen úszik s csak egyes szálakkal van némileg a nádhoz is erősítve, hogy szabadjára ne kerülhessen. Mélyedése igen sekély, inkább csak homorulat. Ebbe az állandóan vizes és erjedő, trágyaszínű, éppen nem «melegséges» otthonnak látszó fészekben, április végén és május elején találjuk az első tojást.
Az egész fészekalj négy tojásból áll, melyek hosszúkás, mindkét végükön egyforma tompán hegyesedő alakúak, s eredetileg piszkos fehérek, de a vizes, szennyes, erjedő növényrészekből való fészekben, a körülbelül három hétig tartó költés alatt, csakhamar bizonyos szürkés olajbarnásra szineződnek.
Tojásmérték: H. 54–57; Sz. 33–36 mm.
Az ingó fészekre a vöcsök mindig óvatosan csúszik fel, nehogy kiborítsa tojásait; szintúgy mikor a fészket elhagyja nem ugrik le róla, hanem lesiklik. Távozáskor azonban csőrével vizes gazzal mindig betakarja tojásait, így is gondját viselvén jövendő családjának. A párok felváltva ülik a fészket, bár a tojónak természetesen többször és tovább kijut a költésből, mint a hímnek. Mindketten nagy odaadással ragaszkodnak családi tűzhelyükhöz s míg az egyik költ, a másik a közelben uszkál, vigyáz a háztájra, hogy hivatlan vendég ne alkalmatlankodjék ott. A kikelt pelyhesek azonnal elhagyják a fészket s anyjuk hátára telepedve lépnek ki a nagyvilágba. Szinte kész uszók és bukók. Ha a két anyavöcsökhöz közeledünk ladikkal, «mely hátán viseli fiait bugyornak» s kénytelen előttünk lebukni, fiastúl együtt merül a víz alá; de csakhamar felbukik ismét, s időközben hol itt, hol ott bukdosnak föl a kis csíkos vöcsökpelyhesek is, és folyton csipogva sietnek anyjuk után, mely félelmében, aggodalmában korrogásával hivogatja össze magzatait.
Szemes, vigyázó létére madarunk a tóságok nagy tisztásain a két nádrészlet közét elrekesztő «eresztő vagy czérnahálókban» rejlő veszedelmet jól ismeri, óvatosan kerüli azokat s ladikkal sem igen lehet abba beleszorítani: vagy idejekorán felrepül vagy hátrafelé bukik föl. Nem tudok esetet, hogy ilyen hálóban a vöcsök fennakadt volna; míg a «jeges buvárral» (Gavia) bizony sokszor megesik ez, nyilván mert nem ismeri, nem tapasztalta ki annak veszélyességét – hiszen otthona táján ilyen szerszámmal nem halásznak.
Nyárutójában vedleni kezd s téli köntösében költözködik el tőlünk. Zömük szeptemberben távozik, az itt maradtak is lassanként elfogyatkoznak, míg végre november második felében, vagy ha a zord idő előbb köszönt be megfelelően korábban, utolsó hírmondóik is elhagyják tavainkat.
Tápláléka legnagyobbrészt halakból áll s mellékesen nyúl holmi nagyobb vizi rovarokhoz, férgekhez, növényekhez is. De begyében, gyomrában, mint a többi vöcskökében is, igen gyakran saját tollait találjuk egész pamatokban. Ezeket az emésztés könnyítése czéljából nyeli el. Ezért a mi tóságainkon, különösen ott, hol a költőpárok száma aránytalanul nagy az illető halasvíz területéhez viszonyítva, vagy a hol oly tömegesen mutatkoznak költözködési idejükben, mint pl. a Velenczei tavon – itt egyébként az első körülmény is fennáll – határozottan nagy károkat tehet a halgazdaságnak. A halászati érdekek szempontjából tehát ilyen helyeken méltán pusztítandó és tizedelhető. Vadászata is sok élvezetet szerez, e mellett tömött tollú, ezüstfehér melle gyönyörű tollprémet szolgáltat, mely hölgyeink bekecsein, kalapjain, karmantyúin, félgallérján, takarókon ismeretes és keresett.
De oly vidéken, mint vöcsök dolgában az igazán «locus classicus» Velenczei tavon, husa is értékesíthető s a böjt szakában, mikor éppen legtöbb lövetik, áldás a környékbeli népségnek. Ekkor vannak ugyanis a nagy vadászatok s azt hiszem, nem lesz érdektelen azok rövid leírását adni, mert igazán páratlanok.
A Velenczei tó (Fehérmegye) nagyságra honi tavaink között harmadik helyen áll s Székesfehérvártól keletnek fekszik. Alakja hosszúkás, délnyugatról északkeletnek, Dinnyés pusztától Velencze községéig terjedő. Legnagyobb hossza 11 km, szélessége pedig 2–3,1/2 km közt változik, általában azonban déli része legszélesebb, de legvadabb is, azaz sűrű náderdőkkel; csuhusokkal benőtt ingó lápos. Itt csak kisebb sík víztükrök, «tisztások», csillannak föl a buja növényzet között, melyekhez a nádban vágott keskeny csapásokon, a halászság országos és viczinális útjain, juthatunk az itt divó laposfenekű ladikon. Evező nem járja divatját, a csónakot hosszú csáklyafával tolják előbbre s pihenésszámba megy, ha a vízhányó közönséges hosszúnyelű falapáttal evezgetnek. Odább a tó jellegét nagy tisztások és nádrészletek váltakozása teszi, meztelen szikes homokos partokkal. A nagy vizivadászatok rendesen tavaszszal. a jégpánczél eltakarodása után folynak le, azaz márczius utolsó harmadában és április első hetében. Rengeteg itt akkor a szárcsa és récze, s márczius végén még inkább ápril elején, a búbos és fekete nyakú vöcsök. A vadászatokat úgy rendezik, hogy a tavat déli végén, a nagy összefüggőbb nádságos részeken túl, egymástól körülbelül 150–200 lépésnyire haladó ladiksorral átfogják. A széleken néhány hajtóladik halad, különben pedig mindig két hajtóladik közt egy puskás; a hajtók szedik az elejtett vadat is.
Nemcsak az ország; de modhatnám Közép-Európa legjobb, legelőkelőbb puskásai gyűlnek össze itt e gyönyörű sportnapokra. Mikor a ladiksor előse a túlsó partot éri, a rendezők elkiáltják magukat: «Fordulni»! Szájról-szájra tovább száll a vezényszó s az egész raj befordul, halad lassan a tó északkeleti vége felé, folyton a partoknak szorítva a vadat, mely így szüntelenül a puskások feje fölött száll vissza, jó részük pedig a tó végén csoportosul össze s a vadászat végén tömegesen kap szárnyra, hogy a csónakok fölött visszamenekedjék.
Borzasztó lövöldözés keletkezik ekkor, melyhez az eddigi sűrű durrogatás csak előjáték volt, a csata bevezetője; ez most a döntés. Elképzelhető fogalmat alkothatunk magunknak a puskatűzről, ha számba veszszük, hogy minden vadász legalább két duplacsövű fegyverrel, de sokan még egy harmadikkal – még pedig ismétlő puskával – is dolgoznak s átlag fejenkint 300 töltényt lőnek el.
A vöcskök e hajszákon majdnem mindig repülve kerülnek puskacső elé s főleg a nagyobb tisztásokról egyenként, vagy kisebb, de sokszor 20–25 darabból álló csapatokban törnek a vadászvonal felé. Legtöbbször elég alacsonyan, jó lövésnyire, sokszor azonban a két puskás közt menő hajtóladik fölött menekülnek, jól kiszámítva a két fegyveres hajó egymástól való távolságát s felismerve, hogy onnét jő a veszély, a mely ladikban két ember foglalt helyet. Gyakran azonban oly magasra is felkapnak, hogy lövéssel egyáltalán nem árthatunk nekik. A meglövött vöcsök, ha jól van találva, a szó szoros értelmében összetörik a légben, szinte hallatszik roppanása s mint egy gomoly vágódik a vízre.
A szárnyazott, sebzett azonnal elbukik s nem egyhamar kerül elő; a rézsút eső pedig, mint a vízszinére hajított lapos kő, egy kettőt ugrik s így adja be a kulcsot. Hogy mily rengeteg számban fordul meg itt ilyenkor e madár s minő kár származhatnék teljes bántatlansága esetén a haltenyészetre, azt eléggé megvilágítják a vadászati eredmények. A legtöbb egy napon ejtett búbos vöcsök eddig 499 darab volt, a rendes teríték 100–300 közt változik. Ha azonban azt hinnők, hogy a lelövés valami észrevehető hiányt okozna számukban, nagyon csalódnánk; alig csappantja meg őket s a vadászat után csak annyi látszik uszkálni a sík vizeken, mint előbb.
