A KIS LILE. Charadrius dubius Scor. 1786.
A KIS LILE.
Charadrius dubius Scor. 1786.
Charadrius dubius Scor. 1786.
[Charadrius curonicus GM. – Char. fulvipes RUDB. – Char. hiaticula PALL. – Charad. minor MEY. – Char. fluviatilis BECHST. – Char. pygmćus BRHM. – Char. pusillus HORSF. – Aegialites minor BOIE. – Aeg. curonicus KEYS & BLAS. – Aegialitis fluviatilis, Char. philippinus GRAY. – Char. hiaticuloides FRANKL. – Char. intermedius MÉNÉTR. – Char. zonatus SWAINS. – Hiaticula minor RÜPP. – Aegialitis dubia SHARPE].
V-ik tábla
KIS LILE (CHARADRIUS DUBIUS SCOP) SZÉKICSÉR (GLAREOLA PRATINCOLA) (L)
KIS LILE (CHARADRIUS DUBIUS SCOP) SZÉKICSÉR (GLAREOLA PRATINCOLA) (L)
Népies nevei: l. parti lilénél.
Jegyei: pacsirta nagyságú; első evezőjének szára végig fehér, a többieké barna; csőre fekete, csak tőben sárga; lábai sárgás hússzínűek; szeme sötétbarna. Hasonlít kisebb kiadásban a parti liléhez.
Leirása. Nyári tollazatban: a felső káva töve fölött, a szem felé húzódó s azt körülfogó, a fültáján kiszélesedő rajzolat fekete; homlok fehér, fölötte fekete szélesebb folt, melyet a fejtető világos földszínű barnaságától alig látszó fehérség választ el, ez a szín a szemek fölött hátra huzódik s mögöttük kiszélesül; áll és torok fehér, úgyszintén a nyakörv, a begyörv ellenben fekete, szélesebb és az egész testet körülfogja; a felső részek földszínű barnák, úgy a fark középső tolla is, csak hegye sötétebb; a szélső farktollak fehérek, a többiek vége fehér, úgy külső szegélye is (a 2–3-iknak), középrészök sötét, tövük ellenben világosabb barna; a fiókszárny tája fehér; evezők sötét- vagy feketebarnák; szemhéja sárga. Őszi tollazatban a feketeszínű rajzok barnásabbak, a begyörv nem oly kirivó s főleg középen keskeny, fehéres, a háttollak végén pedig kissé világosabb szegés keletkezik. A tojók hasonlítanak a hímhez, de fekete rajzolatjuk barnásba hajlik. A fiatalok homloka rozsdásan árnyalt szürkésfehér; a fejtető földszínű barna, minden toll világos rozsdásfehér szegéssel; fekete szín a fejen egészen hiányzik; szemöldöksávolyuk rozsdásfehér, elmosódott; szemükön át, a csőrtől a fül felé, huzódó sáv sötétbarnás, némi világos pontozással; a begyörv közepe keskeny, szürkésbarna némi rozsdássárga árnyalattal, az oldalakon inkább feketésbarna; a felső részek olyanok, mint a fej tető.
Mértéke: H. 15,5–16,8; Sz. 10–12; F. 5,3–5,8; L. 2,1–2,7; Cs. 1–1,4 cm.
Az Ó-világ mérsékelt öveiben különösen gyakori költő, északon ritkább. Angliában ritka vendég, úgy Farő- és Izland szigeteken. Észak-Skandináviában azonban fészkelve több helyt találták; magam is láttam Tromsönél. Németországban, Lengyelországban, Francziaországban és a Földközi tenger felé eső vidékeken minden alkalmas helyen tanyázik. Észak-Amerikában mint rendkívüli jelenség fordult csak elő. Telelni Afrikába, a Maláji-szigetségekre, sőt Új-Guineára és a Bismarck-szigetekre látogat el.
Nálunk igen közönséges madár. Ha utunk május havában folyóvizek, tavak mellett vezet el, melyek partjain nagy kavicslerakodások vannak, a vízből pedig kavicszátonyok, szigetek emelkednek ki, szinte biztosra vehetjük, hogy a tavaszi madárhangok közül egyszerre csak éles füttyszerű díű, díű vagy híű, híű hallatszik ki. Itt is, ott is halljuk e szólást, közelben, távolabb s mégis hiába kutatunk a madár után, nem látjuk sem a levegőben, sem a földön. Nincsen a kavicsos talajon semmi bokor, semmi gaz, a hová élő szárnyas elrejtőzködhetnék, mégis mintha inkább alulról, mint a magasból hivogatna a fütty. A dolog érdekelni kezd, hol lehet ez a beszédes szárnyas, mely szinte csúfolódik, egyre vetegetvén: «híú, híú, híú minden keresgélés, engem ugyan egyhamar meg nem látsz?» Majd a szemünket kinézzük, apróra végig kutatva a kavicsokat s íme! alig egy pár lépésnyire, de távolabb, jobbra és balra is, apró mozgó pontokat látunk szaladgálni, a fehér, szürke, barna, hamuszínű s ki tudná hányféle kavicsszem közt, akár csak egerek volnának. Követjük mozgásukat, de mikor megállnak, ismét elnyeli őket a föld, alig bírjuk újból szembe kapni. Ezek a kis lilék. Ha hirtelen neki megyünk a lábaló csapatkáknak, meggyorsítják szaladásukat s oly sebesen vetegetik vékony lábaikat, hogy alig látjuk azokat. Vízirányosan tartott testtel, folyton fütyölve futnak odább, a nyakukat pedig úgy behúzzák, mintha fejök közvetetlen a test törzséből nőtt volna ki. Ha lassan járunk nyomukban, szinte terelhetjük őket mint valami nyájat, csak mikor sebesebben lépkedünk s a távolság köztük és köztünk aggasztóan fogy, kapnak szárnyra, közvetetlen a talaj fölött repülve, magasabbra fogják hangjukat s mintegy kikaczagva bennünket, gyorsan összefolyólag így fütyülnek püpipipifififididűdüdriv, drüv, drüv, drü, drü, lrr. Mire trillázásuk véget ér, lábaikat előre kapva, újból leszállnak, s rögtön futva menekülnek odább, megint csak híű, híű, híű fütyülésöket hallatva, mely hol magasabban, hol mélyebben hangzik. Puszta szemmel nem sokat leshetjük őket, mert azzal körülbelül tisztában vagyunk, hogy az alakoskodásnak kiváló példái ők. Nézzük hát a távcsővel.
Egészen más, részleteiben is kibontakozó így a kép. Vagy 10–15 madárkát látunk; az egyik egy lábon áll vízszintes testtel, behúzott nyakkal; a másik fürgén szalad, másodperczenként legalább 7–8 lépést téve; a harmadik mindkét lábán áll ugyan, de nyakát, fejét feltartja, testével pedig sajátságos hintázó bókolgatást ismételget, akár csak czombjain át tengelyt szúrtak volna testén keresztül, melyen előrészét le-lekapja, farkát meg felvetegeti, közbe fejét gyorsan fellöki s hirtelen visszarántja, a mit különben a bibicz s más lilerokonai is gyakorta megtesznek; a negyedik egy lábon áll, másik lábát azonban kissé hátra s oldalt nyújtja, megfelelő szárnyát azonképpen hátraterjeszti: nyujtózkodik; emitt egyik valami rovart vagy férget szed fel a gömbölyű kavics közül, amott meg egy másik fültövét vakarja, oly sebesen rugdosva kicsi lábával, akár a varrógép karja; egy kettő tollászkodik, a földre is lehevert néhány, végre akad olyan is, a mely egy lábon ugrálgat előre. Csendes szemlélgetésünk, még ha puskalövésnyire vagyunk is tőlük, nem zavarja őket foglalkozásuk közben; de ha komolyan reájuk támadunk vagy lövünk, bizalmaskodásukat azonnal gyanakodó félelem, megvadulás váltja fel. Felkapnak a magasba, ki arra, ki erre nyilal, messzebb azonban ismét összeverődik a társaság s biztosabb helyre ereszkedik. Könnyen, ügyesen, sebesen repülnek, miközben karcsú szárnyaikat a kéztőben hirtelen hátrahajlítva tartják. Így hajszolhatjuk őket tovább s mindig ugyanazt fogjuk tapasztalni: a csapatka bevár bizonyos távolig, azután előre repül a vízparton, levágódik s ismét megyen, a meddig csak kavicsos, kopár partot vagy eféle helyeket talál maga előtt; ha azonban ezek elfogynak, átcsap valami szigetre, a tulsó partra s nyugalomban élvezi tovább életét. A kis lile márczius utolsó hetében és áprilisban, az országos középnap szerint: április 13-án, érkezik vissza hozzánk telelőhelyeiről. Májusig, sőt e hó elején is tart még mozgalmuk, de ekkor már, daczára hogy rendesen még mindig kisebb-nagyobb társaságokban találjuk őket, mindegyiknek meg van a maga párja. Fészkelő helyet a már ismertetett területeken, napos, kavicsos szigetkéken választanak, melyek lehetőleg a folyamok, vizek árterénél valamivel magasabban feküsznek. Párosodáskor szokott hivogató hangjukon kivül sűrűbben trilláznak, így tetszelegvén élettársuknak. Meleg vonzalom és hűséges szerelem kapcsolja össze a családalapítókat, a mi jellemzi egész családi életöket, még a fiókák nagykorúsága után is. Fészket nem rak. A tojó silány mélyedésbe, a puszta talajra május közepén 3–4 világos rozsdássárga alapszínen barnásan, szürkésen foltozott, fröcscsentett, pontozott, fénytelen tojást tojik, melyek szinezete annyira talál a környezethez, hogy igen nehéz őket meglátni. Mindig kisebb telepekben költ s fészkeik nem igen nagy távolságban vannak egymástól.
Tojásmérték: H. 28,9–29,2; Sz. 20–21,9 mm.
15–18 napig részben kotolják, ülik a tojásokat, részben a nap melegével költetik, ezért korábbi vagy későbbi megfakadásuk az időjárástól is függ. A kikelt fiókákat életök kezdetén fehér pehely borítja, mely a későbbi sötétebb tollazat helyén sötétbarnásan, feketén pontozott. Valamint az anyamadarak és a tojások, úgy ezek az apró jószágok is színben nagyszerűen alkalmazkodnak a kavicsos talaj szinéhez s mondhatni, hogy e madár egész életében a mimikrinek, alakoskodásnak roppant szerep jutott. Ez védi meg sok mindenféle ellenségétől, még az élesszemű ragadozó madarak elől is. Eleinte a kis pelyhesek a fészekgödröcske környékétől nem igen távoznak messzebbre, de mikor lábaik megerősödtek, tollazatuk kinőtt, követik az öregeket, velük bogarásznak s hűségesen összetartanak. Gyakran egy-egy telep fészekaljai mind összeverődnek s együtt maradnak, együtt kószálnak, sőt a nagy útra is együtt indulnak augusztus végén, szeptemberben. Október közepéig szokták ezek a vonuló társaságok vizeinket, vízmenti kavicsos legelőinket egyéb rokonfajú szárnyasokkal népesíteni. Van köztük – számra legtöbb – partfutó (Tringa), néhány parti és kis lile stb.
Számtalan víziféreg, rovar, pille, kukacz, szunyog, álcza pusztításával hasznos madaraink sorában foglal helyet s méltán megérdemli, hogy kedves ártatlansága fejében nemcsak megoltalmazzuk, hanem különösen fészkelő helyeit védelmezzük idegen betolakodóktól. Ugy sem szaporodhatik annyira, mint kivánatos volna, mert elég ellensége van s az ártereken költők tojásait gyakran a megdagadt víz is elmossa.
