AZ UGARTYÚK. Oedicnemus oedicnemus (L.) 1758.
AZ UGARTYÚK.
Oedicnemus oedicnemus (L.) 1758.
Oedicnemus oedicnemus (L.) 1758.
[Charadrius śdicnemus L. – Charadrius scolopax GM. – Fedoa śdicnemus LEACH. – Oedicnemus griseus KOCH. – Oed. europaeus VIEILL. – Oed. Bellonii FLEMM. – Oed. desertorum, arenarius BRHM. – Oed. crepitans TEMM.]
Népies nevei: túzoksneff vagy túzoklile (Erdély); bagolyfejű lile; bagolyszeműsneff; furkófejűsneff; parlagi- vagy homoksneff (Alföld); rezneklile; ugartyúk (Csallóköz),
Jegyei: örvös galamb nagyságú; egészben pacsirtaszerűen barnás szinezetű, csak alsótestén fehér; torka és szeme alatt is fehér; a csörtövétől a pofán át a fültájig rozsdásbarna és feketés foltú sáv; szemét elől és alul barnásfekete szegés övedzi; farkalja rozsdás; evezői barnásfeketék, a legnagyobbakon fehér folt; szárnyán két fehér csík; a fark középső tollai oly színűek mint a háta, a többi pedig fehér alapon barnásan csíkozott, a szélsők fehérek, csak hegyük feketebarna; szeme sárga; csőrtöve (középig) zöldessárga, vége fekete; lábai sárgák (halál után zöldesek lesznek). Ezt a madarat nálunk legtöbbször a reznektúzokkal tévesztik össze.
Leirása. Nyári tollazatban a hím: egész fölső teste föld- vagy homokszínű barna és némi rozsdasárga alapon sötétbarnán, hosszában foltos; a nyak alul halvány rozsdásfehér alapon szintén sötétbarnán hosszában foltozott, úgy az alsó test oldalai is, noha ritkásan; a szárny legfölsőbb része valamivel sötétebb mint a hát s fehér harántcsíkos, lejebb világos barnás szürkésfehér, sötétbarna és fehér hegyű tollakkal, melyek a szárnyra szintén harántcsíkot rajzolnak. A tojó nyaka alul ritkásabban, vékonyabban foltos; termetre valamivel kisebb a hímnél. Őszi tollazatukban a rozsdás szín uralkodóbb.
Mértéke: H. 37–39; Sz. 23,4–26; F. 11,3–14,1; L. 6,8–8,2; Cs. 3,1–4 cm.
Európában Angolországtól, Dániától lefelé a Földközi tengerig, főleg délen, délkeleten költ; úgy Észak-Afrikában, Közép-Ázsiában, az Altáji vidékén: Indiában szintén előfordul, de az itt élő példányok valamivel kisebbek s a harmadik evezőjük is fehér foltos. Ez utóbbi eltérést néhány magyar példányon is találtam s úgy látszik, hogy minél jobban haladunk délkeletnek, annál sűrűbben s megfordítva északnyugot felé, annál ritkábbak fordulnak elő az ilyen «megbélyegzett» ugartyukok. A nyugoti madarak a typikusak (az első két evező fehér foltos) a délkeletiek pedig (az első három evező fehér foltos) az Oedicnemus oedicnemus indicus SALVAD. (1866) fajtához tartoznak. Ez utóbbi eddigelé Európából nem volt ismeretes, de a magyar példányok révén földrészünk ornisában most már szintén szerepelhet. Legészakibb és legnyugotibb előfordulása a Csallóköz. Kis-Ázsiában már gyakori s Indiában különösen.*
A serajevoi múzeumban levő ugartyukok közt is találtam ezt a fajtát, noha nem egészen typikus kiadásban; így hát a megszállott tartományukban is előfordul.
Az ugartyúkhoz engem gyermekkori emlék fűz. Ott állott boldogult édes atyám dolgozó szobájában sok kalitka élőmadár szomszédságában ez az egyetlen kitömött madara, melyet régen-régen, abban az időben, mikor oly képesen írhatott csak a magyar költő a nemzethez, mint a minők «A madár fiaihoz» s hasonló értelmű versek, HERMAN OTTÓ kerített Kőszegen s kikészítve atyámnak ajándékozott. Ez volt sokáig az első kitömött madár, melyet láttam, ez az első «hosszúlábú», a mi vidékünk hegyes-halmos vidékén élő fajoktól elütő szárnyas s azért gyermekszememben különösen érdekes. Sok idő folyt el azóta, de ezt a madarat kegyelettel őriztem s mikor a rombolás foga rávetette magát, legalább fejét mentettem meg, mely most is előttem függ a falon. És sajátságos! első «hosszúlábú» madárismerősömet annyi sok járáskelésemben a szabadban hasztalan kerestem; csak az utóbbi években találkozhattam vele többször s leshettem el életmódját, fészkelését.
Temesmegyében terül el az a roppant, 60,000 kat. hold terméketlen, kopár futó-homokterület, melyet a «deliblati homoksivatag» nevén ismerünk. Majd csaknem a Dunáig és mocsaras árterületéhez nyulik ez a sajátságos, eredeti földdarab: a magyar Szahara! Messziről olyan; mintha sárgásbarna tenger volna, melyből itt-ott kisebb sötét szigetek emelkednek ki; közelről azonban felismerjük a völgyes-halmos, hullámzatos talajt, mely tisztára finom, porszerű homokból áll s a meddig a szem lát, olyan színű mint a tej, melybe kevés kávét öntöttünk. A völgyeket itt-ott kisebb boróka, nyárfa, fenyő s egyébb fa és bokorfélékből álló sűrűségek, ligetes pagonydarabkák zöldítik, melyeket emberkéz mesterségesen telepített ide, hogy annyira-mennyire lekösse a mozgó, vándorló futóhomokot – ezek benne a szigetek; akad ritkásan egy-egy gyepfolt is, posványos fenék, de mindez elenyészőleg kevés ahhoz a területhez, mely azon meztelenségében, tenyészet, növény nélkül terül el a szemhatárig. A szél megeleveníti ezt a porzó finom homokot, szinte homokfuvatag keletkezik s a «fuvatok», feltornyosulnak hegyekké, kerek halmokká sokszor 100 méternél is jóval magasabbra. Külsejök nem sima, hanem hullámfodros, mint az északi tenger fenyérjei, miket a német a «Düne» szóval nevezett el. A nap teljes erővel tűz le e kietlen sivatagra, sugárnyalábai megizzasztják azt a kevés számú oláh pásztornépet, mely teljes vadságban, a legutóbbi időkig még csak afféle «nagy idők» ellen oltalmat nyujtó vittyillót is nélkülözve, télen-nyáron legelteti a sovány gyepfoltokon juhait szinte csak azért, hogy még kopárabb, sivárabb legyen. Rendes szabású ember nem lakik a sivatagon, csak szélein kezd megtelepedni, szőlőt ültet a homokba s olyféle életet él, mint az amerikai «farmer». Lám, az a parányi állatt, a phylloxera, hová nem szorítja a «természet urát»!
Gyönyörű délibábok űzték csalóka játékaikat jobbra is, balra is, «forrázó» melegben döczögtünk a homokvilág felé, küzdve a szunyogok és kolumbácsi legyek nagy rajaival, melyek embert, állatot nem kimélnek s halálig kinoznak. Néhány ugartyúknak otthona táját már előbb kilesettük, azért biztosra indultunk. A homokon mindenfelé látszott a madár háromujjú lábnyoma, s olyanforma járásai, mint a menyét vagy egér ide-oda kanyargó csapásai a friss havon. De nappal hiába kerestem az ugartyúkot. Alkonyatkor azonban, mikor a homály reáfeküdt a sivatagra s az első csillag már-már kigyulladt: a milliónyi szöcske és tücsök czirpelése közül egyszer csak éles, de siralmas, bánatos krerl-ít, krliíth hangok szóltak ki. Sűrű borókabokorba rejtőzve vártam a «szomorú flótást». A hangok közelebb hallatszottak s nemsokára megjelent a meglehetősen sebesen ide-oda repkedő, panaszkodó madár, akárcsak egy árnyék a sötétedő vidéken. Messzebbről és több felülről átszóllott hozzám az est homályában felébredők, életöket igazában most kezdők szava, mely különösen érinti az embert ebben az éjbe dülő nagy pusztaságban, hol ugyanakkor az «ordas» is kibujik rejtekéből s felhasználva a sötétség takaró fátylát, rátámad a juhnyájra vagy a karámtól kissé messzebb maradt lovat rántja le.
Napokat töltöttem e vidéken, hol mindenfelé előfordult az ugartyúk s mivel május hava volt, madarunk családi életét is megfigyelhettem. Fészket nem épít, hanem a sík homokon – oly pontokon, melyek közelében fásított helyek is vannak – kikeres magának bizonyos, még el nem porlott, nagyobb homokkő göröngyöket, sekély mélyedést kapar melléjök s ebbe tojja le tojásait. Május 23-án 1–2 tojásos, meglehetősen kotolt fészekaljakat találtam. A tojások halvány agyagsárgás alapon sötétbarnán, hamuszürkésen foltozottak és ugyanilyen színű szabálytalan alakú rajzolatokkal tarkítottak. Nagyságuk majdcsaknem a tyuktojással ér fel.
Tojásmérték: H. 46,5–53; Sz. 35–37,4 mm.
A tojások színe, csak úgy, mint a madár tollazata, remekül alkalmazkodik a homok szinéhez – s ebben bírják azt a védelmet, mely a lét harczában életöket ellenségektől megóvja. Képzeljük csak a tojásokat rikító vörös vagy kékes színűeknek, a madarat is fekete, zöld, vörös s más tarka tollazatban; hány vesztené így életét! mily hamar észrevennék a ragadozó madarak a homokból kirivó szineket!
A tojásokat többen kerestük, láttuk a madár lábnyomait, tehát ott kutattuk, a hol azok legsűrűbben voltak, mégis órákig tartott, míg végre megleltük. Mikor a fészek megvolt, egyik közeli sűrűbe vettem be magamat s vártam az anyamadár megjelenését. Meg is jött. A fészektől 60–70 lépésnyire nagy óvatosan leszállt, egy ideig magasra nyujtott nyakkal ide-oda kémlelt, de bár jól el voltam rejtőzködve, mégis észrevett – nem hiába vannak nagy szemei – s rögtön nyílgyorsan lábolt be egyik borókás bozótba. Én utána. De a madár sem volt rest, mert a cserjés másik felén oly gyorsan szaladt ki, a szomszéd csalitba meg be, hogy nyakamba vehettem volna lábaimat, míg elérem. Nem szállt fel, tudta, hogy ez volna veszte. Csak mikor azután többen űztük, szorult meg annyira, hogy végső segítségül szárnyaihoz folyamodott. Másnap ismét a fészekhez mentem, s jó, hogy homokba tűzött ággal megjelöltem, különben alig birtam volna újra felfödözni. Csak úgy cserkészve, bokrok fedezetében közeledtem, de a szemes állat mégis előbb vett észre, mint én őt s villámgyorsan futott el tojásairól. 50 lépésnyire a homokon ülő madár összefolyt a talajjal s nem volt kivehető.
Hazánkban ilyen kopár, itt-ott fás, bokros pusztaságokon, száraz ugarokon, sivatagokon, ha egyes bokros, beültetett részek is vannak rajta, rendes jelenség; de mivel nappalon át ritkán, vagy csak költözködéskor látjuk, azt hiszszük, hogy gyérebben fordul elő, mint tényleg. A Csallóközben, a Dunaszigetek kopár helyein, a kemenesaljai «Cseren», a fertő-szent-miklósi határban (Sopronm.), Mosonmegyében (Rajkán), Békésmegyében, Pestmegyében és egyebütt a neki megfelelő területeken rendes költőmadarunk, de vonuláson szántásokon, ugarakon, tarlókon másutt is előkerül. Április elején érkezik hozzánk, e hó végével kezd fészkelni, s tojásait körülbelül 18 napig kotolja. Pelyhesei szintén remek alakoskodók s veszedelemkor fejüket előre nyujtva – a mit különben az öreg is megtesz – lapulnak le a talajra. A ki azután 10 lépésnyiről meglátja az így lenyomódott madarat, bizvást szemversenyt rendezhet a sassal. A fiókák azonnal elhagyják fészköket, illetőleg a gödröcskét, melyben napvilágot láttak s ellábolnak anyjuk után bogarászni. Ilyenkor kukoriczásba, burgonya földekbe is beveszik magukat. Szeptember végén és október elején vagy közepén, költözködik tőlünk délre.
Az ugartyúk nagyobb rovarokat, álczákat, férgeket, kisebb gyíkokat, békákat, sőt egereket eszik s így bizonyos tekintetben hasznos, főleg ott, hol tartózkodási körébe termékeny földek, vetések, kapás növények is esnek.
