A TŐKÉS RÉCZE. Anas boscas L. 1758:
A TŐKÉS RÉCZE.
Anas boscas L. 1758:
Anas boscas L. 1758:
Népies nevei: tőke-, zöldfejű récze, rucza, kacsa, gócza; törzsök récze (Barbacsi-tó, Sopronm.); öregrécze (Fertő, Velenczei tó), dunai récze (Velenczei tó); nagy kacsa.
Jegyei: házi récze nagyságú; szárnytükre kék ibolyaszínű zománczczal, felül és alul fekete és fehér szegéssel; lába narancsvörös, csőre zöldessárga fekete csőrkörömmel, a tojónál és fiataloknál alul és a széleken sárgás, egyébként zöldesbarna; szem sötétbarna.
Leirása. Gácsér dísztollazatban: egész fej s a nyak egy része feketészöld érczfényű; nyaka közepén fehér örv, mely azonban a nyak felső részét nem fogja át; a nyakoldalak, begy és a mell eleje gesztenyeszínű; a felső nyak közepén, a hát felé, barnás hamuszürke alapon finom feketés, sötét és világosszürke pontozás, mely hullámos harántcsíkozásban sorakozik; alsó test világos szürke, minden toll sötét finom hullámos csíkozással, mely az oldalakon legélesebb; a hát felső része sötétbarna, fehéres, igen apró pontozással, lejebb barnás és sötét feketezöld; a farcsik, farkfedők sötét zöldesfeketék, érczfényűen zománczosak, ugyanily színűek a farcsikból felkunkorodó tollak és az alsó farkfedők; a szárny felső fele barnásszürke, a nagy evezők azonképpen, de a tollak szára és töve itt világosabb, a tükör mögött levő harmadrendű evezők szürkék, tövük táján barnásak, a válltollak meghosszabbodottak, részben dióbarnák (külső szélük), részben fehéresszürkék (belső szélük), igen finoman, sokszorosan feketén harántcsíkozottak; a fark szürke, minden toll szélesen fehéren szegett. A tojó alapszine rozsdássárgásbarna, a hason legvilágosabb, a begy és mell táján legrozsdásabb; a fejtetőn le a tarkóig, úgy a szemeken, át hosszú, sötétbarna folt huzódik; a fej és nyak sötétbarnán pontozott, a begy félholdszerűen, a hát mindegyik tollának töve ugyanily színűen foltos; csőre a széleken vörössessárga, főszine azonban zöldesbarna.
A fiatalok körülbelül a tojóval egyeznek, csakhogy hasuk sárgásfehér, csőrük világosabb. Nyáron a gácsér hasonlít a tojóhoz, de sötétebb, egyszínűbb barnás begyü, farkában nincsenek felkunkorodott tollak.
Mértéke: H. 55–60,5; Sz. 25,3–28,7; F. 8,5–11,5; L. 3,4–5; Cs. 5,6 – 6,2 cm.
A tökés récze elterjedése igen széles körű; alig van rokonai közt még egy faj, mely annyi helyen, délen és északon, az Ó- és Újvilágban egyaránt előfordulna. Leginkább azonban Európa, Ázsia és Amerika mérsékelt égövét, fel a Sarkkörig, lakja; azontúl ritkul. Hazánkban is a leginkább elterjedt, legközönségesebb réczefaj s kivéve a nagy síktükrű, mély, nád és mindenféle vízinövények nélkül szűkölködő vizeket, majdnem mindenütt előkerül. Sőt oly vidékeken is megfordul, – ha máskor nem, legalább költözködéskor, – a hol mocsarak, lápok nincsenek s vízimadár alig talál más helyet, mint legföljebb holmi kis vizeret, tócsát, gulyaúsztatót. Nemcsak a síkságon, még pár száz méternyi magasban, hegyek, erdők közt fekvő locsogókon is reá bukkanhatunk. Ő az igazi «vadrécze», a leginkább ismert, legnépszerűbb alakja családjának, a mi háziréczénk ükdédapja s e mellett egyike legszebb réczéinknek. Habár – mint mondtam – szinte mindenütt előkerül, mégis legkedvesebb helyei az alacsony vizállású, sással, kákával s mindenféle vízinövénynyel bővelkedő területek, melyek helyenként csalitosak, erdősek, éger- és fűzfarészletekkel, vízárkokkal, erekkel, kisebb-nagyobb tisztásokkal váltakoznak, a közelben pedig gabonaföldek terülnek el s a síkság egyhangúságából, a termőföld gondozottságából apróbb locsogók, kopolyák csillognak elő. Így a nagyobb folyóink mocsaras, ligetes erdőiben, az év jó részén víz alatt álló erdőségekben, kiváló számos pl. a Hanyságban. Ellenben nagyobb szabadvízű tavainkon – különösen fészkelve – ritkábban található. Magán a Fertőn, Velenczei tavon a többi réczefajok mellett alig számbavehetően, a környéken levő mocsarakban, nedves rétségekben, vetésekben azonban rendesen költ. Nagy számban fészkel a Pozsonymegyében fekvő, körülbelül 1000 kat. hold nagyságú «Soór» mocsárban, melynek fele vizes kaszáló, fele pedig csátéval, náddal, sással, csalánossal benőtt, hónapokon át vízben álló, égererdő. Ez a terület a tökés réczéknek valóságos fészektelepe, hol egykét pár más faju réczét leszámítva, majdnem kizárólag csak ő költ, száz és száz párban.
Tőkés récze (Anas boscas L.)
Északon madarunk határozottan költözködő, ellenben nálunk nem tisztán az. Java részök ugyan délebbre távozik telelni, de számosan mindaddig itt maradnak, míg csak jégment vizeket találnak. Ilyenkor főleg folyó vizeinken, meleg forrásos tócsáinknál tartózkodnak s ide-oda kószálnak nyilt vizeket keresgélve. Február végén és márczius elején azután, mikor az idő kienged, a jég eltakarodik, számuk ujra felszaporodik. Kacsáink közül ő fészkel legkorábban. Alig, hogy az első tavaszi fuvalom meglangyosította a levegőt, a nagy vándorcsapatok párokra szakadoznak, együtt járnak s ilyenkor felkelésnél a tojó rendesen elsőnek kap szárnyra, a gácsér pedig sápogva követi. Szerelmök szenvedélyes s főleg a gácsért igen forró indulatok töltik el, – sokszor a hűség rovására. Nagyjában mégis ragaszkodik párjához, de csak addig, míg a fészek elkészült és megtelt tojással.
Fészköket igen különböző helyekre rakják. S bár a régi jó magyar népdal azt mondja:
«Káka tövén költ a rucza»
mégis éppen a tökés kacsára nem szabály ez, mert úgy a sásban, kákában, vetésekben, mint bozótok, fűzfák, bokrok alján, tuskók mellett, sőt igen gyakran faodukban, csonka fűzfákon, elhagyott szarka-, varju -vagy ragadozómadár-fészkekben üti fel családi otthonát. Az Al-Dunánál leginkább fekete nyárfák, fűzfák nagy odvaiban, sőt házfedél zsupjai közt is találtam fészkét. A fészek nádlevelekből, száraz nádszálakból készül, kerek belsejét pedig a tojó finom pelyheivel béleli ki. Április elején, májusban, sőt junius elején is találtam egészen frissen rakott tojásokat. A kotlás különböző ideje részben a terület sajátságaitól, viszonyaitól függ. Árvizes területen, hol a földszintes fészkek gyakran tönkre mennek, leginkább leljük a késői tojásokat, míg kiváló alkalmas, békés helyeken korán találhatók azok például a «Soór»-ban. A tojások majdnem teljesen megegyeznek a házikacsa tojásaival, kemény, sima héjuak s szürkés sárgafehér színűek.
Tojásmérték: H. 51–27; Sz. 38–40,6 mm.
Közönségesen 10–12 darabból áll fészekalja, de néha csak 8, majd meg 16 is akad. Az alatt, míg a tojó odaadóan üli fészkét s ellenségekkel szemben bátran védelmezi, addig a gácsérok elfelejtik házas voltukat s adják a «legény»-t. Csapatokba verődve nem törődnek többé hitves társaik aggódó gondjaival, hanem elhagyják a fészek környékét s víg czimborákkal élik életöket. Ezekhez a «kajtárokhoz» azután a nem szaporító vagy szerencsétlenül járt tojók is rendesen csatlakoznak. Egy-két nappal előbb vagy később, általában azonban négy hét alatt kelnek ki a tojások s ekkor az anyamadár rögtön vízre vezeti fiókáit. Nem mindig lévén a fészek víznek közvetetlen közelében, a pelyhesek gyalogosan, tityegve-tótyogva, bib, bib, bib szólással követik anyjukat, ki féltékenyen kalauzolja őket a vízre, a réczetermészet igazi elemére, felhasználva útközben a füves, gazos helyek védelmet nyujtó sűrűjét, halk szaggatott sápogással vagy inkább mély torokhangú biztatással hivogatván a világba lépő családot. Ha a fészek fán vagy nem a földön, hanem magasban volt, egyenként a földre hordja kicsinyeit, vagy pedig kiugrasztja őket a fészekből – mindkét esetet megfigyelték – s ezután vezeti a közeli tócsára, vagy érhez, vízfolyáshoz, csatornához, melyen elúsznak a lápra, mocsárba, tóba – nagyvilágukba. Ez időtájt a kajtárkodó gácsérok is levetik díszes nászruhájukat, vedleni kezdenek. Tollazatukat gyorsan elhullajtják, de új köntösüket is hamar felöltik ugyan, mégis egy ideig csak lubiczkolnak, bukdosnak s a víz szinéről nem tudnak felemelkedni. Az ilyen vedlő réczéket a Fertőn «veretett réczének» hivják s leginkább május végén junius elején találkozunk velök. A fiatal réczék e közben anyányivá nevelődtek s repülősek lesznek. A «Soór»-ban már junius közepén, főleg azonban 20-ika táján majdnem mind szárnyra kapnak, más helyeken junius végével s julius első felében. Egyideig még összetartanak a fészekaljak, de a régi meleg családi élet nap-nap után meglazul, elszéledeznek, idegen rokonokkal adják össze magukat, csapatosan vagy magukban is kószálnak, kijárnak a szemes életre lakmározni, ide-oda látogatnak, hol bőven kerül az eleség. A tökés récze, csak úgy mint a többi réczék is mind, szemes, vigyázó állat s nagy értelmi tehetséggel van megáldva, már tudniillik a mennyire madárlétére lehet. A vizen behúzott nyakkal úszkál, folyton táplálék után kémkedve, melyet vagy szürcsölve vagy félig vízbe fordulva szakasztottan úgy keresgél, mint a házi récze. Napközben csendes tisztásokon, szélvizek füvesében tartózkodik, ki-kilép a partra, kutatgat vagy pedig szárnya alá dugott fejjel megpihen. Ha valami gyanus neszt hall, S alakúan erősen összehúzott nyaka felegyenesedik, figyel; s ha csakugyan bajt sejt, hápogva szárnyra kap. Legmozgalmasabb hajnalban és alkonyatkor, midőn egyik kisebb locsogóról a másikra, a nagy tóból a kis tavakra vagy fordítva, a vetésekről a vízre vagy a vízről a mezőre «húz». Ezt a szokását ismerve a vadászok, rendesen megtartott beszálló helyeikre elállnak s így legkönnyebben kerítik fegyverélre az óvatos vadat. Vadászhatjuk azonban a réczét, keresgélve, utánajárva, valamint hajtókkal is; de legszebb s legeredményesebb, e mellett legolcsóbb, mégis a «les» marad. Mikor a nap a szemhatár felé száll s kezd az ég pirkadni, vörösödni, a szunyogok hada pedig tánczot járni kitelepszünk alkalmas lesőhelyünkhöz várni a jó szerencsét. Miután a nap égi pályáján elbukott a szemhatár alá s a szürkület szétterjeszti feketülő fátylát, az éji bogár búgása, szunyogzümmögés és távoli tücsök czirpelés pedig betölti a rétet, lápot, mocsarat: akkor a komoruló légben is hol itt, hol ott, sebesen haladó fekete pontocskák tünnek föl, majd megüti fülünket a sáp, sáp vagy gvuáp, gvhráp és a sajátságos sz, sz, sz, sz, sz hanghoz hasonlítható szárnysuhogás, miket a nyakát előrenyujtva, fejét ide-oda forgatva huzó récze hallat. Egyenként, vagy «folt» folt után, suhannak el fejünk fölött s izgatják vadászszenvedélyünket, alkalmat nyujtván puskánknak, hogy tegye kötelességét. Mikor a sebesen bolygó kacsák egyes pontokra leszállnak, akkor szárnyaikat kitartva, hol jobbra hol balra dűlve, mintegy kalimpálva vágódnak be. Ez így tart, míg csak az alkonyat bele nem merül a vak éjszakába, s az elsuhintó réczék csak mint fekete árnyak szálldosnak körülöttünk; de már alig látjuk őket, tehát fegyvervégre se kaphatjuk. Később meg csak szárnyalásukat halljuk még a feketeségben, vagy a megszálló kacsák vízre ereszkedésének zaját, a mit TOMPA oly híven fest:
«S mintha dobnál a vízbe nagy követ
Egy loccsanást benn új meg új követ,
Vadréczepár csap a habokba ott . . .»
Egy loccsanást benn új meg új követ,
Vadréczepár csap a habokba ott . . .»
Ekkor indulhatunk. Ha már előbb nem tettük, most úgyis hiába keresnők össze a lelőtt vadat, hát hajnalra halasztjuk ezt. A hajnali les hasonló az estihez; sötétben indulunk ki leshelyünkre s a világosodó nappal várjuk a húzó vadat. Azért előnyösebb ez a vadászra, mert a lőtt vadat a les végén azonnal össze is keresgélheti. A szárnyazott récze ugyan ekkor is hamar kereket old, elmászik a sűrű nádas, csatés csuhusban, el-elbukik s a víz alatt belefogódzkodik valami gyökérbe, hinárba, megmered s odaveszik. A réczék közt legízletesebb húsú s főleg a késő őszszel lövöttek, meg a fiatalok pecsenyéje keresett. Ezért vadász, halász szemében az «öreg récze» érdemes vad, melyért minden más vizi vadat szivesen elbocsájt. A halászember felfogásában a szárcsa «komisz», de a felkelő réczét mindig megdicséri s «szép», «nagy», «gyönyörű» jelzőkkel illeti. Vadászszák is, fogják országszéltében s helyenkint igazán nagy mennyiségben. A pozsonymegyei «Soórban» a vadászat évadja alig néhány hónapig tart s mégis pár százra-ezerre rúg az elejtettek száma. Tudok esetet, hogy a dinnyési mocsárban egyik kiváló puskásunk egy les alatt közel 80 darabot lőtt, megjegyzendő, hogy főleg a kiszinezett gácsérokat választotta ki s a sok elveszettet tekinteten kívül hagyva, csak azt számította, a mit a tóból kihozott. Holicson, mesterségesen berendezett tavon – egyéb réczefajokkal – a tökés réczét is nagy mennyiségben fogják, lószőrhurokkal pedig a már többször említett «Soórban», hálóval és hurokkal a Száva mentén, Topolováczon s másutt. Októberben a gácsérok és fiatalok újra vedlenek, előbbiek nyári tollazatukat vetik le s átszinülés, tollpótlás útján ujra díszbe öltözködnek, a fiatal gácsérok azonképpen. Novemberben kiszinezetten járják a vizeket, de ekkor legnagyobb részök kezd már délebbre húzódni.
A tökés récze tápláléka igen különböző, sokféle. Az itt telelők a megmaradt vizinövények magvait, a kisebb halakat falatozzák; de egyebet is. Idevágólag UJLAKI ISTVÁN* érdekes megfigyelését is közlöm, a ki feljegyezte, hogy 1880 előtt, mikor a Bodrog még nem volt szabályozva, a környékbeli hegyi- és láperdők makkoló helyeihez rengeteg számban húztak s a makkon jól meghíztak. Az ötvenes években Sárospatak vidékén Bodrog Halász mellett a Bodrogot tél idején úgy ellepték, hogy be sem igen fagyhatott. Ezek a kacsák a szomszéd Kengyel erdőbe jártak makkolni. 1873/4 télnek közepén szintén nagy számban jelentek meg Veresharaszt fölött lévő posványos réten, de legtöbbnyire el voltak gyengülve s közel bevártak, a lövöldözésre sem távoztak messzire. Az elejtettek begye tele volt makkal. Megjegyzi, hogy azon tájt a pataki hegyi erdőkben kiváló makktermés volt. A lövöttek közt alig akadt tojó.
Term. Tud. Közl. 1896. évf. 164–165. lap.
Legkedvesebb élelmök a békalencse (Lemna), azután a harmatkása (Poa vagy Glyceria fluitans), melyet főleg a fiatalok kedvelnek, a patakfű, lapu, vizitorma, szironták, a Sagittaria gyökér gumói, vizidió, különböző hinármagvak; mindezeknek levélkéit, gyönge hajtásait is csak oly falánkan költik el, mint különböző vizibogarakat, azok álczáit, csigákat, halikrát, kisebb halakat, gilisztákat, hernyókat, gyökerecskéket. Evés közben homok- és apróbb kavicsszemeket is nyelnek, hogy könnyebben emészthessenek. Aratáskor azután kilátogatnak a mezőkre s a markon fekvő, kévékbe rakott gabonára vetik magukat. A kölest, zabot, árpát, dézsmálják ilyenkor s nemcsak rengeteget falnak fel belőle, hanem rendesen nagy csapatokban lepvén a gabonát, össze-vissza járják, kinyomtatják s szárnyaikkal kicsépelik a kalászokat annyira, hogy mikor az életet behordták, még napokig reájárhatnak a tarlókra, kihullott szemeket lakmározni. Az ország számos vidékén, hol igen sok a tökés récze, ez a vetésre való járásuk valódi csapás, mert néha annyian lepik el a táblákat, hogy rövid idő alatt jókora területeket egészen tönkre falnak. Bács-megyében a pusztapéklai állami birtokon a rizsföldeket is felkeresték s nagy seregekben húzván oda falatozni, sok kárt okoztak. A Hortobágy vidékén meg azon panaszkodnak, hogy a sok kölest pusztítják s egész éjjel őrizni kell a földeket, nehogy megsemmisítsék a termést. Mindezekből látjuk, hogy réczénk a mezőgazdaságra és erdőgazdaságra sem egészen közömbös madár, sőt helyenkint határozottan – főleg bizonyos időszakban (gabnaérés, aratás) – káros. A vizeken inkább közömbös, mert a csekély halpusztítás fejében sok kellemetlen rovart, csigát is elemészt. Káros voltáért azonban eleget bünhödik, mert ugyancsak nyomán van a puskásnép!
Általában réczefajaink a halászat és mezőgazdaság szempontjából vagy közömbös, vagy inkább káros madaraink közé tartoznak. Közvetetlen hasznot azonban sok fajnak pecsenyéje szolgáltat s ezért mint «hasznos vadak», a vadászat körébe tartoznak.
