A HAVASI PARTFUTÓ. Tringa alpina L. 1758.
A HAVASI PARTFUTÓ.
Tringa alpina L. 1758.
Tringa alpina L. 1758.
[Tringa cinclus L. – Cinclus torquatus BRISS. – Tringa varia MÜLL. – Numenius variabilis BECHST. – Tringa variabilis MEY. – Pelidna cinclus BP. – Pelid. alpina BRHM. – Pelid. variabilis STEPH. – Schśniclus variabilis RÜPP. – Tringa cinclus minor SCHLEG. – Tringa torquata DEGL.]
VI-ik tábla
HAVASI PARTFUTÓ (TRINGA ALPINA L) VÖRÖSLÁBÚ CZANKÓ (TOTANUS TOTANUS) (L)
HAVASI PARTFUTÓ (TRINGA ALPINA L) VÖRÖSLÁBÚ CZANKÓ (TOTANUS TOTANUS) (L)
Népies nevei: parti sneff, parti szalonka, szőke sneff; széki sneff (Alföld).
Jegyei: körülbelül pacsirtanagyságú; a csőr hegye kissé lehajló, hosszabb a fejnél; a középső farktollak hegyesek s hosszabbak a többinél; a csüd hosszabb, mint a középujj karmostul; farcsíkja nem fehér; begye fehér alapon sűrűen, feketén vagy sötétszürkén pettyes; nyári tollazatban alsó testének közepét nagy fekete folt foglalja el; láb és csőr fekete; szem sötétbarna. (L. I. köt. III. és V. tábla).
Leirása. Őszi tollazat (nálunk ebben legközönségesebb): fejtető rozsdás és feketefoltos; a hát fekete, minden toll részint rozsdássárgán vagy rozsdásbarnán, részint – főleg a hát alsó része felé – fehéresen szegett; a nyak hátulja szürkés, némileg rozsdásan árnyalt és sötétszürkén foltozott; a szem fölött fehér sáv; áll, torok és az altsótest közepe, farkalja fehér, úgy a farktő oldalai is; a nyakon és a begy táján rozsdás árnyalatú fehér alapszinen, feketén aprón pontozott; a mell és alsó test oldalai fehér alapon ugyanígy nagyobb fekete pontokkal vannak behintve; a szárnyfedők barnásszürkék, világosszürkés, szürkéssárga szegélyekkel, a nagy szárnyfedők fehér végei haránt csíkot rajzolnak a szárnyra; az evezők sötét szürkésbarnák, száraik többé-kevésbbé fehérek, a negyedik még inkább, a következők külső széle a tő felé fehér; fekete farcsíkjának tollai rozsdásbarnán szegettek, a középső két hosszabb farktoll ugyanilyen, hegyén rozsdafehér keskeny szegéssel. A fiatalok tollazata a most leirthoz hasonló. Téli tollazatban: felül világos barnásszürke lesz, kezdetben egyes fekete, rozsdásszegésű tollak is látszanak a háton, de később ezek eltűnnek, a tollak töve azonban kissé setétebb marad, úgy hogy a fejen, nyakon némi foltozás látszik; alul fehér, csak a nyak és begy szürkés alapon némileg sötétebb foltozású; az evezők (4-iken túl) külső fehér szegése úgy a szárnycsík kirivóbb lesz; a szárnyfedők szürkésbarnák, fehéresen szegettek. Nyári tollazatban: az áll és torok úgy a has fehér, az alsó test közepét nagy barnafekete folt foglalja el, a begy fehér alapon erősen feketés foltú, a nyak apróbban foltozott, úgy a pofák is; felső részein: a fejtető és hát fekete, minden toll rozsdássárgabarnán szegett, a nyak hátulja szürkés, feketén foltos; farcsíkja feketésbarna, világosabb szegéssel.
Mértéke: H. 20–21,5; Sz. 11–12,5; F. 5,3–6,3; L. 2,3–2,9; Cs. 2,9–3,9 cm.
A Sarkkör vidékein Izlandon, Farö-szigeteken, Skandináviában, Észak-Oroszországban, Szibériában, úgy Észak-Amerikában költ. Télre azután nagy csapatokban Kaliforniába, Nyugot-Indiába, Khinába, a Kanári-szigetekre és a Földközi tenger mellékének tartományaiba, Afrikába egészen Zanzibárig vonul le. A typikus példányoktól eltérők az Észak-Amerika nyugoti részén előfordulók, melyek nagyobbak (Tringa alpina pacifica) minket e helyen természetesen nem érdekelhetnek; annál inkább fontos a mi szempontunkból is a másik fajta, mely a Balti-tenger körül fészkel s a rendesnél kisebb termetű, rövidebb csőrű és lábú: ez a SCHINZ partfutója – Tringa alpina schinzi BRHM. 1831.
Magyarországon mind a két félét – már t. i. a typikust és utóbbi fajtát – egyaránt látjuk, sokszor ugyanegy csapatban, keveredve. Tavaszszal az elsők márczius végén jelennek meg, áprilisban java számban s május közepén túl már ritkák, de kajtárkodók juniusban, sőt juliusban is – 1889 julius 14-én a Fertőnél csapatot találtam – mutatkoznak. Ez időszakban az ország nyugoti felében sokkal kevesebb utazik át, az Alföldön ellenben jóval több, a minek oka valószínűleg abban keresendő, hogy ilyenkor a legelők, a székterületek «fenekei» és az árterek víz alatt vannak, őszre azonban kiszáradnak s ekkor a Dunántult járják sűrűbben. Általában utóbbi évszakban sokkal nagyobb számban láthatók s augusztustól szinte október közepéig folyton jönnek-mennek a költözködők kisebb-nagyobb csapatai, sőt egyesek novemberben is akadnak.
Ott a hol a tópartok tenyészet hiján sárosak, homokosak, öblözetesek, zátonyosak s legelőkkel, rétekkel határosak, a talaj pedig salétromos, szikes, a vonulás szakában a partfutók is alig fognak hiányozni. Sőt kisebb-nagyobb csapatjaiknak a parti madáréletben ilyenkor uralkodó szerep jut. Életmódjuk, viselkedésök szerint az egyes fajok nem sokban különböznek egymástól, azért helyén való lesz, ha életmódjuknak összefoglaló képét itt adom, felkérve a szives olvasót, kisérjen el egy rövid kirándulásra a tóságok, puszták «egyhanguságába» . Szivesen kalauzolom, mert meg akarom neki mutatni, hogy korántsem oly «egyhangúak» unalmasak, élettelenek, érdektelenek azok, mint felületes emberek hiszik, hanem az érdekességek egész kincsét tárják fel annak, a ki nemcsak néz, hanem lát is és fogékony szívvel, érzékkel olvas a természet könyvéből.
Szent-Mihály napja közelget. Délfelé még tűz a nap, ha szél nem fujdogál, de a reggelek és esték hüvösödnek már, éjjel pedig szürbe bujik a pásztor ember s tüzel magának, mert pirkadáskor hőmérő nélkül is érzi, hogy ősz felé jár az idő. Egy-egy eső erősen lehűti a levegőt, hajnalkor a síkság és tóvíz fölött «porosnak» látszik a lég, a párák lecsapódnak, a növényzet harmatban csillog, a hegyek fölött ködök járnak. A levelek zöldje közül is itt-ott már sárga, vörös, fakó szinek tarkálnak ki, a mezők letarolva kopárodnak, a rengeteg kukoriczatáblák zöldjét sárgásbarnás szín váltotta föl, a nádasok azonképpen aggottas sárgásba halványodnak s ha a nap erősen pörköli őket, sajátságosan serczegnek: végső nyögdelésük ez, haldoklásuk utolsó sóhaja. Előttünk a tó csillogó széles rónavizeivel, nagy nádasaival, melyek el-elzárják a tekintetet, csak itt-ott szakadnak meg, hogy a «kapukon» át megláthassuk a szomszéd tisztás víztükrét is, vagy legalább megsejthessük. A vadmadár egyes helyeken nagy társaságokba verődött össze: «csuportozik». Helyenként egészen néptelen a tóság, máshol meg csak úgy bizsereg az ezernyi szárnyas: szárcsa, vöcsök s a kacsák sokféle faja. A kopár tópart is eleven. A szélvizek kis zátonyain, hol a víz szinte mindig ránczot vet, miről ezeket a fertői halászság «mosolygóknak» hivja, úgy a benyuló homokos, sáros félszigetkéken, öblökben – a meddig csak a szem nézni győz – hol sűrűbben, hol ritkábban, mindenütt apróbb vagy nagyobb madárfoltok nyüzsögnek, feketednek. Egy-egy csapatka fel-felriadoz, azután a tó szélén alacsonyan, a víz színtája fölött, nyilgyorsan surran odább, villantóan, mert a napfényben, hol egész fehérnek, hol barnásnak látszanak a madarak – a mint t. i. alsó vagy fölső részöket fordítják felénk.
Ezek a partfutók.
A repülő szárnyasok szinte gépiesen, egyforma szárnycsapással mérik a levegőt, felcsapnak majd levágódnak, akár csak egy lelke volna az egész seregnek. Most hirtelen a parthoz kanyarodnak, apró lábaikat előre csüggesztik, a szárnyukat hátra vágják s a következő perczben ott nyüzsög előttünk az iszapos parton a lázas mohósággal szedegető, ideges kis szalonkatársaság. Van köztük egy-egy nagyobb czankó vagy ujjas lile, néha egy-két fiatal paizsos czankó, mely nagyobb fajokhoz az apróbbak szorosan ragaszkodnak s mintegy az ő gondviselésükre bizzák magukat. S csakugyan ezek rendszerint szemesebbek is s közeledtünkre legelőbb kereket oldanak. Mikor már a «vezér» felszállott, akkor a többi kis parti madár is szárnyra kap, követve őt arra, a merre füttyentve irányt vett. Felszálláskor mindig szólnak s a havasi partfutó hangja, – mely faj a parti madárfalkákban rendszerint uralkodó – drüi, szkri-i és drirriri, drrrüide szótagokkal fejezhető ki. Ha nincs a falkának ilyen «vezetője», többnyire sokkal közelebb bevárja az embert; sót az egyes partfutók, úgy a kis lilék is – bizva tollazatuk alakoskodó szinében – gyakran pár lépésnyire odaengednek.
A tóságnak ezt a vonulásban lévő s megpihent, lakmározó parti népségét szemlélve, kis kiadásban bár, de képét kapjuk annak a munkafelosztásnak, mely az egész természetben, az élő szervezetek roppant tömegében oly példátlan pontossággal működik s az egésznek összhangját, a természet életrendjét biztosítja. A nagyobb parti madárfajok, melyeknek hosszabb a lába, sokszor térden felül begázolnak a szélvizekbe, a kisebbek – arányosan – a part sárosabb és csak nedves, de már nem igen vizes részein keresgélnek, s a legkisebb partfutó fajok már nem is követik igen a vízben taposkáló rokonaikat, hanem az iszapos marhajárásos helyekhez vonzódnak s ott szedegetik táplálékukat. Felső testök tollazata is – főleg az utóbbiaké – egészen talál a sáros, kopár, iszapos talaj szinéhez, mig a többieké inkább a homokos, vizes part szinével vág, melyre néha szép fehér hab, tajték ülepszik, mint a szárazföld és víz örökös csókolódzásának gyümölcse.
A partfutók megtelepedett csapatjainak legfőbb jellemvonása az ideges mohóság, elevenség. Folyton lakmároznak, futkosnak, majdnem egymást tapossák le. Békés természetök közös együttműködésük közben is csak ritkán zökkenik ki a rendes kerékvágásból; legföljebb ha valami zsákmányt véletlenül egyszerre ketten akarnak megragadni, támad köztük némi nézeteltérés: holmi csipdesésre való hajlandóságot árulnak el, kissé felugranak, de a következő perczben már helyreállott a béke s kiki falatoz tovább. Így megy ez napokon át; mindig csak falnak, híznak míg csak jól meghájasodva el nem távoznak tőlünk.
A partfutóknak, valamint hozzájuk társult rokonaiknak, a vízszéli alsóbbrendű állatélet korlátozásában kiváló szerep jutott. Északi hazájukban, hol a rengeteg szunyogot is pusztítják, hasznos voltuk még szembetünőbb. Igaz, hogy pecsenyéjök ízes falat, de parányiságuknál fogva éppen csak egy-két harapás s azért inkább kiméljük e jámbor, a tókörnyékeket megélénkítő madárkákat, mert kárt ugyancsak nem okoznak, sőt inkább hasznot.
