A VÍZTAPOSÓ. Phalaropics lobatus (L.) 1758.
A VÍZTAPOSÓ.
Phalaropics lobatus (L.) 1758.
Phalaropics lobatus (L.) 1758.
[Tringa lobata, hyperborea L. – Phal. cinereus, fuscus BRISS. – Tringa fusca GM. – Phal. vulgaris BECHST. – Phal. hyperboreus LATH. – Phal. ruficollis, cinerascens PALL. – Lobipes hyperboreus STEPH. – Phal. angustirostris NAUM.]
Népies neve: uszósneff (Velenczei tó).
Jegyei: alig fürjnagyságú, kissé zömök testü, de vékony nyaku és kis fejü; alul fehér, úgy torka is; fejteteje sötét hamuszürke; csőre vékony egyenes, a felső káva vége hegyes, kissé az alsóra hajló; felül feketés vagy hamuszürke, világos agyagsárgán foltozott (őszszel, nyáron két agyagsárgás sávoly látszik a hátán); szárnyán fehér csik; csőre fekete, vékony, finom mint a kötőtű.
Leirása. Nyári tollazatban az öreg tojó: homloka, feje búbja a szeme környéke, a fölső nyak, egész felső test sötét hamuszürke; a háton a váll tájáról kiindulva a farktő felé végződve V alaku halvány agyagsárga rajz; a nyak oldalait, a fül mögött kezdődve, rozsdavörös színezet borítja, alul a nyak közepén hamuszürkés szín választja el a rozsdavörös örvszerü foltot s lehúzódik a begyig, a begyoldalakra; torok, mell, has, farkalja fehér, úgy szárnycsíkja is; az alsó test oldalain és az alsó farkfedők végein szürkés hosszanti foltok; a szárny sötétszürke és barna, az evezők szárai fehérek, a fark ugyanily szinü; lábak kékesszürkék, az úszókarélyok talpa és a térd sötétes; szem sötétbarna. A him hasonlít a tojóhoz, de valamivel kisebb, tollazata nem oly élénk szinü, rajzolatai kevésbbé élesek. Téli tollazatban (a nálunk előkerülők leginkább ilyenek) a homlok, csőrtő környéke, a szem fölött húzódó sáv, egész alsó test, nyakoldalak fehérek; fejfolt, a nyak hátulja és a felső test szürkésfekete, úgy a szem mögött egy kis, a fület befödő folt is; néha (még nem teljes téli tollazat) a begy és az alsó nyak szürkés, a hát pedig rozsdássárgán és sárgásfehéren foltos, szegéses; a fiatalok is ilyenek, de lábuk helyenként sárgásszürke.
Mértéke: H. 18–19; Sz. 10,7–11; F. 4,7–5,3; L. 2,1–2,3; Cs. 1,9–2,2 cm.
Hazája az északi Sarkkör vidékein van. Grönlandon, főleg Izlandon, Hebrideken, Farő-szigeteken, Lofotokon és Norvégia északi részében, azután végig az Ó-világ tundráiban a Behring utig s Alaszkától keletre egész Észak-Amerika sarkköri tájain fészkel. Télen a Maláji szigeteken, Khinában, Japánban, az Indiai oczeán partjáig észlelték, úgyszintén a Kaspitónál, Perzsiában. Közép-Európában eddig vonulás közben is ritka volt, de újabban – mióta jobban és többen figyelnek – gyakrabban előkerül. Mi is így voltunk vele. Még néhány év előtt igen ritka vendégnek tartottuk, melyet mindössze 2–3 példányban féltettek nehány honi gyüjteményben; most rendes átvonuló faj számba megy, mert 1890 óta minden őszszel elég gyakran találtam augusztus utolsó harmadában s főleg szeptemberben s október első napjaiban is, a Velenczei tavon, sőt 1887 junius 2-án egy nyári tollazatu 
példányt is lőttem ott, mely elsőnek a Nemzeti Múzeumba jutott. Hogy csak némi képét adjam gyakoriságának az őszi vonulás alatt, legyen elég felemlíteni, hogy Velenczén 1890-ben nyolcz darabot, 1891-ben két darabot, 189-ben 22 darabot, biztosan láttam. 1893-ban különösen számos volt s 5–9 darabból álló csapatkákban mutatkozott, (az utolsó október 5-én); 1894-ben ismét augusztus végső hetétől október 6-ig folyton voltak egyesek a tavon, úgy 1895, 1896, 1897 és 1898-ban is. Gyűjteményemben 21 honi példány van; ezek, valamint a Nemzeti Múzeum példányai is Velenczéről származnak. Erdélyben a negyvenes években a «Mezőség» tósorozatán, úgy 1851 június 7-én Drassó-nál, 1868-ban Nagy-Szebennél, 1870 augusztus 15-én Konczán lövetett. 1859-ben JUKOVITS a Fertőről szerzett három példányt s az utóbbi években szintén észlelték ott; így 1898 augusztus 22-én a nyugati parton lőttek három darabot, melyek a soproni kath. főgymnasium, az ornith. központ és HUSZTHY Ö. lékai gyüjteményébe kerültek. Mióta megbizonyosodott, hogy nem ritka vendég, már nem is lőttem reájuk, hanem elnézegettem, igazán kedves, bizalmas viselkedésöket. Életmódját és vonulási viszonyait, fészkelését más helyen bőven ismertettem,* itt csak annyit, hogy Velenczén mindig sík vizen, nagyobb tisztásokon, különösen a part közelében, kis öblözetekben, apró félszigetek, zátonyok körül találtam őket. Egyedül vagy kis társaságban voltak, igen gyakran rokonfaju partfutók, apró lilék nagy csapataihoz társulva; egy-két esetben szárcsák közt is láttam úszkálva. Ha egyedül hintázgattak a vízhátán, minden félelem nélkül közelre bevártak, alig ügyelve, vagy bizalmasan tekintgetve reám, zavartalanul folytatva élelemkeresésüket. De ha más mocsári madarak közé voltak vegyülve, ők is alkalmazkodtak azokhoz s felszállásukkor velök repültek. A parton, szárazon alig láttam a víztaposókat; mindig úszva szedegettek, folyton ide-oda forgolódva a vizen, fejöket kissé rézsút előre nyújtva s szüntelenül bókolgatva – az ember azt hihetné, e furcsa mozdulataikat látván, hogy állandó felindulásban, dürgésben vannak. A ki látta és leste e remek madárkák életmódját, szokásait, bizonyára egyetért velem, mikor azt mondom: kedvesebb, megkapóbb jelenség a szalonkafaju, sőt az összes mocsári és vizimadarak közt nincsen nálánál. Szelid, jámbor, fényes fekete szemecskéi, tiszta és szép rajzu tollazata mindig lefoglalták figyelmemet, valahányszor csak a «levélfonnyadás idejében» a víz hátán parafakönnyűséggel himbálódzni láttam s még jobban, mikor fenn a magas Északon, a Tromsö szigetén fekvő Prestvand tónál, felséges havasok, zöldülő nyiresek, éjféli nap világította környezetében családi otthonának titkait bolygattam s kutattam. Gazdaságilag nálunk nincs neki jelentősége, bár tápláléka vizipoloskákból, vizirovarokból, szunyogokból, álczákból kerül ki s így hasznos.
példányt is lőttem ott, mely elsőnek a Nemzeti Múzeumba jutott. Hogy csak némi képét adjam gyakoriságának az őszi vonulás alatt, legyen elég felemlíteni, hogy Velenczén 1890-ben nyolcz darabot, 1891-ben két darabot, 189-ben 22 darabot, biztosan láttam. 1893-ban különösen számos volt s 5–9 darabból álló csapatkákban mutatkozott, (az utolsó október 5-én); 1894-ben ismét augusztus végső hetétől október 6-ig folyton voltak egyesek a tavon, úgy 1895, 1896, 1897 és 1898-ban is. Gyűjteményemben 21 honi példány van; ezek, valamint a Nemzeti Múzeum példányai is Velenczéről származnak. Erdélyben a negyvenes években a «Mezőség» tósorozatán, úgy 1851 június 7-én Drassó-nál, 1868-ban Nagy-Szebennél, 1870 augusztus 15-én Konczán lövetett. 1859-ben JUKOVITS a Fertőről szerzett három példányt s az utóbbi években szintén észlelték ott; így 1898 augusztus 22-én a nyugati parton lőttek három darabot, melyek a soproni kath. főgymnasium, az ornith. központ és HUSZTHY Ö. lékai gyüjteményébe kerültek. Mióta megbizonyosodott, hogy nem ritka vendég, már nem is lőttem reájuk, hanem elnézegettem, igazán kedves, bizalmas viselkedésöket. Életmódját és vonulási viszonyait, fészkelését más helyen bőven ismertettem,* itt csak annyit, hogy Velenczén mindig sík vizen, nagyobb tisztásokon, különösen a part közelében, kis öblözetekben, apró félszigetek, zátonyok körül találtam őket. Egyedül vagy kis társaságban voltak, igen gyakran rokonfaju partfutók, apró lilék nagy csapataihoz társulva; egy-két esetben szárcsák közt is láttam úszkálva. Ha egyedül hintázgattak a vízhátán, minden félelem nélkül közelre bevártak, alig ügyelve, vagy bizalmasan tekintgetve reám, zavartalanul folytatva élelemkeresésüket. De ha más mocsári madarak közé voltak vegyülve, ők is alkalmazkodtak azokhoz s felszállásukkor velök repültek. A parton, szárazon alig láttam a víztaposókat; mindig úszva szedegettek, folyton ide-oda forgolódva a vizen, fejöket kissé rézsút előre nyújtva s szüntelenül bókolgatva – az ember azt hihetné, e furcsa mozdulataikat látván, hogy állandó felindulásban, dürgésben vannak. A ki látta és leste e remek madárkák életmódját, szokásait, bizonyára egyetért velem, mikor azt mondom: kedvesebb, megkapóbb jelenség a szalonkafaju, sőt az összes mocsári és vizimadarak közt nincsen nálánál. Szelid, jámbor, fényes fekete szemecskéi, tiszta és szép rajzu tollazata mindig lefoglalták figyelmemet, valahányszor csak a «levélfonnyadás idejében» a víz hátán parafakönnyűséggel himbálódzni láttam s még jobban, mikor fenn a magas Északon, a Tromsö szigetén fekvő Prestvand tónál, felséges havasok, zöldülő nyiresek, éjféli nap világította környezetében családi otthonának titkait bolygattam s kutattam. Gazdaságilag nálunk nincs neki jelentősége, bár tápláléka vizipoloskákból, vizirovarokból, szunyogokból, álczákból kerül ki s így hasznos.
II-ik nemzetk. ornith. Cong. főjelentése II. köt. 137–144. lap.; Term. Tud. Közl. 1892. 169–180. lap.
