A BARNA KÁNYA. Milvus migrans (BODD.) 1783.
A BARNA KÁNYA.
Milvus migrans (BODD.) 1783.
Milvus migrans (BODD.) 1783.
[Falco migrans BODD. – Accipiter korschun Gm. – Milvus korschun SHARP. – M. ćtoilus. SCHLEG. – Falco ater GM. – Milvus ater DAUD. – Falco fusco-ater M. & W. – Accipiter regalis PALL.]
Népies neve: berki kánya.
Jegyei: valamivel nagyobb a varjunál, de szárnya és farka hosszabb; az összecsukott szárnyak hegye a fark végéig, sőt azon túl ér, mely csak kimetszett s nem igen villás; főszine rozsdabarna; reptében szárnyait nem tartja sarlósan.
Leirása: Ivar és kor szerint alig változó szinezetű. Feje szürkésfehér, Fekete szárfoltokkal; alsó teste rozsdabarnás, sötétebb hosszanti foltokkal; háta sötétbarna, egyes földszínű világosabb tollszegésekkel; farka barna, nem igen éles harántsávolyokkal; evezői feketebarnák; szeme barnásszürke; csőre fekete, töve világosabb; viaszhártyája és lábai sárgák.
Mértéke: H. 52–56; Sz. 45–47,5; F. 25,8–27,3: L. 5,5–6; Cs. 3,8–4,2 cm.
Közép-Európában, de főleg földrészünk déli és délkeleti részeiben tanyázik. Skandináviában nem költ, Oroszországban azonban még Archangel magasságában találták. Ázsia határos vidékein is előfordul, úgy Perzsiában, Turkesztánban. Költözködéskor Afrikába is lenyomul, de a legtöbb Európa déli tartományaiban telel. Hazánkban sokkal közönségesebb az előbbi fajnál s mocsaraink, tóságaink környékének – ha erdők is vannak közelben – a barna réti héjával egyetemben leggyakoribb ragadozója. Hegyvidéken nem fordul elő, legföljebb ha közvetetlen mocsaras síksággal határos. Költözködéskor azonban nemcsak vízgazdag területeken, hanem általában sikságainkon, mezőinken találkozhatunk vele. Tavaszi érkezésének országos középnapja: ápr. 14–15, de márczius végén többnyire látható már. Leginkább ligetes, mocsaras erdőkben fészkel. A vörös kánya fészkénél valamivel kisebb fészkét, épp úgy mint az, fákra s hasonló anyagokból rakja; bélelését szintén a rongydarabok, kócz- és szőrcsomók jellemzik. 3–4 tojásból álló fészekalja is nehezen különböztethető meg előbbi faj tojásaitól.
Tojásmérték: H. 52–58; Sz. 42–45 mm.
Április végén s különösen májusban kotlik. A tojó erősen üli fészkét s egy esetben az ülős madarat sem a fészkes fának kopogtatásával, feldobott ágakkal, sem lármával nem riaszthattam ki, csak mikor belelőttem a fészekbe röpült el. Életmódja és szokásai majdnem szakasztott olyanok, mint vörös atyafiáé, csupán táplálkozása más, mert főeledele a hal. Dögre is szivesen jár s a félredobott halakat, csakúgy mint a békákat, igen szereti. Költés idejében azonban veszett pusztítója az apróvadnak, a madaraknak, ellenben őszszel inkább egerekkel, ürgékkel él. A baromfiakat sem veti meg s elfogja a süldő nyulat is, azért a vadász, halász, gazdaasszony egyformán kárhoztathatja. Bátrabb és ügyesebb ragadozó, mint előbbi s mivel gyakoribb is, kártékonysága szembetünő. Ismeri is a mi népünk rablásait, vérengzéseit s egész sor közmondással bizonyítja ezt. Csak néhányat sorolok föl:
«Hordja el a kánya», «Megvág mint a kánya», «Még a tyúkfi is meglapul, ha kányát lát», «Kánya egy nap el nem szállja földjét» (= gazdag), «Mely galambot megtépett a kánya, az ennek tollától is fél», «Olyan mint a kánya kopasztotta tyúk», «Hol vigyázatlan a leány, csirkét ellik a kánya» stb. Hogy ezek közt találkozik olyan is, mely gúnyos czélzású s bizonyos humorral csillogó : az csak önként folyik a magyar kedély elevenségéből.
Őszi szereplésétől eltekintve, mikor egérbő években a vonulásban helyenkint összecsoportozó kányák heteken át pusztítják a gazda apró ellenségét s e mellett tücsköt, szöcskét, nagyobb bogarakat is elemésztenek* bizonyosan megérdemelnek egy kis kiméletet - mely azonban, hangsulyozom, mindig a viszonyoktól függ - különben pedig nem érdemes arra, hogy tűrjük. Dögkunyhóból sikeresen pusztíthatjuk, úgy csapóvasakkal, mérgezéssel.
105 Somorján 1896 május 26-án lövött begye tele volt cserebogarakkal.
